„...én az Ön halványkék ege mögött arany eget érzek - írta az öregember. – Jobban mondva, arany ég sejlik át...”

A festőnő rosszkedvűen lebegtette meg a levelet, mintha ki akarná rázni belőle a sorokat.

A vége szabályos szerelmeslevél volt:

„És mert nem vagyok a szavak mestere - írta kacéran az öregember -, csak szerény idézeteket másolhatok ide Cocteau-Radnóti: Az álom elkerül című költeményéből:

Ó! Csak hallhatnám én szuszogni minden éjen,

míg szád is álmodik,

a finom fujtatót melled kis műhelyében,

egész halálomig...

... Egy nap nem hallom majd a szívedet s nem lebben

lélekzeted velem.”

A festőnő ideges lett és széttépte a levelet. Most hogyan vagy mit válaszoljon ő erre?

Ismeri őt ez az ember? Látta valaha?

- Csupa elmebeteg - mondta ki hangosan. - Egy ilyen szenilis vén!

Morogva csattogott ki a konyhába, alágyújtott a bádog teáskannának.

- Hogy lehet így betörni a más életébe? - tiltakozott magában. - És most valahol les és várja, mi történik?

Visszament a szobába, odaállt a megkezdett vászna elé, de nem azt látta.

- ... és nyalogatja a szája szélit! Áll egy oszlop mögött, torz vigyorral! Toszkán oszlopsor mögött, fogatlan szájjal!... Mióta készülhet már erre? És most a kiállítás... Megvolt az alkalom!

Összeborzadt. Már a kiállításának se örülhessen az ember. Elmeháborodottak várják, hogy lecsaphassanak.

Visszament a konyhába, mert sípolt az edény.

- Mennyi őrült - morogta.

Leforrázott a kínai csészében egy zacskó teát, a tetejét felpezsegtette egy kis gyors csapvízzel, épp csak annyira, hogy már iható legyen, s a csészével megint odaállt a festőállvány elé, félrehajtott fejjel mustrálta a vásznat.

- Bezzeg nem az ír, akitől várnánk. Sohasem az ír.

Szomorúan nézett bele a teába. Jó illata volt, fűszeres, erős.

- De az a vers szép. „Melled kis műhelyében...” Ez olyasmi, mint a buzgó vesék forró kútjai. Annak a rokona.

Kár, hogy Radnóti fordításai nincsenek meg.

Művelt vén hülye, nem vitás. Elek Arthúrra hivatkozik. Hogy ő még Elek Arthúrral kezdett tárlatra járni. Arról bölcsen hallgat persze, hogy Elek Arthúr társaságában-e, vagy csak Elek Arthúr útmutatásai nyomán. Na mindegy. „Egy nagyon öreg ember írja Önnek ezt a levelet...”

- Én is hülye vagyok, hogy így felborzolom magamat ezen - mondta magának a festőnő és letette a teáscsészét, kavarni kezdte az áztató lében az egyik ecsetet. Szemét nem vette le a vászonról.

Fátyolos, tört eget akart.

Nem egyértelmű, telt színeket, mint a régi ikonokon. Hanem ellen-ikont.

És valahol valami fréznek kell lennie.

Narancsba hajló korall-rózsaszínnel.

Reflexként a szemüveg keretén.

Szemüveges, kopasz szentet fog festeni.

Szemtelenség, de jó.

Majd feláll három szál haj a feje tetején.

Hahhh! Egyre jobb.

- Sebaj. Nem jelentkezel? Elszórakoztatom én magamat.

A festőnő egy volt évfolyamtársára gondolt, de valójában maga sem tudta, szeretnée, ha jelentkezne.

Csak amikor a múltkor magán érezte a férfi pillantását... érezte, hogy... ez jólesik.

Hogy is szokták mondani az ilyet? „A cirógató nézése...” A cirógató...

A festőnő hátra lépett, összecsippentett szemmel nézte, mi alakul a vásznon.

- A cirógató... - dúdolta. - A cirógató... A cirógató... Ciró-gató. Gató. Gató.

Pedig az a férfi fiatalabb nála. Mégha évfolyamtársak voltak is.

És a kiállítására is eljött. Persze, ez a minimum.

- A minimum?! A mai körülmények között?

És elvégre el is utazhatott volna nyaralni. Augusztusban. Mert mikor adnak neki kiállítóhelyiséget?... Augusztusban!

- Ebből elég - intette le magát. - Ezen már kidühöngtük magunkat.

Megtörölt egy másik ecsetet, bronzos árnyalatot akart kikeverni.

- Cirógató... - próbálta visszabűvölni magát a korábbi hangulatába, de valahogy nem ment.

Hátranyúlt, megcsavarta a rádió gombját. Közben a vásznat ki nem engedte a tekintetéből.

De nem zene jött, sajnos.

- Már megint pofáznak - állapította meg, és elcsavarta.

Némán dolgozott tovább egy ideig.

Összecsücsörített szájjal. Grimaszokat vágva.

Néha még érezte is arcának rándulásait. És olykor még mosolygott is magán, hogy ő most vívóállásba helyezkedik és megvív a vászonnal.

- „... a finom fujtatót melled kis műhelyében...”

Hogy felködlött benne ez a sor, lecsapta az ecsetet, ideges lett.

Odament a papírkosárhoz, kikereste a levél széttépett darabjait.

A levegőben nem hagyták magukat összeilleszteni. Elő kellett vennie egy rajzlapot, s azon kirakni.

Tehát azt írja neki ez az útálatos vén, hogy szeretné, ha minden éjszakán mellette fekhetne.

„Egész halálomig.”

- Vagy ki tudja, kinek a haláláig. Lehet, hogy az enyémig. „Egy nap nem hallom majd a szívedet s nem lebben lélekzeted velem”: ez azt is jelentheti, hogy én húnyok ki ott őmellette.

- S ő kivetheti a hálóját a következő festőnőre.

- Mi a franc lehet ez az ember? Műgyűjtő? Ért hozzá, az kiderül. „Én az Ön halványkék ege mögött arany eget érzek...” Jól érzi. Kontra-ikon, szerintem is.

- Bele fog ez törődni, hogy én nem válaszolok neki? Észreveszi magát? Vagy bombázni fog a vallomásaival, amiket senki se kért?

A festőnő fogta a teáscsészét, kiment a konyhába, elmosta. És most sem állhatta meg, hogy át ne nézzen a porcelánon, ne örüljön azoknak a rizsszemeknek a csésze falában.

Mi lenne, ha ez egy nagyon gazdag ember volna?

Hátha most jött haza Amerikából?

Hallani mostanában ilyeneket.

Ezek odakint nagy vagyont gyűjtöttek, magas nyugdíjuk van. De hazajönnek, mert mégiscsak Pesten érzik jól magukat.

El is özvegyülnek. Igen, olyan is van, aki hazajön, mert elözvegyült.

Hazajön háztűznézőbe. Ez jó.

A festőnő gúnyosan csucsorított szájjal megint odaállt a vászon elé.

Hát egy biztos. Hogy ez az ember a tenyerén hordozná.

Tulajdonképpen, ha jól meggondoljuk: finoman és szemérmesen vall szerelmet.

A más szájával. A más szavaival.

„... míg szád is álmodik...”

És álmában csönget egy picit.

Brrr.

Na mindegy. Van ízlése, tény.

Ide most egy kis zöld reflex kell. A bronz mellé.

Kékeszöld. És a bronzot is le kell fokozni.

- Van jogom kihagyni?

Hirtelen megint abba kellett hagynia a munkát.

Kiment az előszobába, szembenézett a tükrével. (Úgyis akar előbb-utóbb egy önarcképet.)

Elszalaszthat egy amerikai milliomost?

Egész életére el lenne látva.

Csak néhány évet kellene kibírni.

És nem is biztos, hogy olyan útálatos vén.

Mi ő, egy Szűzmária, liliommal a kezében, hogy így adja a bankot? Mire tartogatja magát?

Nem igaz, hogy muszáj undorodni valakitől, aki lehozná a csillagokat a lábunk elé.

Lehet ez egy ápolt, finom öregember.

- És már nyalogatja a szája szélit!

Ez nem fog neki békét hagyni.

Szép dolgokat lehetne örökölni tőle. Faragott angyalszobrokat. Gólyalábú régi poharakat. Néhány szőnyeg sem ártana...

Szőnyeg?! Mi a frásznak?! Hogy lecsöpögtesse?!

Menjen innen ez a nyálas... ez a ...

Na és egy kis kaland? Elvégre egy művésznek... új impulzusokra is szüksége van.

Szokatlan ismeretségekre.

Miért akar látatlanban kitérni?

Igenis, el kell menni, meg kell nézni, hogy lakik, hogyan él az ilyen.

Nem fogja megerőszakolni.

Nem. Ez egy finom, művelt úr.

Nohisz. Attól...

- Akkor legalább megfestheted Zsuzsannát és az egy vént.

Bezzeg nem akar lerohanni... az a másik.

Minden efelé lök?

Minden?! Mi az a „minden”? Semmi!

Semmi, semmi, semmi!

Pahhh!

A festőnő már régen nem magát látta a tükörben. Nem is nézett a tükörbe.

A plafont nézte.

A plafonon mintha megint nőtt volna az a beázásból származó folt, pedig a múltkor azzal hitegették a házkezelőségen, hogy rendbe tették a strangot. És a jövőben többé nem fordul elő.

A jövőben...

A műteremben megszólalt a telefon.

A festőnő elborzadva bámult a készülékre és megpróbálta kitalálni, ki lehet az.

Aztán nem vette fel, hanem visszament az állvány elé. Vékony ecsetet húzott ki.

A kopasz férfifejnek ívelt női szemöldököt kanyarított - a sajátját, a tükörből.