Eső - irodalmi lap impresszum

Ragadozók a sötétben; Áldozás a meddő falakért; A húsrobotok szokásai


Ragadozók a sötétben
 
Amikor tükörbe nézek, olyan szigetté válok,
aminek földjén a fák már rég nem csemeték,
hanem zöldesbarna árnyékok, bennük titkos
életközösségek uralkodnak, nem tudom,
mi mászik közöttük. Hasonlóan sötét és sűrű
a hely, ahol törzsedet a hátamhoz nyomod,
karjaid rugalmas gallyak, a mellkasom alatt futnak,
szorosan körbefonnak. Azt hittem, ismerem
az összes érintésed. Medencémet nyomni kezdi
valami, talán egy letört ág, ami nem látszik
a ruhádtól. Amit mondasz, az is idegen,
a hangod pedig nem a tiéd. Úgy teszek,
mintha érteném, de magamban nagy a vihar,
a szél érthetetlenné torzítja a legtöbb szót.
Amire emlékszem, azok állatok nevei.
Duruzsolsz, szorítasz, és felsorolod őket,
az összes olyat, ami bennem mozog.
 
 
Áldozás a meddő falakért
 
Repedések a falon, ami előtt várnak.
Nem engednek tovább,
a törzsemet szorítják.
Tűzbe dobni, malterba keverni,
hogy az otthont begyógyítsák.
 
Gyenge volt az anyag,
mondják, azért ilyen.
Nincsenek már nők, vétkesek,
akiknek mellét malterba keverjük.
Az anyatej hiányzik ebből is, a mirigyek.
 
Felhúzom a fölsőm,
hogy lássák a krátereket
a mellkasomon. Bólintanak,
tudják jól, hogy repedünk mi is,
száradunk mindenhol.
 
Reggeltől épültök, estére összeomlotok,
belső tereitekben csonka magzatok
sírnak. Bőrötök alatt nincs már
élet, ezért add a tested, húsodból talán
még gyengéd otthon nő.
 
 
A húsrobotok szokásai
 
Először a szádat nyitod, aztán a bőrt is tépni kezded,
női neveket sorolsz, miközben szerveidet mutogatod.
Fanni, Petra, Betti hideg kezeikkel a nyelvemet szorítják.
A koponyaüregben jéghegyek nőnek félelemből,
csúcsaik véresre szúrják az agylebenyeket. Köldököm
megtelik könnyel, fémes csövek vezetik el a tekintetedtől.
Amikor már nem nyel többet, kiönt, és megfagyaszt.
 
Összeszeded a szerveidet, mert ma is magadra maradtál.
Most már néma vagy, mint a romlott áru, csak a tested
darabjai cuppannak, miközben a földtől elszakítod őket.
Az utolsót még megtaposom, hogy koponyámban a jég
olvadni kezdjen. Megköszönöd, majd a bordáid közé dobod.
Mint zárlatos robot, ismétled, milyen kevés vagy. Legközelebb
a cipzárt másoknak húzod, de már csak a külső
réteget, ami mélyebben van, nem mutogatod.
 

Vissza a tetejére