Vízjel
„Egyforma mind a történelmi forma,
változón is egyek a határok:
kivételt nem tesznek senkivel.”
Csiki László
változón is egyek a határok:
kivételt nem tesznek senkivel.”
Csiki László
Ha Isten szelleme a vizek felett
lebeg, és ebből, ahogy Brodszkij írja,
az következik, hogy a vizek vissza-
tükrözik, akkor a folyóvizek meg
állandóan mozgásban tartják, hozzák-
viszik ezt a tükröződő szellemet,
ami magyarázat arra, hogy miért
lehet oly gyakran távol attól, ahol
lennie kellene. A folyó határ,
és ha valakit furcsa érzés járt át,
mikor egyszer – csak egyszer – belelépett,
az okozta, hogy ebben a képlékeny
istenképmásban mosta meg a lábát.
*
Változó, örökös határterület,
világégés, jégzajlás, történelmi
formátlanság – mint kései gótikus
rémregények lidérces éjszakáján
az egyformán változó határfolyón,
a mindig-ugyanolyan háborúban,
Délről Észak felé elveszetten
siklik egy csónak, benne egy várandós
asszonnyal; s vele a család egyik
ága, amely ott is marad aztán.
Menni kell, mert nem lehet itt maradni –
elhasznált köztes-Európánk egyik
partjáról a másikra a Maroson
át suhanó éjféli vízi taxi.
*
A gyerek apja már odaát van. A
konjunkturális fegyverbarátságban
megszökött az egyik szövetséges
seregből a másik szövetséges
seregbe. A katonavonat megállt
a szövetséges határállomáson,
ő besétált a túli őrbódéba
menedékért. És amikor az öröm
elfogta volna, megijedt: „Mi van, ha
utánam jönnek? Ki kell adnod.” „Aki
ide belép, azt rögtön lelövöm.”
⁎
Suhan a rozoga csónak a sűrű
éjszakában, a világ végén. Csak egy
újabb történet, amit nem lehet
elbeszélni. Hangot adni a néma
élőknek vagy holtaknak, kudarcra
ítélt kísérlet, hübrisz. Mit mondhatsz el,
a gyomor rándulását, a percenként
megtörténő halált, a szív verését,
a reményteli megsemmisülést?
A víztükörbe nézve ismételd el:
amit odalent látsz, az az arcod;
ami visszhangzik fent, az a hangod.
Sötét anyag, a történelmi forma –
magad sem tudod eldönteni már,
hogy hallod, nem hallod, újra hallod.
Vissza a tetejére