Eső - irodalmi lap impresszum

Kezdem ott, hogy…


Nem terveztem sosem kamaszoknak írni, egyszerűen megtalált a feladat a sors vagy inkább egy könyvkiadó képében. Az ötlet arra a pillanatra vezethető vissza, amikor a leendő szerkesztőmmel a Pagony Bartók Béla úti boltjában leültünk egy asztalhoz. Úgy léptem be a fotocellás ajtón, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy kamaszoknak írjak, és úgy léptem ki onnan, hogy egy leendő ifjúsági regény vázlatait kanyarítottam a fejemben. Az a hang, amelyen megszólal az első regényem, itt volt bennem végig, de korábban nem volt tere, és nem is találtam érdemesnek arra, hogy használjam. Örülök, hogy a Pagony másképp látta.
Szerettem volna olyan könyvet írni, amilyet én is szívesen olvastam volna ezekben a vészterhes időkben; amely magába sűrít minden olyan témát, ami akkoriban engem is foglalkoztatott, ezért igyekeztem felsorakoztatni ezeket a komplexusoktól az önzetlen barátságon, a szülő-gyermek viszonyon, a test viszolyogtató változásain át az első szerelemig, mindezt olyan hangon, amelyre megtanított a gimnáziumban eltöltött négy év: az önirónia nyelvén. Hálás vagyok, hogy a legtöbb visszajelzés kortól – és legnagyobb meglepetésemre meg örömömre – nemtől függetlenül az, hogy magukra ismertek benne az olvasók, meglátták magukat a könyvben felvonultatott szituációkban. A kamaszoknak írást szerintem sokan úgy képzelik, hogy olyankor az ember keresőmotort ragad, szlengszótárat böngész, TikTokot pörget, Redditet olvas, a YouTube-trendinget nézegeti, lajstromba szedi a kurrens témákat, és igyekszik maradéktalanul megfelelni a kúlság elvárásainak. Ez általában izzadságszagú szokott lenni, és a tinédzserek kilométerekről kiszagolják. Mert ők is, mint bármelyik felnőtt, középkorú, idős vagy aggastyán olvasó, őszinteséget és hitelességet várnak egy szövegtől, és ők is ugyanúgy önmagukat vagy a helyzetük tükrét keresik a sorok között, mint bárki más. Abban biztos vagyok, hogy nem attól lesz ifjúsági egy szöveg, hogy leírjuk, zsírkirály meg kajakra, vagy attól, mert tinédzserek a főhősei. De hogy mitől, ezen még hadd gondolkozzam éveket.
Ezalatt pedig empirikus céllal írok tovább, és igyekszem körvonalazni – legfőképp magamban –, hogy mit jelenthet ez a kategória. A következő könyvem most ősszel jelenik meg, egy prózakötet lesz Korbuly Ági mesésen különleges illusztrációival, amelyben a kamaszkortól felnőttkorig ívelő utat próbáljuk bejárni, és számot kívánunk vetni azzal, vajon miért szabadkozunk annyit, miért kérünk kényszeresen mindenért bocsánatot.
Én például kényszeresen szabadkozok magam és mások előtt az „ifjúsági író” terminus technicus miatt. Ugyanis ha az ember fiatal olvasóközönségnek ír, olyankor nem írónak tekintik, hanem ifjúsági írónak. Fontos előtag, előszeretettel odabiggyesztett jelző, határvonal a Parnasszus csúcsa és a lába között. Pedig nincsen író gyermek- és ifjúsági irodalommal foglalkozó író nélkül, mert nem lesznek felnőtt olvasók, ha gyerekkorban nem szeretik meg a könyvek világát, ha nincs, aki megszerettesse velük. Biztosan tudom, hogy én sem azzal foglalkoznék, amivel, ha nincsen Lázár Ervin, Csukás István, Erich Kästner, Szabó Magda, Lucy Maud Montgomery vagy éppen Leiner Laura. Az egyik legnagyobb dolog talán, amit elérhetnék az életben, ha egyszer az én nevem is szerepelhetne egy ilyen listában.
 

Vissza a tetejére