Molnár H. Magor

Taxi-út az éjszakában

Csiki László: Éjféli taxi
 
Mire utalhat egészen konkrét címével az Éjféli taxi, ha Csiki László költeményében aztán annak egyik szava sem köszön vissza? Talán egy személyes gesztusról van szó, vagyis a szerző az ajánlást kapó költő valamely művére hivatkozik? Ágh István Remetei betlehem című lírai visszaemlékezésében történetesen előkerül az „éjféli taxi” szószerkezet, egy már-már evangéliumi összefüggésben: „Áll még betlehemi házacskánk, istenem! Hány autó taposta Eszter gyerekkocsija nyomát, mióta az az éjféli taxi rátelepült szép felelőtlenségünk ki- és bejáratára? Későn utaztam haza a Múzeum kávéházból, Kiss Ferenc és Sánta Ferenc mellől, s nem volt egy vasam sem, szerencsénkre. Zálogba hagytam személyi igazolványomat, beszaladtam a százasért, s látom, Jutka kis bőröndbe rakosgatja szüléshez való holmiját, ugyanazzal a kocsival fordulhattunk a János Kórházba, különben elképzelhetetlen, mi lett volna velünk a város szélén, telefon nélkül, éjszaka. Eszter-lány megszületett 1972. április 20-án, nyolc órakor.”
A Remetei betlehem az ifjúságot nemcsak mint életszakaszt, de mint tájat is leltárba veszi. S bár a helyszín fővárosi, a tapasztalat teljesen vidéki: „Szobánk ablaka előtt üres, zöld telek, fiatal diófa madárvára. Tavasztól őszig a kertben, fölöttem almavirág, szeptemberben mellém pottyan a gyümölcs; a hó gyerekkori volt, patyolatosan falusi, ahogy elvárja a korareggeli hólapátot. Körülöttünk vidékies kertes házak, alig fehérlett egy-egy lapos tetejű kockavilla, kéken vonta föl magát a kémények füstje, szerényen szivárgott belőle a szénszag, épp csak az emberi melegre gondoltatott, égő avar keserűje fűszerezte a völgyet; átéreztük az évszakokat, lassan és fiatalosan múlt az idő”. Aztán a fiatalsággal együtt a vidék is veszni látszik: „A mai Pasarét-villás Remete tagadja emlékeinket, örülünk, ha egy régi házra ismerünk”.
Az Éjféli taxi első szakaszaiban szintén jelen van az ifjúság, valamint a táj megváltozása is: „Te sem mondod el még. / Én neked majd igen. / Más kenyéren nőttünk, / és mégis egy hiten”; illetve: „Tegnap otthonról el-, / mára hazatértem, / csak éppen más a táj: / fölérem már térden.” De még mielőtt egy komplex összehasonlító elemzésbe bocsátkoznánk Ágh István szövegének hatásmechanizmusa felől vizsgálódva, nem volna hasztalan figyelembe venni azt az apró filológiai körülményt, hogy az Éjféli taxi először az Életünk 1987/6. számában jelent meg, a Remetei betlehem viszont csak 1988. szeptember 10-én a Magyar Nemzetben. Persze élhetünk a gyanúperrel, hogy az éjféli taxizás történetét Csiki László hallhatta már korábban is Ágh Istvántól, mégis célszerűnek tűnik a cím értelmezésébe más szempontokat is bevonni.
Egy ilyen szempont lehetne akár a mottó is, mely egy William Faulkner-interjúból származik a The Paris Review 1956. tavaszi számának 29. oldaláról, ahol Jean Stein éppen afelől érdeklődik, hogy hogyan látja Faulkner magát mint írót, és hogyan látja a kortársait. A válasz eredetiben a következőképp hangzik: „All of us failed to match our dream of perfection. So I rate us on the basis of our splendid failure to do the impossible.” Valamivel szabatosabb fordításban: „Mindannyian elbuktunk abban, hogy megfeleljünk a tökéletességről szőtt álmainknak. Úgyhogy én a lehetetlen megvalósításában való ragyogó kudarcaink alapján értékelem magunkat.” A legnagyobb különbség az iménti és a Csiki László-féle fordítás között természetesen az, hogy a „lehetetlen megvalósítása” Csikinél a „mindenség meghódítása”-ként szerepel. Ez szándékos (értsd: költői) félrefordítás, tehát poétikai gesztusértéke van. Bevonja a játékba József Attila Ars poeticáját („A mindenséggel mérd magad!”), Babits Mihálytól A lírikus epilógját („a mindenséget vágyom versbe venni”), de valamelyest még „a mindenség urát” is. Sőt nem is annyira valamelyest… Csiki László Megközelítések című, költészettárgyú esszéjében ugyanis eléggé egyértelműen fogalmaz: „A magyar líra, ha politizál, mindig a mindenséggel, az Istennel politizál”. A harag és a türelem joga című írásában pedig már az erdélyi magyar kisebbségi létről szólva jelenti ki hasonló áthallással: „Sorsukból – igaz! – tisztán kisajtolja jellegzetességeiket, viszonyaikat, vágyaikat az elnyomás. Az alapvető érzéseket intenzívebben kell átélniük, s már biológiai létük érzékeléséhez is közelebb kerültek, hiszen az is naponta veszélyeztetett. A mindenség felé is természetszerűbben nyílik meg az ember ebből a helyzetből.”
Visszatérve a mottóra: Faulkner válasza nem csupán átköltve, de ráadásul kontextusából kiragadva jelenik meg, így a többes szám első személy a szűk írói közösségtől kezdve a nemzetin keresztül egészen az emberiségig tágítható. S habár az interjúban éjszakai taxizásnak nyoma sincsen, az említett félrefordítás gesztusának észlelése és értelmezése mintát adhat a cím további elemzéséhez is. Ha hajlandók vagyunk tehát ezt az Éjféli taxit transzcendentális vizekre terelni, s a szellemórát határvidéknek elfogadni, akkor ne lepődjünk meg, ha hirtelen Kharón ladikjában találjuk magunkat – feltéve, hogy kifizettük a viteldíjat. „Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj, / épp csak – visszafelé!” – írja versében Illyés Gyula; „Tegnap otthonról el-, / mára hazatértem, / csak éppen más a táj: / fölérem már térden” – írja, ugye, Csiki László; „más ott a csók, más a táj” – halljuk Tóth Bálint dalszövegét Kovács Kati hangján azokról énekelve, akik tudniillik „otthonról el-”. Az Éjféli taxi ezen mozzanata, vagyis a tegnapról mára történő otthonelhagyás és hazatérés ekképpen egyszerre értelmezhető időbeli határátlépésnek az éjfélen keresztül a tegnapból a mába, illetve földrajzi határátlépésnek az otthonból a hazába – amennyiben e kettő nem ugyanaz. Ha pedig ugyanaz, akkor egy mitikussá tágított éjféli pillanat szemtanúi vagyunk, mely során nemcsak az oda- és visszautazás történik meg, de további hatalmas változások is végbemennek, és még csak nem is a tájban, hanem magában a versbeszélőben: ő nőtt ugyanis akkorára, hogy a tájat „már térden” feléri.
A mítoszoknál és hiedelmeknél maradva: az éjféli szellemlátogatás konkrétan is előkerül a versben: „csupa hőst hoz a lidérc-hajóhad”. Többszörös utalással van dolgunk, minthogy Csiki Lászlónak Kísértethajók címmel is jelent meg verseskönyve, s annak fülszövegében a szerző a kötet költeményeit nevezi kísértethajóknak, melyek a „Sepsiszentgyörgy–Bukarest–Kolozsvár Bermuda-háromszögben születtek”, de mostanra már „mintha ismeretlen tájon lebegnének”. És nyilván a kötet címadó verse, a Kísértethajó is szorosan idekapcsolódik, melynek legerősebb állítása szerint „eltemették az ígéret földjét”. Ha az ígéret földjét nemcsak mint földrajzi területet, de mint a jövőt is számításba vesszük („És megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda néki: A te magodnak adom ezt a földet” – Ter 12,7), úgy az idézett sorban tulajdonképp a saját jövőnk felett ülünk halotti tort. És ugyanide érkezünk meg akkor is, ha az Éjféli taxi szóban forgó szöveghelyét Ady felől olvassuk: „Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse”, indul az Új Vizeken járok ars poeticája – csakhogy Csikinél ez már lidérchajó, így a Holnap ígéretét magukkal hordozó hősök is halottak. Posztapokaliptikus a hangulat, még ha a zárójeles-kurzív betoldás a többihez hasonlóan itt is ironizálni, relativizálni próbálna – talán épp a „részeg evezős” hangján: „(Uram, sok volt már a jóból, / bódított újólag az óbor – / aszúsodom, de nem forrok mától, / az eszemnél megint jobb a mámor.)”
A Kísértethajó különben első megjelenésekor, a Tiszatáj 1983/1. számában még Csempészhajó címen látott napvilágot, ami Csiki László Magyarországra települése előtt már egy évvel is jól érzékelteti, mennyire foglalkoztatta a költőt a határ és a határátlépés kérdésköre – poétikai értelemben is. A határ Éjféli taxiban fellelhető egyik alakváltozatához nagyon hasonlót találunk Csiki László későbbi, Menekültek avagy A tagadó forma című költeményében, mely egyszersmind a Kísértethajóra is visszautal. A címbéli menekültek „[í]géretet csak, nem földet, / menedéket és nem hazát / keresnek”, és „[a]ki magát ide lopta”, az „[k]ét ország, mint két vagon közt, / a pályatestre esve vár, / átgördül rajta az áru, / szellemteste nem érzi már, / hazányi foltban körötte / megalvad a vér, határ”. Ugyanez az Éjféli taxiban: „Semmim nincsen, csak egyetlen hazám, / a vérem, mi szétfolyt héthatáron”. Ezt a képet előlegezi meg a vers másik határemlítése is, hiszen amikor azt olvassuk, hogy „Egyforma mind a történelmi forma, / változón is egyek a határok: / kivételt nem tesznek senkivel”, akkor a halál előtti egyenlőség tételébe botlunk. Az előző három sor ugyanis így hangzik: „Kit a Mariana-árok, / kit egy szennycsatorna, / de így visz el.” Az éjféli hiedelemvilág elemei közül ezúttal tehát a danse macabre jelenik meg, ahogyan Arany János Híd-avatásának haláltánca is éjfél és egy óra között zajlik – Csikinél azonban nem egyének, hanem történelmi léptékű entitások haláláról van szó. A Vörösmarty Szózatára tett konkrét utalás („ápol s eltakar”) ilyen kontextusban tudniillik óhatatlanul beemeli a herderi jóslat mentén a tizenkilencedik századi magyar közgondolkodásban elburjánzó nemzethalál-szorongás érzetét, illetve annak Vörösmarty-féle megfogalmazását („Vagy jőni fog, ha jőni kell, / A nagyszerű halál, / Hol a temetkezés fölött / Egy ország vérben áll. // S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl”, stb.).
Az Éjféli taxi azonban nem bízza holmi szövegösszefüggésekre a nemzethalál fenyegetésének ábrázolását, hiszen egy az egyben is felteszi a kérdést, négy sorral lejjebb: „Kinek szólhatsz fel, hogy megmaradjon, / s legyen bár egy magyar?” Ennek az Isten nélküli állapotnak az előképét már a Kísértethajóban is olvashattuk: „Széttárja két karját Jézus kapitány: / segítsen ezután az isten. / Kiplakátolva a hullámok falán, / hogy mégis ki segítsen.” A jövő eltemetése ezen a tengelyen keresztül tehát egy konkrét nemzet halálává lényegül – melynek említésével Csiki László a romániai magyar irodalom egy szűk köréhez csatlakozik, tekintve, hogy a nemzethalál-vízió csak keveseknél jelenik meg. Szőcs Kálmán Négernek lenni című allegóriája mellett („Nevetve elpusztulunk mind egy szálig”) Székely Jánosnál kerül elő a leghangsúlyosabban, például a Két kos között című versének utolsó soraiban: „S bár lenne, s hamar jönne már a / Nagy vég: a nép tömeghalála, // Hogy nőne már szulák a síron: / Ne kéne sírnom, egyre sírnom!” (Minderről Székely János kapcsán részletesebben is igyekeztem már néhány észrevételt tenni – M. H. M.: A nemzethalál-paradoxon, Eső, 2019/1.) Az Éjféli taxi nemzethalálképe azonban a fentieknél jobban illeszkedik Kányádi Sándor 1982-es, Éjfél utáni nyelv című verséhez.
Kányádi Sándor látomása Dsida Jenő Nagycsütörtökét fordítja ki a sarkából, amikor már csak a János jelenéseire tett finom utalással is apokaliptikus alaphangulatot teremt: „se péter se máté csak jános van jelen”. A Kányádi-féle váróteremben „a félhomály s a bűz / füstjéből […] félnomád / éjfél utáni nyelv üti föl táborát / szitkok jajgatás röpköd és / arany- és kivertfogú röhögés”. Az argó, az alvilág nyelve (Kharón vajon káromkodott, mint a kocsis?) nemcsak rút, de agresszív is: a szellemek órájában átveszi a hatalmat, és olyan barbár tivornyába kezd, hogy azt a versbeszélő is csak köpenye mögül „ki-kilesve” meri szemlélni. Ha felidézzük, hogy Johann Gottfried Herder néhány száz évre előrevetített jóslata is a magyar nyelvvesztésre vonatkozott, és a nemzethalál-félelem ebből nőtte ki magát, akkor azt látjuk, hogy az Éjfél utáni nyelv és az Éjféli taxi is figyelembe veszi ezt az ok-okozati összefüggést. Csiki László verse ekképpen: „népem nincsen, csupáncsak magányos, / anyanyelvből szakasztott barátom.” Herderhez hasonlóan Kányádi is csupán pár száz évvel előre gondolkodik, mikor felteszi a kérdést, „hogy vajon mi lesz / mondjuk két-három század év után / a szent mihály templom gótikus ablakán”. És mintha csak erre a kérdésre válaszolna az Éjféli taxi, amikor figyelmeztet: „a kardos angyalt hiába várod”. A kolozsvári Szent Mihály-templom védőszentje, Mihály arkangyal ezek szerint nem jön el, nemhogy védelmezni, de a magyar néphagyomány Kharónjaként még átkísérni sem a lelkeket a túlvilágra.
A fentebb már idézett kijelentés a haza halmazállapotáról („Semmim nincsen, csak egyetlen hazám, / a vérem, mi szétfolyt héthatáron”) bár meglehetősen krisztusi, vigasznak akkor is sovány, ezenfelül némiképp paradox is. A haza mint szétfolyt (majd a Menekültek avagy A tagadó forma soraiban megalvadt) vér ugyancsak az élettelenség, a veszteség megjelenítése, végső soron negatív ábrázolás. S ha ehhez hozzávesszük az Isten nélküli állapotot, illetve az „árvának még igazsága sincsen” sort, megérkezünk a Tiszta szívvel első szakaszához. Az Éjféli taxi azonban mégis kínál némi menekülőutat: „lelked itt a hely, / mely bizony »ápol s eltakar«”. A haza tehát lelki tájjá szublimál – Csiki László ezt a tapasztalatot két későbbi versében, a Szakadozott ének és a Hol a haza? címűekben is így fogalmazza meg: „Hazám lelkiállapot”. Hasonló mozzanat történik meg az Éjféli taxi egy másik szöveghelyén is: „önmagának fest az égre földet, / birkanyáját legelteti rajta / Árpád apánk maradék magyarja.” A valós haza, a valós föld elvesztése és annak égbe menekítése felidézheti Illyés Gyula Haza a magasban című versét is („Mert ha sehol is: otthon állok, / mert az a való, mit én látok, / akkor is, ha mint délibábot, / fordítva látom a világot”), de a mennybéli föld képe mintha alternatív kiutat jelentene abból a kudarcból is, amelyet Vörösmarty Mihály szenvedett el a Földi menny keresése (avagy „a mindenség meghódítása”?) során.
Ez a néhány hevenyészett motívumelemzés talán kellően rávilágít, milyen érzelmi-lelkületi alapállásból tárgyalja az Éjféli taxi a vers egészén átívelő témáját, a megszólalás lehetőségeit: a jövő ígéretét hordozó hősök halottak, a haza eltűnőben, a nyelv és a nemzet kihalóban, miközben szózatot vagy imát sincs kihez intézni, hiszen Isten és angyalai sincsenek már. És bár felgerjed a beszéd iránti vágy, a megszólalás értelme aztán mégis megkérdőjeleződik. Pedig a vers még egy ígérettel indul: „Te sem mondod el még. / Én neked majd igen” (kiemelés tőlem). Pár sorral lejjebb azonban máris módosul mindez: „Te sem mondod el még, / s én ugyan miért nem? – / hogy bújni se könnyű, / és szólni se érdem”, „A hangos semmiben / hát hallgatok veled.” Ennek a hallgatásnak a veszélyeit persze nem tagadja el a vers: „A hallgatásból e földi parton / származott legalább annyi baj, / mint a szóból, amit lelket-váltott, / félig agyonvert színész szaval”.
Az Elhallgatások című kötet, melyben az Éjféli taxi is megjelent, még egyetlen helyen említ színészt, a Második félig nyílt levél című vers ajánlásában: „Visky Árpád, elcsapott színész, elhagyott barát, tegyünk érted egy verset – egy kérdést legalább”. Az 1986-ban negyvenöt évesen felakasztva talált Visky Árpád halálának enyhén szólva is gyanús körülményeire a vers a következőképp kérdez rá: „Nem állt az az ág túl magasan?” Létezik különben első Félig nyílt levél is, amely egy tárca az Élet és Irodalom 1985. augusztus 23-ai számából, s ebben Csiki említést tesz egyebek mellett arról is, amikor Visky Árpád egyedül „hömpölygött fel-alá a színháza előtt, rémült-józanul tüntetett egyik barátja megveretése miatt.” (A tárca zárlata utólag hátborzongató: „Az idén valamikor lesz negyvenöt éves; előtte az élet.”) Csiki László fentebb már említett, Megközelítések című esszéje pedig Szőcs Kálmánnak egy máig kéziratban maradt versét idézi: „Én világbékén, űrállomásokon túl / megvert, száműzött és megölt költők / nevével örökké tüntetek.” A „félig agyonvert színész” képe tehát az erdélyi magyar értelmiség üldözött, megvert és likvidált képviselőit sűríti magába. S ha a „lelket-váltott” jelzőbe újfent belehalljuk Kovács Kati énekhangját („szívet cseréljen, aki hazát cserél” – a dalszövegnek ez a sora különben intertextus, Tompa Mihály Levél egy kibujdosott barátom után című verséből származik), akkor már nemcsak az üldözés, de annak következménye, a menekülés aktusa is szemünk elé tárul.
A Második félig nyílt levél zárlata így hangzik: „Valami igaz valahol. És nem hiszed.” Ez a sor köszön vissza némiképp módosulva az Éjféli taxiban is, a „félig agyonvert színész” szavalatát követő zárójeles betoldás végén: „Igazad van, s nem hiszed.” A vers folytatása ezzel, vagyis az esetleges megszólalás igazságtartalmával foglalkozik: „Kinek fia nincsen, bátrabban hazudhat”, „Kinek testvére nincs, bátrabban hazudhat, / árvának még igazsága sincsen”. Ez az igazság nélküli árvaság nem áll messze az Idegen kokárdák című versben olvashatóktól, mely a magyarországi Erdély-tüntetések Erdélyből származó résztvevőjének szempontjából szólal meg: „Tüntet a két hazára máig árva”, akinek „több az igaza, mint lehet valója. // Csak szava nincsen, csak nyelve van neki”. A „két hazára máig árva” annak az állapotnak érzékletes megfogalmazása, amikor a szülőföld és az anyaország is kivet magából – vagy ahogyan az Éjféli taxi fogalmaz: „kiejt szájából Nyugat / de kiköp a Kelet”. A hazugság-igazság problematikáján némileg csavarhat, ha hozzáolvassuk Csiki korábbi, Szövegkönyv című versét: „Van apámnak egy mondata (Az igazság a legjobb hazugság)”; az Éjféli taxi azonban máshová futtatja ki a vershelyzetet, hogy a megszólalók között a besúgók, „[a] szóra-bírtak” is felsorakozhassanak, „[a]kikből kiverni se kell”, akik önként prostituálják magukat: „Párnába sírva is hírt ad, / ki lefekszik mindenkivel.” Ez a kép pedig rögtön árnyalja az Éjféli taxi első zárójeles szakaszát, s így az abban megjelenő három prostituált („Ott a sarkon három Sára” – vö.: „bakasári”) akár besúgóként is értelmezhetővé válik.
A vers utolsó egysége mindennek ellenére még mindig felveti – a nép helyett megmaradt magányos barátokról szólva –, hogy „Beszélni kéne nékik, verhetetlen, / míg bíborunk torokból kiszakad” (mintha Babits mondaná Húsvét előtt: „szakadjon a véres ének!”), ám e beszéd már rövid távon is akadályokba ütközik: „behegedt a szájam, mindhiába tépem” (még mindig Babits: „kisebzett szájam és a szók / most fájnak e szájnak”). Nagy kérdés viszont, hogy az ezt követő személyváltás („De te”…) kire irányul. A versajánlást kapó Ágh Istvánra? Bármely másik jelenkori (vagy kérdésesen jövőbeli) költőre? Vagy a vers mindenkori olvasójára? Szeretem azt gondolni, hogy a legutóbbi igaz, noha egyelőre épp a megszólalás hasznának megkérdőjelezése zajlik: „de te, ki egy rezekált ország / degesz bendőjében emészted magad, / […] ha szólnál[…], / szemekbe szöknek mindenütt a morzsák, // s az egész szótalan, még csak nem is néma”. A rezekált (sebészileg kimetszett) ország irtóztató képe a csonka Magyarországot idézi, s ez a csonkaság a Csiki által kiemelt „egész”, valamint a némaság társaságában pedig Ady Endre Kocsi-út az éjszakában című költeményét. Nem először juthat eszünkbe az Ady-vers, hiszen nemcsak az Éjféli taxi cím, de némiképp az egyik korábbi sor is rájátszik a Nagykároly és Érmindszent közötti kocsiútra: „Bérkocsi a bérlakásba elvihet”.
Van Csiki Lászlónak egy káprázatos esszéje az ihletről, amelyet ő inkább A nyelv kegyelmi állapotának nevez, s amely egyszerre ad lehetséges olvasatot a Kocsi-út az éjszakában és az Éjféli taxi vonatkozó szöveghelyeinek. Most csak néhány részletét idézem: „Eljönnek órák, napok, szerencsésebb esetben hetek, amikor az ember jobban érzi a nyelvet. Az író olyankor írni kezd, a tróger pödörít még egyet a szitkon. […] A nyelv kegyelmi állapota ez, és nem tudható, min, talán a Hold járásán múlik az eljövetele. […] Ez az az állapot, amikor a »kék az ég« mondat nem hat közhelyesnek, ellenkezőleg, megdöbbent az eredetisége. Ennél is több történik azonban. A pontos megfogalmazás önmagánál többet sejtet, más összefüggéseket, távlatokat. Valami rejtelem tűnik fel a világos mondat mögött: homályos tükör elé kerülnek a tárgyak, lények, fogalmak. Hiszen a megnevezettek mintha tárgyakká válnának, ugyanakkor élővé a tárgyak. Egyszerre történik a kettő, az érzékekben. Egymásba játszik név és megnevezett; és még valami. A nyelv mintha a világ egészébe helyezne mindent, összes kapcsolatait sugarasan felvillantva egyszerre. Magyarán: nyelvében él a világ. A legbanálisabb fogalomnak végtelen távlata támad. Csillós sejt mindenik mondat, újrateremthető belőle az egész. Ragyogó és egyúttal sötét minden. Egy.”
Ez az egy, ez az egész, ez a „mindenség” az, ami az Éjféli taxiban viszont „szótalan” marad, „még csak nem is néma”, vagyis válasz nélkül hagyja az embert. Egzisztenciális válság ez a javából, mégpedig akkora, hogy végső, kétségbeesett megoldásként már csak ez maradt: „Üvölts hát, ne csak láss és látsszál, / hanem a vér a szájadba alvad.” Nem ez az egyetlen alkalom, hogy az Éjféli taxit is tartalmazó kötetében üvöltésre szólít fel a költő. A Jelképek. Levél az erdőn túlra című vers így zárul: „Találj fel pontos szavakat, helyetted / éltetve fájnak, üvöltve szólnak – / ne állj, mint néma fűszál vagy szirti fa: / egy életre még jó vagy.” A Sütő Andrásnak címzett Hótükör utolsó két versszaka sem mentes az indulatoktól: „Láttad a követ, mely álcájaként kék virágot hajtott? / Menj közel, láthatod. / S az elcserélt gyerekek fűzlevél-koszorúi, odafönt? / A kecskebőrbe bújtak, a medveként üvöltők? / És lüktetve az élő szótlanok. // Ne szólj róluk, ha mégis visszaérkezel. / Hótükörben, magaddal szembenállva / őket látod majd egy éjszakán. / De akkor üvölts!” Ráadásul még A szerelem teste, háza sem mulasztja el az imperatívuszt: „Üvöltsünk ketten, mintha harangoznánk.” A kötet mindent egybevetve tizenegyszer említi az „üvölt” szót és származékait – lássuk meg azt a feszültséget, amely e számadat és az Elhallgatások kötetcím között húzódik. Az Éjféli taxi mindazonáltal nem elégszik meg a felszólítással, hanem utolsó sorában az üvöltés elmaradásának következményét is felvillantja: „hanem a vér a szájadba alvad.” Ha csak egy esetleges fulladásra gondolunk, az is épp elég büntetés volna a csendben maradásért, ám ennél láthatóan többről van szó. Az a vér alvadna ugyanis a szánkba, amely – sorsközösséget vállalva a vers megszólalójával – a hazánkat jelenti, s amely így képtelenné válna arra, hogy szétfolyjon a „rezekált ország” hét határán, ahogyan arra is, hogy a határon „hazányi foltban” megalvadjon.
Az Éjféli taxi ezzel együtt sem a haza elvesztését, sem nemzethalált, sem az apokalipszist nem regisztrálja még, de a közelségüket legalábbis már bejelenti. Ha figyelmesen hallgatunk a túlvilágra épp tizenöt éve távozott Csiki László szavaira, akkor azt is megtudhatjuk, hogy nemcsak a bejelentés, hanem maga a világvége is éjfélkor fog elérkezni, ahogyan az a halála előtt közvetlenül megjelent, Ajakír című regényében is olvasható: „A világvége pedig január elsejére virradóra jön el, amikor az új esztendőre kongatnak éppen. […] Előbb éjfélkor hasad a hajnal, a sötétség résein át bevetülnek a lángok visszfényei. Olyan lesz, akár az ezerszer látott, ám túl korai hajnal, de hatalmas reccsenés hallatszik, amint az ég kárpitja meghasad, és megrogynak a világ oszlopai, égre kapnak tőle a madarak, és lille-hangon szólal a denevér. A lelkes állatok szívódnak el elsőre a sarkokban meggyűlt, a felszínre terítkezett sötétségben, ahogyan aszályos tarló repedéseiben tűnik mélybe az eső. Eső hull ezután, de kénköves, és világosabb lesz tőle minden, mint a delelő nap világánál, bűzétől pedig görcsben fuldoklik a nép, az állatok közül utolsónak maradt kutyáival. Vonításuktól megrepedeznek a falak, szilánkra törve pattannak ki keretükből az üvegablakok. Az emberek lassan emésztődnek el, kire-kire bűne mértéke szerint szabatik ki a végső szenvedés. Teljességgel elemésztődnek a lények, nyomtalanul, akár az írás a falon.”
 

Vissza a tetejére