Parafázia

                                    hódolat Kálidászának

Kínos, de azt hittem egész sokáig,

hogy nincsen annál szomorúbb betegség,

mint nyelvi készségem eróziója;

de mást mutatnak kutatásaink, mert

van egy olyan nyelvi tünetcsoport is,

melynél a közlő a beszéd során a

hang-közlemény egy elemét kihagyja,

és egy hasonló kategóriába

eső fonémát rak a frázisának

elemhiányos szakaszába, s így a

szegmentum új összetevője révén

demens jelentésbeli változás lép

elő – tehát hangtanilag hasonló

tartalmilag tárgyidegen szavak vagy

szekvenciák létrehozása zajlik.

E kórt fonémás parafáziának

nevezzük. Ám ezt a hibát a gyors- és

lezserbeszéd korpusza is mutatja,

de megtalálhatjuk az épbeszéd és

a gyermekek nyelvtanulása közben

is. Nincs tehát elmezavar, csak élet,

folyvást hanyatlunk a vivid beszédben,

törlés van és szóirizáció, nincs

törlés csak új; és eleven lebomlás,

amely megengedte, hogy annyi nyelv van,

hogy sok jelentés legyen ennyi másban.

A nyelvem omlik, de szabályt keresve

él, és megérint a talál, ha vége,

mert nincs kivétel, s csak a jel világol.

Szenzoros (amnesztikus) afázia

                                    hódolat Phalaikosznak,
                       Kallimakhosznak és Catullusnak

Az egyik kutatás szerint beszédhang-

képző szerveid akkor is mozognak,

ha némán, a szemeddel olvasol. De

most ne erre figyelj; ne nézd a nyelved

kis rángásait, és ne lásd a torkod

szűküléseit. És ne nézd a belső

szád akusztikus érzetét, hanem csak

a betűire fókuszálj, erősen

koncentrálj, nehogy elfelejts figyelni.

Nézd meg, hány ligatúra van soronként,

mert félő, hogy az értelem lebomlik;

csak a versre figyelj, különben elvész

a figyelmed, ahogy felejted el most,

éppen most, az előbbi szót. Vigyázz, hogy

ne legyél beteg ennyitől, hisz egyszer

mindenről lemaradsz, mi ebben élő

s mindeközben anyagszerű elem volt.

De észlelni fogod, primordiális

hordozója az elme volt. Továbbá

érzékelni fogod, hogy épp e végső

közeg az, mely erős ugyan, de nála

bármely tárgyi dolog tovább marad fenn.

Nézd át, hány leütést mulaszt a látás;

hány rost, mennyi akusztikus de néma

tik és hány retinális inger által

jön most létre a vers, ha fény is éri.

Bevonat

Anya, a tengeri vidra aki vagy, engem, a kicsinyedet moszattőbe csavarsz, hogy a felszínen lebegjek és rejtőzzek. Megóvsz a rókacápától, aki farkával üti agyon a hattyút, pedig én papagájhal vagyok, és az aljzaton vackolódok el: vékony nyálbevonatot választok ki, körülöttem lebeg, gubóvá forgolódom e nyálat, így burkolózok be. Ne más takarjon, mert annak ára van: a mangalica emse is bevackol és lefial a hó alá a gulyakútnál, és egyik kölykét elfekszi, a holt hústól feltámad egy oltalom elleni étvágy, és a többit is feleszed, anya. Inkább döglött hüllő ha lehetnél, és hasadban lennék a tojások, engem héjak fog át, és nem hagyhatsz el. Mert hiába fed a hó, és hiába ha göndör test véd, anya – kívüli vagy. Nem segít, ha feleszel, hogy visszatérjek beléd. Jobb a gyíkhasad, mert benned, az állatban, nincs világlás, már tulajdonságok nélkül való a halott héj a sötét gyíkban; nincs köröttem köves bevonat, oldott vagyok benned, kikelni sem kell, a fényre kirepedni, lehetek csak egy rossz faj, aminek nincsenek határai, és ez úgy óv, hogy nem burkol, hogy nem burkolsz. Mert te voltam, nem benned.

Bordadárda

Apa, a veszély aki vagy, életre hívtad belőlem, a bordázott tarajos gőtében, a sötét életet: a roncsoló, dühödt túlélést, ami túl van az épségen: eltöröm a csontjaimat és átszúrom lábujjpárnáimon, így készítve meghosszabbítható karmokat; átszúrom bőrömet éles bordáimmal, hogy tüskeként meredjenek beléd mérgező váladékkal bevonva. Belőlem jön, ami közös bennünk, ez a kapocs, ez a bordadárda; egyedül a méreg a tiéd, mert téged öl. Magam ellen fordultam, hogy dögölj, de a veszély nagyobb voltál, mint bordánk két végén a menekítő seb: ezek a mérgező dárdák nem gyógyulnak körbe, hogy örökké védjenek; minden alkalommal lyukat kell hasítsanak a bőrön.