Eső - irodalmi lap impresszum

Tibeti szél

kisregény
 
Húsz
 
– Ki vagy? Miért jöttél ide?
Éveken át készült a válaszra, most mégis hallgat. Megilletődött? Igen, bár rang és hatalom nem nyűgözi le és nem is ijeszti, egyezkedett miniszterekkel, társalgott maharadzsákkal és sahokkal, pörölt kalózvezérekkel. A láma fiatalsága? Közvetlensége? Lehetne, de a fő ok nem ez, hanem hogy felismeri: most valami más kezdődik. De nem tudja, hogy mi. Pedig ezért van itt. Ezért kóborolta be a fél világot, kelt át hegyeken, tengereken, kő- és homoksivatagokon, ezért fagyoskodott hónapokon át rideg kolostori cellákban. És most nem tudja megfogalmazni, hogy mit keres. Mit akar. Mit vár. Nem menekül a szavak mögé: hallgat. Nem a szavakat keresi, hanem az okokat. Amikor végül megszólal, Lobsang Kunga nem hisz a fülének.
– És te, barátom? Te tudod, hogy ki vagy? Hogy miért érkeztél a világra?
A találkozás pontosan úgy zajlik, ahogy a láma elképzelte. Értesítés nélkül érkeztek, sötétedés után. Fekete ruhás, fekete maszkos szolgák már korábban elnémították a kutyákat. A közeli csapszékekben fáradt kalmárok tűntek fel, tekintetük vizsla, hosszú csubáik övében dísztelen, borotvaéles tőrök. Dönkar házával szemben, a kútnál tikkadt zarándokok vertek tábort. A kapun három árny surrant be észrevétlenül, kettő a kerítés tövében lekuporodva láthatatlanná vált, a harmadik, olyan lágy nesszel, amilyen a levélhullás, fent termett a tetőn, és lehasalt. Amikor betoppantak, elöl a kémek és fürkészek legfőbb főnöke, mögötte a láma, az asszony a tűzhelynél állt. Dísztelen cserépfazékban árpalevest főzött. A tágas helyiségben lámpások és mécsesek égnek, a tűzhely mögötti falat izzó parázs fénye színezi rózsaszínre, csak a sarkokban ül meg a homály. A hosszú asztal körül tíz ember is kényelmesen elférne, de csak a gyerek trónolt a kályha felőli asztalfőn, és valamit hajtogatott. Keze ügyében festék és olló, könyöke alatt színes papirosok. A belső ajtónál, egy festett szekrény előtt, háromlábú kicsi széken Jampa kucorgott. Arca mintha kormos lenne, és ráncos, mint az aszalt gyümölcs. Az öreg jakpásztor görnyedt és púpos, rongyai szinte összenőttek a bőrével. Süket, csak az égzengést, a kürtök és lábszárcsont trombiták vonítását érzékeli – de a szeme még jó. Éppen egy elnyűtt bőrzacskót, a tűzszerszámos tarsolyát foltozgatta. Az idegen a két ablak közt ült egy karosszékben, fényes, zöld csubában, ölében sárkányos kínai csészében bor. Szabadkozott, sosem iszik, mondta, de az asszony nem tágított. „Jó bor. Elűzi a láz démonait.” A férfi már az első korty után érezte az ereiben szétáradó meleget.
– Mi lesz abból? – kérdezte a gyereket. – Milyen madár?
– Pelikán. Így nevezik. Mint a fakanál, olyan neki a csőre.
A fiú vékony ecsetet mártott a tusba, szemet pingált a madárnak. Alattuk, a ház földszintjén bárányok és kecskék korcogtak, a folyó felől tompa kutyabufogás hallatszott. Dönkar fehérrépát és karalábét aprított a levesbe, és az járt a fejében, hogy éjszakára vajon az ágyába hívja-e a férfit, de nem jutott dűlőre, mert nyílt az ajtó, és szorosan a főrendőre mögött belépett a házába őszentsége, a dalai láma. Ahogy az ajtócsikorgásra odakapta a fejét, abban a szempillantásban felismerte. Kétség nem fért hozzá, látta elégszer az ünnepeken. Elejtette a kést, a szemét lesütötte, a fia háta mögé lépett, és megszorította a vállát. Nala szeme elkerekedett, kászálódott volna, hogy anyjával együtt leboruljon, de Lobsang Kunga megelőzte őket.
– Állj – mondta határozottan. – Erre semmi szükség. Őszentsége nincs itt.
Az asszony és a fiú tanácstalanul álltak, pillantani sem mertek a lámára. A belső szobába nyíló ajtó felől zörömbölés hallatszott, a kis szék felborult, Jampa térdre esett, előrehajolt, homlokával előbb megérintette a padlót, aztán lehasalt, mindkét karját a feje fölé nyújtotta, és azt mormolta: …add rám áldásodat lótuszban született add rám áldásodat lótuszban született add rám áldásodat... Lobsang Kunga ott termett, felállította a háromlábú széket, lehajolt a mantrázó öreghez, a hóna alá nyúlt, felsegítette vagy inkább felemelte, visszaültette a kicsi székre. Szemébe nézett, két ujját, épp csak érintve a ráncos, vértelen ajkakat, a szájára tette. A mormolás abbamaradt, de Jampa ajka tovább mozgott, mondta, mondta a mantrát némán.
Dzsampal Gyaco olyan leplezetlen kíváncsisággal figyelte az idegent, mint egy gyerek. A férfi felállt, csészéjét az asztal sarkára helyezte, meghajolt.
– Felség – kezdte volna, de Lobsang Kunga beléfojtotta a szót.
– Szomorú, de tévedsz. Őszentsége nincs itt. Értitek? Hogyan is lehetne? Gondoljatok bele.
Amíg a fülelők és fürkészők főnöke beszélt, a láma odalépett a hosszú asztal hozzá közelebb eső végéhez, kihúzta az egyik karosszéket, és leült.
– Ti is – mondta mosolyogva, és a kezével is mutatta. – Kérlek, üljetek le.
Lobsang Kunga végignézett rajtuk.
– A vendég a barátotok – mondta. – Tiszteljétek meg azzal, hogy úgy viselkedtek, mintha régóta ismernétek egymást. Szólítsátok úgy, hogy barátom, és ő is úgy szólít benneteket.
A legfőbb titokszolga háttérbe húzódott, a bejárati ajtó mellett a falnak dőlt, egykedvűen néz a semmibe, és bár nem hisz a fülének, szeme sem rebben, amikor meghallja, hogy az idegen kérdéssel válaszol a láma két kurta kérdésére.
Dzsampal Gyaco nem sértődik meg.
– Csenrézi megtestesülése vagyok – mondja. – Könyörület és együttérzés. Király és isten. Óceán meg élő Buddha.
Nevet.
– Néha azt gondolom, hogy sok ez egy embernek. Olyankor azt mondom, tulku vagyok. Semmi más, csak tulku. Tudod, mit jelent?
– Olyan tanító, aki saját maga döntheti el, hogy milyen alakban tér vissza.
A láma csodálkozva néz a gyerekre. Nala nem jön zavarba, felemeli a tekintetét.
– Rosszul mondom? – kérdezi izgatottan. – Választhatsz, ugye? Lehetnél folyó is. Vagy híd a folyó fölött. Vagy házőrző kutya.
Dönkar a fia vállába markol, de a láma mosolyog.
– Jól mondod. Lehetnék kutya is.
– Vagy bagoly.
– Miért pont bagoly?
– A baglyoktól félek.
Dzsampal Gyaco meglepődik. Eszébe jut, hogy kicsi gyerek korában, amikor még otthon élt a szülei házában, semmilyen állattól sem félt, csak a baglyoktól. Apja loncsos és busa jakjai vagy a mongol kalmárok hatalmas tevéi nem ijesztették. A kopasz nyakú keselyűk sem, amelyek úgy néznek ki, mintha fekete kabátot viselnének. Csak a baglyok. Ha rosszalkodott, anyai nagyapja azzal fenyegette, hogy az engedetlen gyerekekért éjszaka nesztelen röptű, óriási baglyok jönnek, és elviszik őket az örök sötétség földjére, ahonnan soha nem térhetnek vissza.
– Te vagy tulku – mondja Nala. – És a pancsen láma is az. Meg Düdül Dordzse, a fekete süveges karmapa. Igaz, hogy a fekete kalapját százszor ezer női láma hajából szőtték?
– Igen, igen – mosolyog a láma, mert emlékszik rá, hogy régen, kicsi korában ez a kérdés őt is foglalkoztatta. – Lehetséges.
A tűzhely felől sistergés hallatszik, gőz gomolyog a fazék körül, felhabzik, fut a leves. Dönkar zavarodottan felpattan, nem mer hátat fordítani.
– Menj, menj – nevet a láma –, csináld, kérlek, amit ilyenkor csinálni kell – mondja, és ismét az idegen felé fordul.
– Ki vagy? Hogy szólítsalak? Mi mindenről mondtál le azért, hogy elérkezz hozzánk? És mit remélsz itt megtalálni?
 
 
Huszonegy
 
– Elhagytam, tulku, mindenemet. Apámat, anyámat, a testvéreimet. A földet, ahol a nyelvemet beszélik. Az útlevelemet, az európai ruhámat és az európai szokásaimat. Elhagytam mindenemet, de nem mondtam le semmiről. Volt, hogy arannyal teli bőrzacskó húzta az övemet, máskor kopott köpenyem zsebében a koldusok alamizsnagyűjtő csészéjét hordtam. Hatalom és gazdagság sosem érdekelt. Könnyű szórakozás nem vonzott. Tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek. Nem ott kerestem az élet értelmét, ahol ők. Mikor ezt felismertem, nem haboztam, kezembe vettem sorsom irányítását. A tudás érdekelt. Mindenkinél jobban tiszteltem a tudósokat. Magam is közéjük akartam tartozni. Mire elértem ezt, ráébredtem, hogy a tudás kimeríthetetlen és sokféle. Akkor megint kezembe vettem a sorsomat, és vele együtt a hontalanok vándorbotját is.
Tulku, én már otthon, kicsi gyerek koromban is hosszú, poros utakról álmodtam, melyek meztelen lábak nyomával vannak teli. Szerettem egyedül lenni, mégsem voltam soha magányos. A vándorok mindenütt ott vannak, és alkonyatkor szívesen engedik otthonos kis tüzük mellé az elcsigázott zarándokot, hogy megosszák vele szerény vacsorájukat. És ahol ember nincs, ott van medve, róka, farkas, majom. Fák, füvek és virágok. Kő és szél. És a kő meg a szél is beszél. Én értem a beszédjüket.
Azt kérdezed, mit remélek megtalálni? Nem hiszem, hogy tudok válaszolni. Egyre biztosabban érzem, hogy nem lehet beszélni róla. A kedvedért mégis megkísérlem mondani a mondhatatlant. Rövid leszek, mert félek, hogy a szavak nem közelebb visznek, hanem eltávolítanak. Azt az utat keresem, tulku, ami a dolgok szívébe vezet. Ahol nincs fény és sötétség, nincs nappal és éjjel, nincs csönd és zaj. Csak a végtelen van, ami elfér egy tű hegyén. Azt a helyet keresem, ahonnan mindannyian elindulunk, és ahová mindannyian visszatérünk majd. Ahol halott az élő és eleven a holt. Ahol semmi sincs és minden megvan.
 
(Folytatás a következő számban)
 

Vissza a tetejére