Eső - irodalmi lap impresszum

A szeretet taxidermiája; Vérszilvafa; Szembefordulni a nappal


A szeretet taxidermiája
 
Leeresztett az ünnep. Ráncos és összeesett,
mint egy délutáni bóbiskolás. Szétpattant
gömbök, kiürült fejek. Nap. A hit bánatos
bogaraival tele a padló.
 
Valaki begyújt, valaki zörög. Párolgó fahasábok.
A készülődés és utómunka rutinná pudvásodott
gyakorlatai. Ami e kettő között volt, csupa illékonyság,
fények dőlésszöge, kitartott hangok, visszanyelt erőszak.
 
Az ütést megálló kéz csak akkor lesz biztonságos,
ha elrohad. Megölni, megnyúzni és kipreparálni,
akik még a csúcson vannak, vagy legalább nem
kezdtek látványosan lecsúszni. Szobrot formálni
lógó karokkal, üres szemekkel, ráhúzni bőrüket,
rögzíteni, szájukban tartott fenyőággal kiállítva
őket a nappaliba, majd ünnepeken oktatni a gyerekeket,
pont ilyenek voltak régen, mi se legyünk különbek.
 
Mint a preparátor, aki egy kihalt énekesmadár
utolsó két példányát jóllakott begyűre tömi ki,
hogy úgy emlékezzenek rájuk,
mint egy gondtalan világ gondtalan tanúira.
 
De, mint az arzén, kiválnak az indulatok.
A precíz hazugság és taxidermia egyformán nehéz.
Láthatatlan izmok feszülnek meg, ökölbe szorul
a kéz, rándul a váll, leereszt a tüdő. A padlón
szilánkok, sztaniol. Egy színpadias mozdulat
félúton a levegőben megáll és lelohad.
 
Vitrinnéma a délután.
 
Tolluk egyébként égszínkék volt.
 
 
Vérszilvafa
 
A birtoklás legkisebb lehetősége
nélkül érinteni és markolni egy testet.
Ismerni a bőr gazdagságát.
Nedvek nyughatatlanságát, a csend kékjét.
A vágóhíd körüli vérszilvafákat.
Tudni, mennyiféle színe lehet a vérnek.
Hogy mennyi helyről származhat só.
Milyen szomorú a méz.
 
Érezni az ágakban a gyökerek szorongását.
Combokon az ellenállás feszüléseit,
szemek mögött a végtelen, halk darálást.
A tőkehúsban a félelmet.
Egy vödör birkafejet.
A hentesbárd síkos nyelét a marokban,
a különös hideget, amit még a legnagyobb
ragadozók is éreznek, hogy nincs olyan
felségterület, ahol ne figyelnének szüntelenül,
mindezt ismerni, és hallgatni róluk,
mint egy hűtőház a mélyvörös lombok alatt.
 
 
Szembefordulni a nappal
 
Árnyékunk szálakra foszlik, belefonódik abba,
ami ruhásszekrényekben, délutáni sétányokon,
fogmosópoharakban, szájpadlások boltozata alatt.
Kiütköznek a visszerek kacskaringói:
áttetszővé válunk, egyre kevesebbet
vetít mögénk a fény.
 
De még bőven van idő erről beszélni,
panaszkodni traumákról, reumáról,
fonnyadó izmokról, dráguló húsról.
Az átlátszók mélytengeri árkairól,
ahonnan visszaút nincs,
csak a szakadatlanul hulló tengeri hó.
 
Még dolgoznak az izmok, nem kúszott
hátra az alattomos hajvonal: Itt a legfőbb
ideje fogat mosni, felvenni krémszínű inget,
könnyű rövidnadrágot, lesétálni a partra,
megtagadni mindent, amiben eddig hittünk,
a nappal szembefordulva bámulni
a lobogó rododendronokat,
majd addig gyalogolni vakon a tengerbe,
hogy már ne lehessen vissza.
 
 

Vissza a tetejére