Ébredés
Kedd délután
Ahogy lépkedett fölfelé a lépcsőn, Májer úrnak egyre több régi, kínos emlék jutott az eszébe. Bár 1919 végétől távolodni kezdett az Ébredőktől, még két-három évig eljárt a gyűléseikre. Be-bekukkantott az Új Nemzedék szerkesztőségébe is, ahol barátai dolgoztak, míg 1923 nyarán végleg ki nem lépett a társaságból. Azóta nem beszélt Balog Károllyal. Ugyanakkor tizenöt esztendőn keresztül rettegett, hogy a fuvarosnak csúfolt milliomos mikor jelenti föl a rendőrségen – bosszúból, gonoszságból vagy csak úgy, unalmában. Tisztában volt azzal, hogy Balog olyan bizonyítékoknak van birtokában, amelyek még nem évültek el, s amelyek alapján sokévi börtönre ítélné bármelyik törvényszék. Némiképp remegő kézzel nyomta meg a csöngőt.
Idősebb Balog Károly, akinek az apja még egyszerű, kétlovas fuvaros volt, a Nagy Háború utolsó hónapjaitól kezdve az Ébredők egyik legbefolyásosabb vezetőjének számított Szegeden és a vármegyében. Bár a nyilvánosság elé sosem lépett ki, a jól tájékozottak tudni vélték, hogy 1919. nyári indulásától először 1929-ig, majd a harmincas évek közepétől ismét ő pénzelte a mozgalomhoz közel álló helyi lapot, az Új Nemzedéket.
− Nem, mi nem tarthatunk a revizionistákkal – magyarázta egyik újságírójának a húszas évek elején −, mert a revízió a zsidóknak is jó lenne, nekik is érdekükben áll. Ezért ne írjon nekem revizionista vezércikket! Mi nem árulunk egy gyékényről a kormányzóval. Elfogadhatatlan a lagymatag, kétkulacsos faji politikája! Miközben ő maga is, ezt bizton tudom, ki nem állhatja a zsidókat, mentegeti őket feszt, engedményeket tesz, lagymatagon kezeli a kérdést. Skandalum!
Májer Henrik többször vált tanújává az efféle beszélgetéseknek, amelyeket inkább lehetett durva legorombításnak és pökhendi kioktatásnak nevezni, semmint dialógusnak. Többnyire az Új Nemzedék főszerkesztője és Balog vitték a szót. És általában nemigen válogatták meg a szavaikat.
Takaros, tizenhatéves-forma cselédlány nyitott ajtót. Ügyetlenül pukedlizett, szó nélkül bevezette a vendéget a tágas nappaliba. Balog Károly hatalmas bőrfotelben terpeszkedett, egészen belesüppedt, már-már elveszett benne, pedig nem volt apró termetű férfi. Éppen rágyújtott egy Pharaóra. Májer úr emlékezett, hogy hajdan Imperatorest szívott. Ebben hát változott az ízlése, cikkant át rajta a gondolat, egyebekben aligha.
− Régen láttam, Májer – fújta ki a füstöt a fuvaros. − Ezek szerint megkapta az üzenetem.
− Azért vagyok itt, Balog úr, igen. Fölkeresett egy tejfölösszájú kölyök, az orrom alá dugta a maga papírfecnijét. Ezért vagyok itt, nem tagadom. Magamtól, Isten a tanúm, nem jöttem volna.
− Maga szánni valón gyönge emberré silányult, Májer – Balog Károly lebiggyesztette az alsó ajkát. Fölállt, az ablak alatt terpeszkedő robusztus íróasztalhoz lépett, kihúzta a legfelső fiókját, kiemelt belőle egy mappát, átnyújtotta a vendégének.
− Minden benne van. Elrejtheti. Akár el is égetheti – vetette oda foghegyről.
− Minden?
− Én úriember vagyok, Májer – a fuvaros Balog hangjából nem volt nehéz kihallani a gúnyt és a lekezelő élt –, az én szavamra lehet adni, nem úgy, mint a magáéra. Ha azt mondom, minden, akkor minden. Cserébe, ahogy írtam, nem kérek egyebet, mint hogy adja oda azt a csecsebecsét, amit olyan régóta őrizget, adja csak oda bátran annak a gyereknek.
Májer úr a hóna alá csapta a dossziét, és köszönés nélkül távozott.
− Minden gondjától megszabadul általam, látja – kiáltott utána gúnyosan a házigazda, majd az íróasztalához ment, súlyosan rátámaszkodott, s meredt kifelé az ablakon. Sűrű füst gomolygott elő az orrából.
– Remélem, azért ennyire még bízhatok a szavadban, te lator – dünnyögte.
Odalenn az utcán, a ház előtti járdaszakaszon egyszer csak megjelent a hentes. Mintha fejbe kólintotta volna a tűző nap, támolyogva indult a dóm tornyainak irányába. Balog Károly addig követte a tekintetével, míg el nem nyelte alakját a város.
− Kár ezért az emberért – sóhajtott. – Micsoda balegyeneseket osztogatott valaha! Megbízható ököl volt, örömmel használtuk... Kár érte, bizony, bizony kár…
Kedd reggel
A félszemű Májer nagy lendülettel taszította föl hentesüzlete ajtaján a rácsot. A Szabadkai sugárúton még alig járt teremtett lélek. Májer elégedetten nézett szét. Előbb jobbra, majd balra. Ez egy szép nap lesz, állapította meg magában. Lám, már itt is az első lehetséges vevő. Hunyorgó, zavarodott fiatalember, nyilván egyetemi hallgató, gondolta a hentes. Visszalépett az üzletbe. Pár másodperccel később az ifjonc követte. Amikor megszólalt, a hentesnek úgy tűnt, a hangja még mutál.
− Májer úr?
− Személyesen – dörmögte Májer úr joviálisan mosolyogva.
− Balog Károly küldött – dadogta a fiatalember, jobbjával egy pattanást kapargatva az állán. – Akit fuvaros Balognak is neveznek.
Májer úr arcáról lehervadt a mosoly.
− Én már hosszú ideje nem állok kapcsolatban olyan körökkel, amilyeneket Balog úr képvisel – jelentette ki kimérten.
− Fogalmam sincs, miről beszél – vonta meg a vállát a fiatalember. Egy cetlit húzott elő a zsebéből, átnyújtotta a hentesnek. Májer elolvasta, amit a cédulára írtak. Mikor végzett, fölsóhajtott.
− Rendben. Holnap ilyenkor jöjjön el újra – nyögte a szemét lesütve.
– Holnap ilyenkor számíthat rám – biccentett a fiatalember, s miközben távozott, Májernek ismerősnek tűnt az alakja. Biztosan járt már itt, gondolta, nyilván hurkát falt kétpofára, vagy oldalast. Mind a hurkája, mind az oldalasa igen népszerű volt városszerte.
A fuvaros Balogtól sosem szabadulhat már, keseredett el végképp, miután az ajtó becsukódott a távozó legényke mögött. Holott meglehetősen hosszú idő, másfél évtized telt el azóta, hogy rácsapta az ajtót a Fekete Sas utcai lakásban, amelyet akkortájt az Ébredő Magyarok irodájaként is használtak. Azon a tavaszon tervezték a csongrádi merényletet, és Májer úr úgy vélte, nyeles kézigránátot hajigálni önfeledten szórakozó emberek közé sem nem nemes, sem nem bátor, sem nem hősies, s kiváltképpen nem hasznos cselekedet. A hentes nővére Csongrádra ment férjhez, így Májer úr jól ismerte Piroska Jánost, akit Héjjas Iván és Prónay Pál közeli cimborájának tartottak fajvédő körökben. Piroska abban az időben a csongrádi Jóbarátok Körének vezéralakja volt, nem mellesleg az a személy, aki magára vállalta, hogy megszervezi és levezényli a csongrádi Izraelita Nőegylet év végi bálja ellen irányuló merényletet.
– Kerüljenek beljebb – invitálta a vendégeket Fekete Sas utcai lakása halljába Balog Károly.
1923 tavaszutója volt, odakinn esett az eső.
Piroska János, Lehrer Alfréd és Kiss Gábor Jenő elégedetten nézelődtek a pazarul berendezett helyiségben. A cselédlány ürmöspálinkát és bort szolgált föl, italozás közben az urak csevegtek az időjárásról, a jövő évben, Párizsban rendezendő olimpiáról, Károlyi elítéléséről, a csanádi püspök Szegedre költözéséről és hasonló aktuális témákról. Miután derekasan ürítettek poharat pohár után, s lassan kifogytak a témákból, Balog Károly a lényegre tért.
– Uraim, mint azt önök is nyilván tudják, létezik úgy tucatnyi titkos vagy félig-meddig titkos és igen zárt, ráadásul fölöttébb exkluzív tagsággal rendelkező társaság, és én szilárdan hiszem, hogy lényegében ezek berkeiben dől majd el, hogy a vezető pozíciókat kik töltik be, hogyan áll össze a kormányzó párt, kik indulhatnak képviselőként, kik lesznek az ispánok, alispánok, szolgabírók, csendőrparancsnokok, kik kerülhetnek be a kormányzó szűk tanácsadói körébe. Ám ez csak tevékenységünk egyik része. A jéghegy csúcsa, hogy úgy mondjam. A másik, a jéghegy nagyobbik hányadát kitevő, nem a nyilvános politika terepe. Önök most ezért, a jéghegy igazi tömege miatt vannak itt.
Lehrer Alfréd és Kiss Gábor Jenő a Héjjas Iván vezette Alföldi Brigád tisztjeiként szolgáltak a háború után, négy évvel korábban részt vettek számos akcióban, amelyet a Tanácsköztársaságnak nevezett bolsevik uralom bukását követően egyrészt a rend megszilárdítása miatt tartottak szükségesnek, másrészt a zsidókat kívánták megfélemlíteni általuk – végtére is mindenki, aki ezekben a körökben mozgott, tisztában volt azzal, hogy a bolsevikok mind zsidók. Egyedül a csöndesen a háttérbe húzódó Májer úr vitatkozott volna ezzel az állítással, ha nagy bölcsen nem inti magát óvatosságra. A többiek azonban akkor is, azóta is – a hentes előtt ez nem lehetett kérdéses – megingathatatlan bizonyosságnak, sziklaszilárd axiómának vették ezt a vélekedést.
– Pontosan így van – vette át a szót Piroska János, aki főhadnagyként szerelt le a háború végén a közös hadseregből, hogy a szabadcsapatokban folytassa fegyveres működését, amelyet ő maga szolgálatnak hitt. – Ezért vagyunk itt. Úgy vélem, a csongrádi izraelita asszonyok év végi bálja jó alkalom arra, hogy megmutassuk, ki az úr a háznál.
– Mire gondol? – kotyogott közbe Májer úr.
– Bombára – válaszolt Piroska.
– Bombát robbantana egy bálon? – képedt el a hentes.
– Ne fanyalogjon, Henrik! – emelte föl a hangját Piroska. – Nem esik bántódása senkinek, csak az ijedségkeltés a célunk.
– Úgy, úgy – bólogatott a fuvaros Balog –, helyükre kell tenni ezeket a zsidókat. Jótékonysági bál? Ugyan, kérem! Hova gondolnak? Mire, mit? Kinek?
Májer úr nem felelt. Rózsahegyi doktoron járt az esze, akinek a megmaradt szeme világát köszönhette. Az arcára kiülő ijedelemmel vegyes undorra, amikor, hetekkel a sikeres műtét után, egy fél disznóval beállított hozzá. Még a városban állomásoztak a franciák, az ország nagy része éhezett, egy fél disznó annyit ért, mint egy aranyrúd, ha nem többet, az az ember mégis visszautasította. A hentes először vérig sértődött, hetekig fortyogott benne a méreg, majd fölrobbant. Később váratlanul, mintegy megvilágosodásként értette meg, miért történt úgy, ahogy. Egy hosszú, álmatlan éjszakán, amikor a Tisza partján sétált, s figyelte a sodrásban a csillagok tükröződő fényét, hallgatta a kikötött hajók oldalán kotyogó vizet, egyszerre elmúlt belőle a méreg és a neheztelés. Sosem tudta megfejteni, mi hozott számára enyhülést. Attól fogva azonban valahányszor az Ébredők gyűlésére ment, elszorult a torka, s csak konokul maga elé meredve, némán hallgatott.
Most, másfél évtized múltán sem tett másként, miközben a fiatalember hűlt helyére meredt egyetlen szemével. Kis idő elteltével nagyot sóhajtott, és hálát adott a Fennvalónak, amiért megóvta a haragtól, a dühtől, s ahelyett, hogy a guta megütötte volna, csak valami szkeptikus mélabú uralkodott el rajta. Minden rosszban van valami jó, állapította meg magában, bár kissé röstellte, hogy csak ilyen ócska, közhelyes gondolatok telnek tőle.
Szerda délután
Az egész város a gyilkosságról beszélt. Májer úr először ebéd után hallott az esetről. Tudta, hogy hallani fogja. Órák óta erre várt, erre a hírre, gyöngyöző homlokkal, a szorongástól legyöngülve, elbizonytalanodva.
Aznap történt: tizenegy óra huszonkét perckor lelőtték a városszerte ismert, kivételes szépségű szemorvosnőt és egy barátnőjét, aztán a gyilkos magával is végzett. Mindezt az orvosnő lakásán.
– Egy nyikhaj kölyök, alig pelyhedző szakállal – szörnyülködött Bozsóné. – Azt hallottam, félvak és toprongyos.
– Honnan van az ilyennek pisztolya, Májer úr, azt mondja meg nekem! – harsogta Széllné harciasan, nagy fölindulásában csak úgy rezegtek a bajuszkája szálai.
Májer úr csak a fejét csóválta.
– De sápadt ma, Májer úr – sajnálkozott Bozsóné –, csak nem valami rosszat evett?
– Semmi bajom, csak fáradt vagyok – motyogta a hentes.
– Nem tudom, honnan vehette – tette még hozzá emeltebb hangon, Széllnéhez fordulva. Ha tudná ez az asszony, milyen arra ébredni, hogy a fuvaros Balog már megint velem végeztette a piszkos munkát, gondolta még magában. Meg azzal a kölyökkel…
– Állítólag szerelmes volt a doktornőbe – szólt közbe Hajduné.
– Lópikulát! – csattant föl Széllné. – Nem szerelem az ilyen!
– Műtötte a doktornő – fontoskodott Bozsóné. – És nem jól.
– Hibát vétett? – sápítozott Hajduné.
– Akkorát nem véthetett, hogy le kelljen lőni, mint egy kutyát! – mondta ki a megfellebbezhetetlen ítéletet Széllné.
Akkorát senki sem, talán, gondolta Májer úr, aztán az jutott eszébe, hogy ki kellene mennie a Széchenyi térre, s belekiáltani a világba, hogy ő adta a pisztolyt annak a gyilkosnak, még akkor is, ha valójában az ő keze csak Balog Károly kezének a meghosszabbítása volt! Tudniuk kellene az embereknek, hogy nem a fiatalember az igazi bűnös, akár szerelmes volt, akár nem, akár orvosi hibát vétett a doktornő, akár nem, az igazi gazember Balog Károly, ahogy annak idején a csongrádi merénylet mögött is ő állt, az ő lelkén száradnak a sebesültek és halottak, az ő lelkén száradnak…! A hentes úgy érezte, nem kap levegőt. Az asszonyok megütközve nézték, ahogy liheg.
– Rosszul néz ki, Májer úr – aggodalmaskodott Bozsóné.
– Vigyázzon magára! – javasolta Hajduné.
– Szar időket élünk, nem csoda, ha az ilyen bivaly emberek se bírják – rezegtette bajuszkájának kefeszálait Széllné.
Mindhárom nő fizetett, mindhárom nő sajnálkozott, amiért Májer úr beteg, s mindhárom nő ment tovább, újabb híreket gyűjteni, újabb elméleteket meghallgatni és megvitatni. Májer úr egyedül maradt, lehúzta a redőnyt, kitette a Rögtön jövök táblát, aztán lehányta az udvarában álló platánfa tövét. Nem könnyebbült meg attól sem.
Szerda reggel
Májer úr szomorúan nézte az üres dobozt. Alig ébredt föl, már jött is az a félszeg fiatal gyerek. Vitte, amiért küldték.
A bársonyon egy pisztoly alakú mélyedés. Majd el kell égetnie. A dobozt. A mélyedéssel együtt.
Elégetni egy hiányt, milyen ostobaság…
Az a csapott vállú, pattanásos arcú kölyök csak úgy zsebre vágta. Bár tudná, mit akar vele! És vajon ő akarja-e vagy a fuvaros Balog? A hentes a maga részéről biztosra vette, hogy alapvetően az utóbbi, még ha az a szerencsétlen abban a hitben is él, hogy a saját szándékait követi.
Igyekezett nem gondolni többet a bajokra, kellemetlenségekre. Becsomagolni készült egy darab dagadót egy újságpapírba, az inas majd átviszi az anyjának, itt lakik nem messze. Éppen a társasági híreknél nyílt ki a lap. Májer úr önkéntelenül átfutotta a címeket. A negyediknél megdermedt, akár valami apró állat, amikor veszélyt érez.
Az újságban egy fotográfián ifjabb Balog Károly feszített délcegen, nyalkán, büszkén. Mellette a menyasszonya: föltűnően szép, szemita arcú hölgy.
Májer úr elsápadt.
Hát ezért. Hát ezért kell az a fegyver!
A fuvaros Balog nem tűrheti, hogy a fia… És megtalálta a módját, hogy a fia ne… Az az elanyátlanodott, vaksin hunyorgó legényke… Ő volt a mód, amit, akit megtalált... Legyen átkozott ezerszer is…!
A hentest szinte megbénította a szorongás. Rettegve várta, ami következik. Mert hogy bekövetkezik, afelől kétsége sem volt.
Vissza a tetejére