Gašpar
(részletek a Sziget c. ciklusból)
Nem tudlak letenni.
Az izmok közt húzódik,
mint megfeszített huzal,
tested súlyának emléke.
Nem vagy, nincs tested,
mégis mintha cipelnélek.
Nem tudom,
mekkora öleléssel értelek át,
a karjaim egyre hosszabbak lesznek,
elengedi magát a hús is,
néha olyan, mintha a kezemet
magam mögött húznám a járdán.
Ahányszor a gyerekért megyek,
karom egészen a térdemig lóg,
nem kell ferdén mennem,
hogy elérjem a tenyerét.
*
Még látom, ahogy állsz a teraszon,
éget a nap, hagymaszagod van,
a hátad hajlik,
esőt vársz.
Nélküled nem tudok aludni.
Ha élnél, most izzadnál
ebben a melegben,
este sarkig tárnád
a hálószoba ablakát,
könyvvel támasztanád ki,
és várnád a szelet.
Eszembe sem jutnál,
nem is néznék rád,
minek, ha úgyis itt vagy.
Jobb volt, mikor még nem hiányoztál.
Nem kellett, fájjak vagy fájjál.
Semmi sincs a helyén.
Nem tudlak letenni.
*
Anyám azt mondja,
nem érti, miért sírok utánad,
úgysem szerettél soha.
Ha beszél hozzám,
a mellkasomat nézi,
pont oda döfi a tekintetét,
ahol összeérnek a bordák.
Azt mondja, a városban
mindenki engem sajnál.
Emlegetnek téged,
hogy milyen hálátlan voltál,
s egyre csak találgatják,
ki volt az a másik férfi.
Nem tudok hova nézni,
miközben téged szid.
Amikor megyek az utcán,
néha már én is találgatok,
melyikük néz rám furán,
melyiknek a mellkasát
lihegted össze mindenféle
szörnyű bűnökkel.
*
Mert elfújja a nyarat a szél,
s kitépi ujjait az imádkozóknak,
akkor nem felel majd senki
helyettetek, ezért mondom,
sírjátok a tengerbe hiányát az életnek,
vessétek kövek közé minden bűnötöket,
és hajítsátok a mélybe parázna asszonyaitokat,
verjétek szét kővel az összes halász fejét,
hogy magasba szálljanak mind a ti álmaitok
az én kezeim közé.
Imádkozom, látod,
helyetted is, mindent
elmondok, csak hall valahogy
az én hangomon is téged
az Isten.
Este a helyedre térdelek az ágyban,
onnan imádkozom,
hogy valahogy vészeld át
a poklodat.
Reggel, amíg a nyílt vízre jutok,
felváltva rágok el kétszer
tizennégy imát,
öt miatyánk, két üdvözlégy,
majd újra és újra és újra.
Délután a csónakban
már összevissza mondom a szavakat,
szúrja a szememet a nap,
próbálok sírni,
de értsd meg, oly nehéz sírni
ebben a sós levegőben.
A csontjaimra száradok.
Szorítom össze a szemem,
és próbálom elképzelni,
mint szállsz alá forró poklába
az én istenemnek,
mint ropognak csontjaid a tűzben,
azok az édes szagú csontok,
mik hajolva más férfit öleltek.
Szorítom össze a számat,
hogy ne férjen ki rajta
egyetlen káromkodás sem,
de álmomban sziszegem,
hogy kurva vagy,
hiába a szorítás,
az álom eloldja állkapcsomat,
és messze csúszik tőlem
az isten is,
nem tart meg kezében,
úgy ejt el, mint téged.
Mert messze csúsznak akkor tőletek a hegyek,
és kinyúlnak a fák közül mind az árnyékok,
de ne féljetek, kezeim leérnek hozzátok,
súlyom alatt hajlik a hosszú ég felettetek,
szemeitekből kiveszem mind a könnyeket.
*
Az arcoddal van tele a tenger.
Minden apró törés felületén
ott csillogsz.
Mintha nevetnél,
várom, hogy a hullám
a sziklához csapódva
verje ki a fogaidat.
Félek a víztől,
mintha minden pohárban
ott úszna egy-egy csepp belőled,
vagy abból a férfiból.
Sokszor elképzelem, hogy
míg fuldokoltál,
a víz meg a só
kiette belőled
azt a férfit, vagy hogy ő is
belefulladt a tengerbe,
még ha másik testet nem is találtak,
hátha odaveszett.
És kezdhetem is elölről
az összes imádkozást.
Mert megromlanak mind a szájak és a csókok,
és kihullik az ima a nyitott tenyerekből,
és belezuhannak mind a tengerekbe a bűnösök,
de én nem félek, várok, és állom tekintetét az úrnak.
Vissza a tetejére