Akár a mesében? (Boldog Zoltán: Hagyma és levendula)
Boldog Zoltán: Hagyma és levendula. Savaria University Press, Szombathely, 2022
„Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.” Móricz Zsigmond a Hét krajcár című novellájának felnőtt narrátora az események részt vevő elbeszélőjeként a gyerek nézőpontjából meséli tovább az aprópénz keresésének szívfacsaró történetét. A madárhoz hasonlított krajcárok játékos és humoros keresése egyszerre fedi el és tárja föl a koldusszegénységben élő család mindennapos küzdelmét. Boldog Zoltán tavaly megjelent Hagyma és levendula című verskötetének egyik költeményében (Gönc) az anya a Móricz által megrajzolthoz hasonlóan próbálja a mesék világába varázsolni a szegénységet: „Anya azt mesélte, régen ebben jártak a hercegnők, / Csak királynők lettek, és odaadták más / szépségeknek a ruhát.”
A szegénység témája tehát nem előzmény nélküli a magyar gyerekirodalmi – vagy a hatástörténetben azzá vált – művekben, míg azonban Móricznál a nincstelenség nyomorúságos tapasztalatába tekintünk be, addig Boldognál egy mai elszegényedő család hétköznapi helyzeteiből kapunk pillanatfelvételeket. Nem azért van ez így, mert a szerző nem vesz tudomást a magyarországi mélyszegénységről, hanem inkább annak a belátásából fakadhat, hogy Móricz műveihez – Móra Ferenc klasszicizálódott Kincskereső kisködmönjét is említhetnénk – olyan morális imperatívuszok és emocionális olvasási és pedagógiai attitűdök tapadnak, amelyekkel csak úgy tud megküzdeni egy szegénységgel foglalkozó kortárs szöveg, ha nem akar annál mélyebbre nézni, mint amit valóban lát, és amit a költészet iránt fogékony olvasó is mindennap tapasztalhat. Egy mai (gyerek) olvasó számára ugyanis már annyira távoli a móriczi, mórai társadalomkép, hogy azt nem valóságként, hanem valamilyen romantikus különlegességként érzékeli. És ez akkor is így van, ha a versekben beszélő kislány empatikus az éhezőkkel (Kevesük) vagy a játszótéri padon fekvő hajléktalannal (Kóc), hiszen ez a pozíció nem más, mint részvéttel teli kívülállás. A szegénység alsó középosztálybeli változatának lírai megvalósulásához az is hozzájárulhatott, hogy Boldog – a nyilatkozatai alapján – a lányaival együtt írta a verseket, pontosabban a gyerekei a saját környezetükből szűrt élmények alapján reflektáltak a téma különböző szituatív felvetéseire. Megjegyzendő, hogy vizuális jelölőként a nyomorszintű nélkülözés is jelen van a kötetben, mert feltételezhetően több olyan is van a kötetet illusztráló – az Igazgyöngy Alapítvány Művészeti Iskolájában tanuló – huszonvalahány gyerek között, aki mélyszegénységben él.
Boldog a témához jól illeszkedő formára talált a gyermeki nézőpontot megkonstruáló, rímtelen, élőbeszédszerű, svéd típusú gyerekversben, amely a hétköznapi nyelvhasználat költészeti potenciálját felhasználva képes egyszerre nagyon személyes és távolságtartó lenni. Az elbeszélő – egy háromtagú család hét év körüli kislánya – egyes szám első személyben beszél arról az alapvető felimeréséről, hogy szülei hiába dolgoznak, mégis nehezen élnek, vagyis nem engedhetnek meg maguknak sok mindent. Sem biciklit, mert arra gyűjteni kell, sem kistestvért, mert ahhoz rendeződni kell az adósságban úszó család helyzetének (Tesó). A kislány monológjaiban a mindennapi megélhetésért való küzdelemmel kapcsolatos reflexiók és a talpon maradáshoz kötődő megoldási javaslatok (szülői észrevételek, félrecsúszások és rátalálások, illetve az ezekhez kötődő gyermeki töprengések) szólalnak meg. A gyerekmonológ nyelvi regisztere az egyéni szóalkotásokból, a frazeológiák és közhelyek szó szerinti értelmezéséből, a szándékosan téves következtetésekből, valamint a gyermekinek tételezett nézőpontból ismeretlen szavak hangzásbeli játékosságából épül fel. Nézzünk néhány egymást erősítő példát. Az egyéni szóalkotásokból, torzításokból (szócsonkítás: szontyolodik-szonty, szóösszetétel: családfőnök, pénznyújtó fal) adódó nyelvi humor az alapja annak a felnőttvilágot értelmező gyerekkódnak, amely a felnőttek frazeológiáit és közhelyeit a szó szerinti értelmezés tartományába helyezi: „(…) az élet / nem egy habostorta. / Szerencse, hogy nem az, / mert akkor azonnal megenném. (…) Sokszor csak legyintett, de egyszer elárulta, / nem jövünk ki a pénzünkből, / ez keseríti el őt. / Nem értettem, hogyan lehet kijönni a pénzből, / mikor éppen a pénz jön ki mindig a falból. (…) Pénznyújtó falat rajzoltam apa szülinapjára, / mert mindig azt szokta kérdezni anyától, / amikor néha veszekednek, / hogy szerinted rajzolom én a pénzt?” (Szonty) Vagy: „Úszunk a hitelben, kislányom (…) Féltem apát meg anyát, / mert nem tudnak úszni.” (Tesó) A különböző jelentésben használt szavakból pedig ok-okozati kapcsolódást feltételezve téves következtetést von le a beszélő: „apu elszontyolodott, / mert nem tud pénzt rajzolni anyunak.” (Nyugidíj) A kislány a számára ismeretlen hangzású vagy jelentésű szavakat lecseréli egy hasonló hangzású, de számára ismert jelentésű szóval: „Tati és mami messze lakik, / a dunnán túl.” (Lelelula); hajléktalan –hajlékony (Kóc), és ilyen a nyugidíj is. A szintetizáló, hangulatfestő lelelula a levendulával cseng össze, de önkényesen hozzákapcsolt jelentése (szakadt) stigmatizáló, kirekesztő tartalommal társítja.
A motívumok (szonty, lelelulaság, szomorúság, nevetés, hagymalány-levendulalány stb.) és a témák (a pénz és a hiánya: pénzkidobás, hitel, fizetés, nyugidíj, munkahely és a vágy tárgyai: bicikli és kistestvér) előre- és visszautaló hálózata egy egységes, alapvetően lineáris történetet elbeszélő narratívát hoz létre. A fizikai munkából élő szülők egy hitellel terhelt nyolcadik emeleti lakásban laknak kisiskolás lányukkal (Üzlet, Rend). Nehezen élnek, nincs autójuk (Lábbusz), nyaralni nem mennek (se tengerre, se Balatonra), ruhákat sem vesznek. A kislány a mások által kinőtt „göncöket” hordja, illetve a konyhában tanul, hagymaszagú a füzete, és ezért a barátnőjén, Sárin kívül – aki levendulalánynak nevezi – mindenki kineveti és hagymalánynak csúfolja (Levendulalány). A szülők fizetése a hónap közepére elfogy, ezért a szomszédtól kérnek alapvető élelmiszereket (Nyugidíj). Vacsorakor a legolcsóbb tésztára „mindentbele” szósz kerül (Kilóár). A covidjárvány idején a szomszéd néni vigyáz a kislányra, mert neki van internete. A digitális oktatás alatt egy olyan mobiltelefonon keresztül tanul, amin folyton szakadozik a hang (Távol). A szülők szeretnék, ha a kislányuk jól tanulna, hogy többre vigye, mint ők. Az osztályfőnök, Ica néni szerint matekzseni (Jós), amúgy sokat rajzol (Félsz), olvas (Rend) és álmodozik (Átjáró). Az anya szorong, ha a kislánya beteg, mert akkor a táppénzből nem tudnak megélni. Az apa lottózik, és sorsjegyeket vesz, az anya spórol. (Bezzeg) Az anya az új munkahelynek köszönhetően több pénzt keres, mint az apa, de mindig fáradt (Családfőnök). A nehézségek ellenére „minden jóra fordul”. Lesz bicikli, persze használt (Paripa). Apának lesz új, jobban fizető munkahelye (Életrajz). Lesz kistesó, lesznek új barátok, és a gyerek még egy sakkversenyt is megnyer (Barát, Ráadásul). Akár a mesében.
„Legjobban azokat a meséket szeretem, / ahol a szegény emberek boldogok lesznek a végén, / mint Dzsoni meg Árnika.” (Mese) Csakhogy sem a népmesék szegény embere, sem Szegény Dzsoni nem szegény, hanem olyan, aki nem ragaszkodik semmihez, nem halmoz fel javakat, nem vásárol, mert gazdagsága az élményeiben, a szabadságában és a pénztől független boldogságában rejlik. Valójában a népmesék, de még Lázár Ervin meséje sem a nincstelenségről, az árvaságról vagy a kirekesztettségről szól, hanem éppen arról, hogy a boldogulás független a szegénységtől, magától a pénztől. Mintha a boldogság valami valóságon túli, metafizikai létező lenne. A valóságban azonban ez nincs így. A gyermek valóságában sem. Mert ha nincs pénz, akkor nincs „piros paripa” és kistesó sem. Mert ha nincs megélhetést biztosító munkahely, akkor nincs békés családi együttlét, és nincs egymásra fordított idő. Ha otthon veszekedés és idegeskedés van, akkor nehéz sikereket elérni a tanulásban. Ha nincs magabiztos felnőtt, aki megvédi a kiközösített tanulót, akkor barátságok sincsenek. Figyelni kell tehát arra a „kevésre”, a másikra, a család biztonságára – okosan és szépen. Mert ha mindez nincs, akkor mosoly sincs, pedig az anyának „az én mosolyom / jelenti a szabadidőt. / Ha sokszor nevetek, / anya egészen szabadnak érezheti magát. (…) Ha felnőtt leszek, elviszem őket / a tengerpartra, és végig mosolygok majd, / hogy anyának minden szabadidő legyen”. (Tenger)
Biztos, hogy Boldog Zoltánnak valamikor majd sok szabadideje lesz.
Vissza a tetejére