Eső - irodalmi lap impresszum

A megtömött hattyú

 

Esterházy ’88 nyomán

Egy új irodalmi kultúrában élünk

(nem S. Sonntag)

 

Milyen a mai prózaíró?

A mai prózaíró kedvesen rámenős alak (vérprofi). A bőséges, ám sebtében elfogyasztott, koffeinben különösen gazdag früstök (reggel 12 óra) után útra kél, a szélvédő mögül vizslatja a (nem csak egyetemista) lányokat - megszólítja őket, ők is megszólítják, ajánlatokat tesznek, időpontot egyeztetnek (menedzserizé pötyög), mindkét fél kölcsönösen mindent és gyorsan elfogad -; a BAH-csomópontnál araszol, ha a szomszéd sávból eléje vágnak, deli mondatokkal anyáz, maroktelefonja kijelzőjét figyeli, telefonoz, kézirat a folyóiratnak, a prózaszerkesztőnek eská adja át (egy üveg rizling is a táskájában lapul, csak úgy); rosszkedve van, mert alig halad, jókedve van, mert végül simán telik a nap; gomolyogva leszáll a sokat sejtető alkonyat, a prózaíró kétórás délutáni szunyóka után elsettenkedik egy bizonyos házhoz, legyen a neve: Ráckert, Süss fel Nap, Libella, Mediterrán Café, mindenki ismeri a városban, ott várakoznak a (nem csak egyetemista) lányok, a prózaíró a combjukba markol, erőszakot alig alkalmazva beléjük les; majd hazamegy, vörösbort tölt magának (a prózaszerkesztőtől kapta), és leírja szépen mindazt, ami látott. Éjszakára igyekszik nőt szerezni magának (Ráckert, Süss fel Nap, Libella, Mediterrán Café, vagy egyszerűen otthon a kedves), de sok ideje nem marad, mint a ciános árvíz, közelít a früstök (break-fast) pillanata.

Milyen a mai prózaíró?

A mai prózaíró olyan, hogy időnként azért egyedül van (bár az e-mail-ek eközben is jönnek-mennek). Összevont szemöldökkel nézi az utcákon nyüzsgő embereket, a feleségét, fiait és lányait meg a különb-különféle barátokat - no és a csajokat. Van, hogy kimennek a város szélére, kipakolják a kocsiból a kaját, a konyakot, s mielőtt elmennének a Filatori-gáthoz cseresznyét lopni, kockás takarókon élvezik a nyár örömeit. A tavasz és az ősz is hasonlókat tartogat, jót és rosszat vegyesen, prózaíró kérdése, melyik miképpen éli meg. A tél a városban soha nem tiszta, ha a prózaíró ilyet akar, vidékre menekül, ha nem, marad a fűtött kocsma és a vizsgaidőszaktól reszkető lányok meleg öle.

Milyen a mai prózaíró?

A mai prózaíró többnyire hangos, élénk férfi vagy/és nő. Noha érzékeny, s így például soha nem bírja „végighallgatni” a fogorvosi fúró zümmögését, akkor sem, ha a saját fogáról van szó, ekképp elöl rosszak a fogai (pedig ha ápoltak lennének, jönnének másfajta csajok) - szóval érzékeny, olykor kiabálós. Sok mindenre gondol. Arra, vajon hol éri ma a hajnal, mikor hirdetnek eredményt a kurátorok, és kinek kellene szólni, hogy... Jártában-keltében nem tud betelni az egész korruptsággal. „Ilyen nincs”, csóválja a fejét, szomorú, mert mégis van (vajon ki tette azzá?), ám ha arra gondol, megkapja majd azt, amit meg kell kapnia, a szíve mámoros lesz.

De nem is ezt akartam mondani. Hanem azt, hogy bizonyos órákban csöndes és kussol, ül és bütyköl, örül, ha le tudja írni, mi volt tegnap azon a bizonyos helyen (Ráckert, Süss fel Nap, Libella, Mediterrán Café), meg hogy mi volt, amikor ő még középiskolába/egyetemre járt. Főbb hajlamai közül megveti a borúlátást, a szűklátókörűséget, az érdektelenséget, a kishitűséget, az antitálentumot. Sajnálja a kintrekedőket, nem sajnálja önmagát. A (nem csak egyetemista) lányok között időnként kitör: „Nem szeretem ezt az unalmas helyet! Meg

akarom változtatni!”. Azok illemtudóan kacarásznak.

Milyen a mai prózaíró?

A mai prózaíró olyan, hogy az élete olyan, hogy az nem halad valahonnét valahová. Így aztán regényt írni csak akkor van ideje, ha a felesége eleget keres, egyébként novellákkal bombázza az irodalmi lapokat. Pedig de jó lenne egy kis cselekmény, egy kis ív!.. Ezért ő is a múlt századi regényeket lapozza, Mikszáthot és Móriczot kedveli, előbbi szobránál gyakorta elüldögél, nosztalgikus érzésekkel gondol azokra az időkre, amikor még nyitva volt a Tilos Az Á. Aztán hazamegy, mert a kiadónak le kell adni az új kötetet, és egy tematikus számba is van megrendelés. A művei meg olyanok, mint az a valami, ami körül állongálunk, s nézegetjük, fintorogva és izgatottan – mintha nem is az övé volna. A prózaíró pedig pörög, mint a töketlen kutya - s viszolyogva látom: olykor sír, olykor nevet, olykor meg nagyon, de nagyon dühös. Különösen ha késik/kevés a honorárium.

Vissza a tetejére