Egy kagyló megtisztítása
Négy- vagy ötéves lehettem, uszadékfákat
kötöztem össze spárgával, tutajt készítettem,
ráültem, és eveztem a folyó közepe felé.
Volt egy erő, amit addig
nem ismertem. Nem tudtam arról az
erőről.
A parttól néhány méterre éreztem
meg, egyszer csak tudtam, hogy ez
az erő nem vesz tudomást rólam.
Ha nem lennék, ugyanígy sodorna valamit.
Vagy ha nem lenne semmi, amit sodorhat,
az sem számítana. Önmaga lenne,
mindegy neki.
A tutajon ülve úgy döntöttem, nem szólalok
meg többé. Nem szólok senkihez, mert
nem érdekel semmi, ami nem olyan,
mint ez az erő. Kérdeznek valamit, nem
válaszolok.
Aki hozzám szólt, abban nem volt jelen
ez az erő. Csak abban láttam, ami nem ember.
Úgy látszik, nem kell feltétlenül embernek
lenni. Mert a kagylók például olyanok. Bennük
megvan az, ami miatt újra megszólalnék. A kagylók
szavakat írnak az iszapba. Ha egy kagyló kérdezne
valamit, válaszolnék.
Ezt a verset (a címe: Egy kagyló) évekkel ezelőtt írtam. Néha eszembe jut. Általában nem jutnak eszembe a saját verseim, nem foglalkozom velük. Igyekszem távol tartani magam a saját szövegeimtől. Mintha félnék tőlük. Vagy unnám őket. A legtöbb esetben látnom kell, hogy miért és hol hamisak a mondataim. A legtöbb mondatom hamis, vagy ha nem hamis, akkor erőtlen. Hamis és erőtlen mondatok ezreit írtam le az elmúlt évtizedekben. Több ezer hamis és erőtlen mondat, s köztük néhány tucat olyan, ami kilóg. Felfelé lóg ki, vagy lefelé, nézőpont kérdése. Ahogy az ember közeledik a saját halálához, valahogy rendeznie kell a viszonyát a saját mondataival. Ha már mondatokat ír le. Kérdés persze, hogy kellenek-e ezek a mondatok, szükség van-e rájuk. Nem vagyok biztos abban, hogy valóban szükségesek. Jó ideje már, hogy távolodom az írástól. Talán mindig is távolodtam, és csak azért kezdtem írni kamaszkoromban, hogy formát adjak a távolodásnak. Meg kellett értenem, mitől is távolodom egyáltalán. Mélységes, leírhatatlan csend van mindenütt. Ez a csend foglalkoztat a leginkább, nem tudok és nem is akarok úgy tenni, mintha bármi más is érdekelne ezen kívül. A világűr csendje a dolgok és a lélek mélyén. Ami nincs összefüggésben ezzel a csenddel, nem foglalkoztat. Ezt a csendet nevezhetjük Istennek is, ha akarjuk, devalójában nincs neve. Így van jól, hogy nincs neve, hogy névtelen, hogy az emberi nyelv számára megfoghatatlan. Ez a régi versem ebbe a megnevezhetetlenbe próbál behatolni. Egyszer azt álmodtam, hogy gyerek vagyok, és tutajt készítek a nagymarosi Duna-parton, a házunktól alig százméternyire. Az álomban alig volt jelen a mai tudatom, tényleg gyerek voltam, vagy majdnem gyerek. Nem reflektáltam arra, hogy mi történik, hogy mit csinálok. Alig voltam jelen abban a régi gyerekben, és elmondhatatlanul jó volt alig jelen lenni benne. Épp csak annyira voltam ott, hogy lássam, mit vesztettem el. Láttam, mit vesztettem el. Majdnem mindent. Majdnem mindent, talán csak a hiány okozta fájdalom maradt meg. De az megmaradt. Abban a régi gyerekben a hiány fogalma még nem tudatosult, noha már tudott róla. A fogalmi gondolkodás még nem kerítette be őt egészen. A folyó még nem folyó volt, hanem valami, ami emlékeztette őt arra, honnan érkezett. Hogy honnan érkezett, már akkor sem tudta volna megmondani, legfeljebb annyit tudott róla, hogy a folyó látványa, a víz illata, sodrásának ereje hasonlít rá. A gondolkodás még nem távolította el egészen a dolgok, a jelenségek igazi arculatától. Nem ismerte az emberi írásjeleket, a teremtett lények mozgásából olvasott. Tudta, hogy a madarak repülése nyomot hagy az égen. Hogy a kagylók verseket írnak az iszapba, miközben arról, hogy mi a vers, nem tudhatott. Kell-e tudni, mi a vers, ha folyamatosan a költészet atmoszférájában élsz. A fogalmi gondolkodás előtti világérzékelés a költészet eredeti állapota, a gyerek által megtapasztalt világ a költészet teljes univerzuma. Ma, lassan négy évtized elteltével, a hiány okozta fájdalom határozza meg a tudatomat. A hiány okozta fájdalom, amit felnőttkornak hívnak. Egy üres tutaj úszik valahol a folyón, vagy a deltatorkolat útvesztőin át kijutott már a nyílt tengerre. Egy üres tutaj, amin mégis kuporog valaki.
Vissza a tetejére