Eső - irodalmi lap impresszum

Zárt körű évtizedek

A Csillagszedő Máriótól az Ég Boltig
 
Ahhoz, hogy az Ég Bolt keletkezéstörténetéről érdemben tudjak beszélni, vissza kell mennem az időben az 1980-as évek közepéig, a Csillagszedő Márió keletkezési idejéig.
     Van úgy, hogy az ember nem tudja, miért ír meg egy-egy verset, nincs vele különösebb célja, csak írja. Sőt, azt hiszem, jó esetben ez csakis így működik. Aztán – megint csak jó esetben – egyszer csak összeáll azokból az egy-egy versekből egy működőképes kötet. Először a szerző fejében, aztán a gyakorlatban is. Én legalábbis így jártam a Csillagszedő Márióval, és így jártam közel négy évtized múltán az Ég Bolttal is – amennyiben persze ez a kötet is működőképes.
     Utóbbiról majd később, először lássuk a Csillagszedő Máriót, illetve azt a néhány más könyvet, ami elvezetett az Ég Boltig.
     Ahogy abban az időben a magukat többre hivatottnak képzelő humán beállítottságú ifjaktól illett, én is költő szerettem volna lenni már tizenhét évesen. Ennek megfelelően írtam is a néha jobb, de többnyire gyengébb, felnőtteknek szóló költeményeimet. Először kötött formákban, aztán egyre inkább félszabad, lazított versekben. Négy-öt évnyi próbálkozás után, amikor már rövidebb-hosszabb novellákkal is kísérleteztem, valahogy összeért bennem a líra és a próza, ugyanakkor, ezzel párhuzamosan, a felnőttkor határán billegve elő-előjött belőlem a gyerek is, és ez az egész így együtt rövid, egyes szám első személyű szabad gyerekverseket eredményezett. Kezdetben csak lapszélekre jegyzeteltem sorokat, gondolattöredékeket, aztán amikor ezek a kis versikék mintegy varázsütésre fiktív családtörténetté kezdtek összeállni a fejemben, egyre tudatosabban építettem tovább a kezdeményeket. Akkorra ugyanis már világossá vált bennem a koncepció: egy szabad gyerekversekből álló családregény.
     Ahhoz, hogy a szándékom egyértelmű legyen, elhagytam a verscímeket, és a külön lapokra gépelt verseket a nagyszoba szőnyegén addig rakosgattam egymás mellé, míg az anyag olyan állapotba nem került, hogy az epikus szál is jól láthatóvá vált.
     S hogy a szerző és a lírai én között határozott disztinkció legyen, úgy döntöttem, az egészet egy kislánnyal meséltetem el. Bár a családban semmi szokatlan nem történik, hisz sajnos az unokáknak csak nagyon ritka esetben nem kell szembesülniük a nagyszülő elvesztésével, és persze a válás is igen gyakori volt már abban az időben is, minden második családot érintett, azt gondoltam, ilyen szempontból is szerencsés a narrátorválasztás, hisz a lányokat hajlamosak vagyunk érzékenyebbnek tételezni a fiúknál, ezért a történtekrevaló rezonálása is hitelesebb lehet. 
    A kiadás legcsekélyebb esélye nélkül tettem mindezt, elég volt az öröm, hogy sikerült létrehoznom valami újat, olyat, ami még nem volt, vagy legalábbis nem tudtam róla.
     A rendszerváltás után, a kilencvenes évek második felében aztán az újrainduló Tevan kiadónál esélyt kaptam a kötet keresztmetszetének bemutatására. Annyira volt pénz, hogy 1997-ben napvilágot láthatott egy huszonhat versből álló válogatás Visszafelé hull a hó címmel. Szerencsére hamar elfogyott, és nemcsak az olvasók, a szakma is jól fogadta: 2001-ben a címadó vers a 4. osztályos irodalmi olvasókönyvbe került. Nem sokkal ez előtt – a kötet viszonylagos sikerének köszönhetően – más gyerekirodalmi szerzőkkel együtt meghívást kaptam Szigligetre fiatal írók előtt előadni, ahol nemcsak a kötetben megjelent verseket, de a később Csillagszedő Márió címen kiadott egész verseskönyv anyagát felolvastam. Janikovszky Éva, aki szintén a meghívott előadók között volt, az est után közölte, hogy az anyagot azonnal vigyem be a Móra Kiadóba. Megkérdezte, hogy van-e már illusztrátorom, mondtam, hogy Paulovkin Boglárkát kértem fel, bár ő „hivatalosan” még nem illusztrált könyvet, de láttam a nyolckeres rajzait az Élet és Irodalomban, és nagyon tetszettek. Ne hülyéskedjek, felelte, kedvenc grafikusa, nemrég a születésnapjára tőle kapott képet a kollégáitól, mert tudták, hogy nagyon szereti. A beszélgetést másnap is folytattuk, míg végül úgy döntött, ő viszi be a kéziratot a kiadóba. Később még a könyvbemutatóra is eljött, pedig akkor már nagyon beteg volt.
    Annak ellenére, hogy színes illusztrációkra nem volt pénz, és ezért Boglárkának újra kellett gondolnia a képeket fekete-fehérben, a könyv sikere minden várakozásunkat felülmúlta. A 2000-es évek elejére tehető a hazai gyerekirodalom újjászületése, szerencsénk volt hát, hogy 2002-es megjelenésével a Csillagszedő Márió is bekapcsolódhatott ebbe a folyamatba.    
    A következő szabadverses könyvem, az Emese almája – Szép Szó Tár a szintén azokban az években induló Pagony Kiadónál jelent meg. Az epikus szál ugyan megmaradt, de hogy ne legyek unalmas, más rendezőelvet is felvettem mellé: szótárformát használtam, a verscímek a szócikkek lettek, és ezekben a kis költeményekben igyekeztem minden olyan témát körbejárni, ami a gyerekek világában felmerülhet. Úgy gondoltam, ezúttal is a járatlan úton megyek tovább, ti. hogy az újjászülető gyerekirodalomban nem a régi nemzedék jól bevált grafikusaival dolgozom, ennél a kötetnél felkértem hát Baranyai Andrást, aki akkor már illusztrált néhány tankönyvet. A felkérés nem volt ugyan ellenére, de az ő tudása, mint az nem sokkal később egyértelműen ki is derült, ennél jóval több. Ezért szintén szerencsésnek mondható, hogy még ugyanabban az évben, 2006-ban közösen megcsináltuk a Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután c. igencsak rendhagyó könyvet – annyira rendhagyót, hogy kezdetben a könyveshálózatok forgalmazni sem akarták –, amivel aztán András azonnal be is írta magát a magasan jegyzett grafikusok táborába.
       De hogy az ígért nyomvonalon haladjak: a két előző könyv viszonylagosan jó fogadtatása után folytattam a szabad formájú gyerekverskötetek írását (is), egy-egy könyvnél mindig más koncepcióval – meghagyva a verscímeket és lazábbra engedve az epikus szálat, váltottam kötetről kötetre tematikát: A nagypapa távcsöve verseiben (Móra, 2009) a gyerek és a nagyszülők kapcsolatát, a Ne félj, apa! – Nagy kislánykönyv (Móra, 2016) esetében az apa-lány viszonyt jártam körbe. Azután, a következő szabadverses könyvnél, A bátyám öccse (Pagony, 2020) esetében – megint csak: hogy ne legyek unalmas – már nemcsak a tematika változott, hisz ez a könyv egy testvérpárról szól, de a versek hossza is. Illetve ami lényegesebb: annyira fókuszba helyeztem a történetmesélést, hogy magam se tudom, a szövegek átbillentek-e a lírából a prózába, vagy csak a határán mozognak.     
      Mire ezt az utat bejártam, eltelt néhány évtized, ideje volt hát megkeresni a gyökereket.
      De ez, csakúgy, mint a Csillagszedő Máriónál, az Ég Bolt verseinél sem volt tudatos.
      Jó pár évig csak írtam őket egymás után, míg egyszer csak összeállt belőlük – szeretném azt hinni – egy működőképes kötet. Először a fejemben, azután a gyakorlatban is. Ismét elhagytam a verscímeket, és a külön lapokra nyomtatott darabokat a nagyszoba szőnyegén addig rakosgattam egymás mellé, míg a versikék kötetté nem szerveződtek.
     A Csillagszedő Márió annak idején nemcsak azért nem jelenhetett meg sokáig, mert ismeretlen név voltam a hazai (gyermek)irodalomban, hanem mert akkor még kényes, tabunak számító témákat dolgozott fel, ráadásul mindezt úgy, hogy a saját mikrovilágát feltérképező kislány a megismerés aktusával párhuzamosan rendszerezi is a frissen birtokolt tudását: az új ismereteket nemegyszer már-már filozofikus megállapításokba tömöríti.
     Az Ég Bolt verseiből összeálló történetet hasonlónak szántam. Csak itt nem egy óvodás kislány, hanem egy kamasz fiú mesél, és nem a barátságról, a halállal meg a szülei válásával való szembesülésről, hanem az első szerelemről, amelyet esetében egy Anna nevű lány testesít meg, a kényszerű elválásról, illetve a saját betegségéről. Az Ég Bolt főhőse ugyanúgy kénytelen feldolgozni ezeket az új tapasztalásokat, mint a Csillagszedő Márió kislánya, de a filozofikus megállapítások mellett és helyett ezekben a versekben – mintegy a betegsége hozományaként – a transzcendens világ is megmutatkozik (lásd istenes, istenkereső versek!).
     A gyakorlatban még nem, de a fejemben már összeállt a kötet, amikor ismét megkerestem Paulovkin Boglárkát, hogy mit szólna egy újabb könyvhöz, egy hasonlóhoz, mint a Csillagszedő Márió. Bár a versek sorrendje akkor még nem volt meg, elküldtem neki a szövegeket, és mivel azonnal rábólintott, elindulhatott az érdemi munka. A sors furcsa játékaként, valamint a Móra Kiadó jóvoltából most, az Ég Bolt megjelenésével egy időben lehetőséget kaptunk arra is, hogy a Csillagszedő Márió, hasonlóan a korábbi német kiadáshoz és a magyar nyelvű POKET-könyvhöz, immár színesben lásson napvilágot az eredeti kiadójánál is. Valahogy így zárul be a kör, amelynek ugyanazon pontja a kezdet és a vég – így fedi egymást a minden és a semmi. 

Vissza a tetejére