„Volt egy farmom Afrikában, a Ngong-hegyek lábánál. Az Egyenlítő száz mérfölddel északabbra szeli át a fennsíkot, és a farm hatezer lábnyira feküdt a tenger felett.”

Az idézet úgy tündökölt a félreérthetetlen firkák és politikai átkok óceánjában a repedezett vakolaton, ahogyan egy tengeri madár köröz az olajszennybe fulladt sirályhullák felett. Az egyetem még mindig tud meglepetésekkel szolgálni, gondoltam, a kari könyvtár vécéje legalábbis. A lehető legmocskosabb márciusi délelőtt volt, egy hétfői nap, teli ostoba kötelezettségekkel, fáradt félelmekkel és csendesen szűkölő elvágyódással. Megmostam a kezem, leakasztottam a kabátom az ajtó sarkáról, hiszen fogas nem volt, és kiléptem az öltözőszekrények szegélyezte folyosóra. De aztán mást gondoltam. Visszaléptem a vécébe, hogy egy kérdést firkantsak a falra:

„És?”

Egyetemi tanulmányaim hamarosan megszakadtak: úgy éreztem, gazdag és boldogtalan akarok lenni egy időre, ezért angolt és németet kezdtem tanítani egy külvárosi középiskolában. Egy év telt el így. Mondhatnék néhány pozitívumot, de lényegében unalmas, fárasztó és szörnyű év volt: olyan, mint egy súlyos és undorító betegség. Gyűlöltem. Ma már sok szép kép eszembe jut, mégis. Egy-két mosoly; néhány derűs péntek délelőtt, jó könyvek, amelyeket a hűvös tanári szoba sarkába húzódva, vastag pulóverben gubbasztva olvastam végig a szünetek százai alatt. Ezt sem tudtam korábban... Szép élmények mindig vannak, még a börtönben vagy a háborúban is.

Végül kitavaszodott, és én felmondtam. Amikor letelt a felmondási idő, kimentem a Margitszigetre, számot vetni magammal: nemigen tudtam pénzt megtakarítani a tanításból, és még számos elintéznivaló várt az egyetemen. Mindegy volt: pipáztam egy padon a Japánkertben, és boldog voltam. A következő ősszel folytattam az egyetemet. Az ELTE egy tökéletlen hely; de a hétköznapi élethez képest gyönyörű. Nem volt nehéz rátalálni régi önmagamra a régi helyeken. Elvetődtem a kari könyvtár előtti folyosó csendes, eldugott vécéjébe is. Már az első alkalommal megkerestem a szépséges idézetet. Alatta változatlanul ott éktelenkedtek szálkás nyomtatott betűim a falon:

„És?”

„És? Kávét termesztettünk a farmon. Esténként a tornácról néztem a színpompás trópusi napnyugtákat... Könnyű, szumátrai szivart szívtam, és magányos szívem a távoli otthon elfeledett dalait visszhangozta. Aztán kitört az első világháború.”

„Elég öreg vagy egyetemistának”- írta valaki a folytatás alá.

Elmés, de olcsó stílromantika, mondta szegény túlképzett agyam. Ez elbűvölő, lelkesedett a szívem. Kezdtem kíváncsi lenni. Megint felírtam:

„És?”

Eltelt egy-két hét, de csak a káromkodások szaporodtak a vécéfalon, válasz nem jött. Csalódottan várakoztam, egyszer azt is odaírtam, hogy „Na!”, hátha ettől a bátorítástól erőre kap a szerző. Hátha ettől megérti, hogy valaki miatta kezd ismét hinni saját régi meséiben. Aztán egy októberi alkonyon új sorokat olvastam kis párbeszédünk alatt:

„Hatezer láb magasan, az Egyenlítőnél, bizony más íze van a levegőnek. A színek erősebbek és tisztábbak. Mintha egy másik világban ébrednék reggelente.”

Ez nagyon tetszett, de valahogy eszembe sem jutott tovább nógatni az ismeretlent. Néha szeretettel végignéztem a falon, ha arra jártam. Hosszú hónapok múlva – éppen szakítottam valakivel -, feldúltan érkeztem a vécébe. Bűzlöttem a fáradtságtól és a saját sötét gondolataimtól. Egészen véletlenül pillantottam a falra kézmosás közben. Látnom kellett, hogy ebből a játékból is kiszorultam. Valaki átvette a szerepemet.

„És hogy volt tovább?” - olvastam a gyarapodó szöveg alsó sorait. A válasz jobban elgondolkodtatott, mint eddig bármelyik.

„A szavannán talán berozsdásodik az ember modora, viszont van ideje gondolkodni. Egy napon rájöttem arra, amire annyian ráébrednek idővel: hogy életünk nagy részét felesleges dolgokkal töltjük. Hűtlenek vagyunk önmagunkhoz, és idegeneknek teszünk soha nem viszonzott szívességeket - ostoba idegeneknek, akik nem érdemeltek ki minket. Elrejtjük önmagunk elől igazi céljainkat, mert szégyelljük őket és félünk tőlük. Én nem akartam így élni tovább.”

Valami szomorú kevélység csendült ki ezekből a mondatokból. Ostoba idegenek, akik nem érdemeltek ki minket... Ez más körülmények között bántó pökhendiség is lehetett volna. Itt azonban nem volt bántó. Úgy éreztem, mélyen megértem ezt az embert, legyen akár férfi, akár nő, öreg vagy fiatal. Megkedveltem a szemérmetlenül romantikus idegent. Jó dolog látni, ahogy mások tömören megfogalmazták saját fájdalmainkat. Tollat ragadtam, hogy új kérdést tegyek fel.

„És mit tettél, amikor erre rájöttél?”

A válasz még azon a héten megérkezett.

„Ó, én gazdag voltam. Volt egy farmom, pénzem, remekmívű vadászfegyvereim, teherhordó szolgáim és lovaim. Nekem könnyű volt elmenekülni a világ elől. De te, te hogyan menekülsz el előle?”

Ez jó kérdés volt. Pontosan ez foglalkoztatott már jó ideje. Utáltam a hétköznapokat. Nem arról volt szó, hogy különösebben utáltam volna korán kelni, dolgozni vagy esőben gyalogolni az utcán. Arról volt szó, hogy utáltam a hétköznapokat. És még valamit utáltam kétségbeesetten: a kíméletlen bizonyosságot, hogy a hétköznapoktól egyre öregebb leszek. Biztos vagyok benne, hogy egy novemberi hétfő reggel hangulatában jóval nagyobb adag halál van, mint egy üveg vodkában, egy bödön zsírban vagy egy doboz szivarban. Nem tudtam, hogyan menekülhetnék meg ettől.

Szóval megint találtam egy korlátot magamban. És ebben a lemondó, megtörten bölcs hangulatban, amit lassan elhoztak a múló évek, amikor az ember már nem képzeli magát szuperhősnek, se felejthetetlennek, és csaknem bármi rosszat képes feltételezni önmagáról, sötét elszántsággal vettem elő a tollat, hogy a falra írjam:

„Ha tudni akarod, hát fogalmam sincs.”

És még egyszer:

„Fogalmam sincs.”

Afrika ismeretlen vándora nem is sejti, milyen jelentős ez az egyszerű kis vallomás, gondoltam. A szomszédban valaki nagy zajjal becsapta a lányvécé ajtaját. Jelentős, igen; mert ezzel beismertem, hogy nekem is sikerült a dolgok alapszínéhez szürkülnöm. Ideje másképp gondolni az életemre, nem úgy, mint gátlástalanul pergő, színes kalandfilmre a sárban fetrengő világ felett. Az én sportkocsimat sohasem fogják helikopterről filmezni, miközben egy tengerparti szerpentinen száguld Monte Carlótól nyugatra az azúrkék Földközi-tenger felett. Legfeljebb egy fekete-fehér állókép telik az életemből, egy villamosról az Örs vezér téren. És talán valami kényelmes is van abban, ha beállok a sorba. Végre felhagyhatok a küzdelemmel, hogy maradandó emlékművet faragjak az én csendes kis létem számára.

A szörnyűségek mélyén mindig ott lapuló, oktalan vidámsággal mosolyodtam el, a tollam a falon pedig megmozdult, és írni kezdett, perceken át, lassan kitöltve a szálkás nyomtatott betűkkel minden megmaradt helyet a vécé repedezett falán.

„1899 egyik augusztusi reggelén hajónk, Ő Brit Felsége Avenger fregattja, viharba került a Bahamáktól délkeletre, a Caicos-átjáróban. Négy napig hánykolódtunk a sötéten háborgó tengeren, egy matrózunk a vízbe zuhant és eltűnt. A sózott húsból és a kétszersültből az utolsó darabokat osztottuk szét. A vizünk is fogytán volt. Aztán az ötödik nap hajnalán világos csíkot pillantottunk meg a keleti horizonton, a lassan tovatűnő viharfelhők alatt. Kingsbridge kapitány és én az orrba siettünk, a nedves kötelekbe kapaszkodva elővettük távcsöveinket, és boldogan tartottuk arcunkat a langyos szélnek. A kapitány rám pillantott, és így szólt - Nos, Mr. Stone, azt hiszem, megmenekültünk.”

Mintha friss levegő csapott volna meg egy szempillantásnyi időre, és mintha deszkák nyikordultak volna a cipőm alatt. Nem volt időm ezen gondolkodni, mert a folyosón Benyók Zoli, régi ismerősöm ügetett szembe - láthatóan sürgős dolga volt. Oldalt fordultunk, hogy elférjünk egymás mellett az öltözőszekrények között.

- Ne haragudj, öregem, de leszart egy madár. Méghozzá nem egy veréb, ha jól látom - fintorgott az arcomba. A dzsekimre pillantottam: valóban, méretes fehér csík éktelenkedett a vállamon. Zsebkendőt vettem elő, és Benyók Zoli után kiáltottam:

- Egy sirály volt!

- Honnan a fenéből? És minek örülsz annyira? - kérdezte, de mire válaszolhattam volna, eltűnt a vécében. Vállat vontam, és vigyorogva kiléptem az aranyló őszi fénybe.