Bucika bosszúja
Sokáig nem értettem, hogyan lett belőlem ilyen komisz gyerek. Vásott, rosszindulatú. Keresnem kell a megfelelő szavakat.
Az első, a legelső emlékeim nem ilyenek. Igaz, hogy ezek kivétel nélkül nagyszüleimmel kapcsolatosak. Hozzájuk fűzött minden. Az olyan százéves francia nóták, mint a „tanana tatonkinoázö”. Az elsők egyike, amit el is tudtam énekelni, miután felkurbliztam a rugós – ők úgy mondták: féderes – gramofont.
Liebe Schwester, tanz mit mir! Nagyszüleimnél még vidáman röpködtek az ilyen réges-régi ritmusok.
Nemcsak én, mindenki szerette őket. Még a szomszédok is előre köszöntek nekik. Igaz, hogy itt, felénk, nem voltak gyakoriak a látogatók. Különben miért emlékeznék olyan élesen a kopasz Korényi bácsira!
Ők ketten valami szerződésfélét írtak alá nagyapával. A bácsi a szomszédunkban készült felhúzni a házát. De erre csak később kerülhetett sor. Az első emlékeimben még nem volt a barackosok között kerítés. Nyulak ugráltak, fácánok fészkeltek nagyapa telkén, a dimbes-dombos Sas-hegy-oldalon.
Akkor még átengedtek a nagyszüleimhez. Az ágyuk végében, a sezlonyon aludtam. Emlékszem, egyszer hajnalban nagy, sötét árnyékot vettem észre a hársfák ágaiban.
– Fácánok! – súgtam nagyapa fülébe, az öregúr pedig leakasztotta a dupla csövű flintát, és két pontos lövéssel leszedte a fákról az újságpapírba csomagolt lampionokat.
Ez a baklövés sokáig kettőnk titka maradt. Nagyapa megbocsájtott. Nem haragudott.
Csupa ilyen napsugaras emlék. Egy kisunoka kalandjai.
Aztán egyik napról a másikra vége szakadt ezeknek a szép időknek. A barackosban kerítést húztak a szüleim. A fekete vaskapura pedig felraktak egy súlyos lakatot.
Ma is látom: ősz hajú nagyanyácskám kint ácsorog a kapuban. A kezében nagy, kék bögrében a lágytojás, amit minden reggel áthozott nekem. Vagy a madártej, amit délután. Bucikám! Apró, ráncos keze éppen átfér a rácson. A számba kanalazza valamelyiket.
Az olyan dolgok, mint a szakítás vagy az örök harag, nem férnek könnyen egy kisfiú fejébe. Napjában többször rám szóltak a szüleim, hogy ne ácsorogjak a kerítésnél. Hogy ne nyomjam a hálóhoz az orromat. Hát még ha tudták volna, hogy nyalogatom! Máig sem felejtettem el, hogy a rozsdás vasnak milyen csípős íze van.
Korényiék oldalán még nem volt kerítés. Elkezdődött az építkezés, és én attól fogva az ő telkük sarkában töltöttem a napot.
Fent az állványokon lett hamarosan egy barátom. Szunyogi, a kőműves, aki reggeltől estig fújta, hogy „haza kéne menni”. Meg hogy „nem veszlek el soha!”.
– Katonanótákat énekelj! – biztattam, ha elhallgatott. Akkor már megkezdődtek a behívások, a rádióban egymást követték a pattogó menetdalok.
De Szunyogi csak csapkodta a maltert. – Majd ha besoroznak! – szólt le nekem két sor tégla között. Lehet, hogy ez adta az ötletet. Apám fekete csákóját egy székre állva éppen elértem. Átvittem ezt a simlit a vígan fütyörésző Szunyoginak. A baj csak az volt, hogy apám egysége minden hét végén a Budaörsi úti laktanyában gyakorlatozott. Én pedig bevallottam neki az esetet.
– Hogy te milyen ügyes vagy! – apa álmélkodva nevetett. A sisakját ugyan nekem kellett visszakérnem, de nem haragudott. Otthon sem hagyta, hogy megbüntessenek. Azt mondta, meglett volna nélküle a hadsereg.
De hát ezek csak amolyan gyerekcsínyek. Mint odaát a lampionok. Karácsony este még átengedtek nagyapához. Mint mondták: kivételesen. Az országot akkor már körülvették az oroszok, de az öregeknél semmi sem változott. Csengettyű jelezte, hogy a kis Jézus megszületett, kigyúltak a gyertyák, és átvettük az ajándékokat. Emlékszem, hogy Rózsi, a kis szobalány bőrkötéses imakönyvet kapott. Ő kísért vissza a kertkapuig. Nem tudom, elbúcsúztam-e, megöleltem-e a nagyszüleimet.
Aznap este történt ugyanis valami sokkal fontosabb. Lent, nálunk, később jött meg az angyal. Kigyúltak itt is a gyertyák, és anya feladogatta a fa alól az ajándékokat. De apa nem volt sehol.
– Apátok elment! – közölte szárazon anya.
És nem csak elment. A rendelő ajtaja elé nagy ruhásszerkényt tolt valaki. Bebújtam anya mellé, lefeküdtünk. Nagy, néma csendben ért véget a karácsonyom.
Apa pedig tényleg elment. Azt, hogy véglegesen, nehezen érti meg egy gyerek. Anyám beíratott egy német óvodába, Tante Manihoz. Néhány nap, és minden megváltozott.
A bajok akkor kezdődtek, azon a karácsonyon. Rosszul aludtam, anya magamra hagyott. Reggel pedig lucskos volt alattam a lepedő. És ha még csak aznap! De attól kezdve minden éjjel.
Amikor belefáradt a verésbe, anyám lehozta a lepedőmet Tante Manihoz. Emlékszem, kettesben rázták, az óvónő és anya. – Bepisil! – kiabálták. És hogy Schäme dich! Szégyelljem magam.
Pajtásaim tátott szájjal figyeltek. Köztük Putzi, titkos szerelmem. Forrt bennem a düh, az elkeseredés. Lent a fürdőszobában véresre haraptam az óvónő kezét.
– Der macht ein! Becsinál! – ma is hallom a gúnyos német szavakat.
Így álltam bosszút a világon. Hogy mégis kin? Most így hirtelen csak Irén néni, a zongoratanárnőm jut eszembe. Neki, szegénynek, adtam egy magvaváló sárgabarackot, amiben száraz kaka volt mag helyett. A boldog vénkisasszony beleharapott, aztán elhányta magát, és sírva elszaladt.
Pedig milyen gondos szeretettel hajlítgatta az ujjaimat! Ha a Türkische Marsot hallom, ma is az ő pörsenéses arcocskájára gondolok.
Körülöttem zajlott az élet. Sem apát, sem a nagyszüleimet nem láttam viszont. A rendelőt kibérelte a hadtáp. A hadsereg. Próbálom összeszedni az emlékeimet.
Az apácáknál, ahová beírattak, csúnyán mellbe vágtam osztálytársamat, Tóth Juditot. Megbüntettek. A nővérek azt hitték, hogy a kislány mellecskéit simogatom.
Hát csak így. Amit még elmondhatnék, a mosókonyhából tudom. Ott találtam meg a válóper anyagát. Mindazt, amit a szüleimről tudok.
De ekkor már túl voltunk mindenen. Világháborún, ostromon. Én sem akartam többé senkin bosszút állni. A világ magára vállalta ezt a szerepet.
Ez lenne Bucika története. Kimásztunk a romokból, egy bombatölcsérből Korényiék előbányászták Rózsit és a nagyszüleimet. Két új szó: az exhumálást tanultam meg az inkontinencia után.
Vissza a tetejére