Milbacher Róbert

Mások múltja

Részlet a Keserű víz című regényből
 
Az az igazság, hogy akkorra már nem sok választása maradt Árva-Tóthnak, mert a vele együtt és végső soron az ő rábeszélésére útra kelő falubelijei is hátat fordítottak neki, és valójában nem is a húsvéti események, hanem az utána lábra kapó pletykák hatására határolódtak el tőle. Ugyanis annak az előzőekben már vázolt beszélgetésnek a Gécit támogató presbiterek által nem minden célzatosság és torzítás nélkül továbbadott és az idő teltével egyre inkább kiszínezett részletei, amelyek közt már a gyújtogatás gyanúja is – még ha csak valamifajta, az abszurditással határos és csupán Géci embereinek rosszindulatát tükröző szóbeszédként is – felbukkant, ami azért őket is elbizonytalanította, sőt némi gyanakvással töltötte el. Ebben persze benne volt az a keserű csalódottság, sőt a becsapottság tehetetlenségre kárhoztató érzése is, amely az új élet néha elviselhetetlennek érzett nehézségeivel való szembesülésből fakadt, valamint az előzetesen elképzelt és szerintük az Árva-Tóth által megígért Kánaán helyett itt talált, inkább a pusztában bolyongó választott nép nélkülözésére emlékeztető körülményeknek volt betudható. Ráadásul mind a három bojuni családfő (emlékeztetőül: Kis Bek Gergely, Páhoki János és Andor Ferenc) nagyon is jól emlékezett arra, hogy útra kelésük előtt pár nappal valóban leégett a zsinagóga, amelyet inkább szerényen imaháznak kellene neveznünk, ha határt akarnánk szabni annak a nosztalgikus túlzásnak, amely oly jellemzően hatalmába keríti a honvággyal küszködők emlékezetét, és aminek hatására az elhagyott egykori otthont, benne még az amúgy kevéssé szeretett vagy kevéssé nagyra becsült dolgokat is megszépítve s felnagyítva látják az elszármazottak.
Mert ha jobban belegondol az ember, akkor az indulásuk nagyon is menekülésnek tűnhetett azoknak a szemében, akik túlságosan is különös véletlent láttak az imaház tetőszerkezetében fellobbant tűz és a négy család távozása közötti időbeli egybeesésben. És valóban, még maguknak a családfőknek is szöget ütött a fejében, csak legfeljebb az események sodrában nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget, hogy az előzetesen megbeszéltekhez képest tényleg egy héttel korábban indultak el, mondhatni, szinte sebtében, alig befejezve a felkészülést a hosszúnak ígérkező útra, mégpedig éppen Árva-Tóth sürgetésére, aki azzal magyarázta az idő előtti útra kelésüket, hogy csatlakozhatnak egy Zalából ugyanekkor és ugyanoda induló telepeskonvojhoz, ami nyilván nagyobb biztonságot jelenthetett az ismeretlenbe vezető úton.
Csakhogy nem találkoztak senkivel a megbeszélt helyen.
Egy Babócsa nevű községben került volna sor a találkozóra, legalábbis Árva-Tóth így mondta nekik, de amikor a majd félnapos várakozás után sem érkezett senki, hiába vesztegeltek a falu határában élénk vidámsággal sárgálló nárciszokkal sűrűn borított réten, mindennemű magyarázat nélkül indultak tovább.
A templomul szolgáló, fazsindelyes épület pillanatok alatt borult lángba.
Semmi értelme sem lett volna az oltásnak, ha egyáltalán bárkinek is szándékában állt volna oltani az összevissza, minden cél nélkül futkosó, tehetetlenül jajgató és jobb híján ruhájukat szaggató zsidókon kívül. Ugyan a falu szinte minden lakosa fölébredt a kiszáradt fa ropogására, a füst csípős szagára és a szokatlan éjszakai fényességre, de mivel maga az épület a református és a katolikus templomot összekötő úgynevezett zsidó utcában állt, távol minden keresztyén ingatlantól, amit veszélyeztethetett volna a tűz, a kisujjukat sem mozdították.
Valójában az Árva-Tóthtal együtt ide az isten háta mögötti szlavóniai telepre kivándorlókat sem magának az imaháznak a leégése zavarta, mert úgy gondolták, hogy végső soron ennyi kijárt már a zsidóknak, ha másért nem, legalább apáik bűneiért akár hetedíziglen is, de azt csak most tudták meg Géci kézen-közön mégiscsak kiszivárgó megjegyzéséből, hogy ottveszett égő áldozatul a zsidó kántornak, Frey Isráelnek felesége alig kétesztendős leánykájával együtt, aki aztán még a legelvakultabb zsidófalók szerint sem érdemelhet mások múltjáért ilyen borzalmas tűzhalált. Akkor még úgy tudták maguk a zsidók is, hogy mivel Frey a Kaposvár melletti Toponárra utazott valamiféle kántortalálkozóra, de lehet, hogy csak egyszerű családlátogatásra, ahogy a falu tudta, mert ezeknek olyan kiterjedt rokonságuk van, hogy bárhová vetődjenek a világban, mindig találnak valami szegről-végről való hitsorsos atyafit, nyilván magával vitte fiatal feleségét is kicsi gyermekével együtt. Sokan még látni is vélték, amikor egyetlen soványka lovát befogva rozoga homokfutója elé, elindult az egész családdal együtt. Nem tudja senki, mégis miért maradhatott odahaza, az imaházból leválasztott kicsi kántorlakban az anya és gyermeke. Talán csak belázasodott az a gyenge kicsi lányka, és féltették a jó pár órás zötykölődéstől a rossz utakon. Talán ha tudják, hogy odabent van anya és lánya, nagyobb erőfeszítéseket tettek volna zsidók és nem zsidók egyaránt a tűz megfékezésének érdekében – mert zsidó létére a mindenkinek válogatás nélkül előre köszönő Frey Isráelt szerették, vagy pontosabb úgy fogalmazni, hogy félve tisztelték a faluban még a katolikusok is, mert olyan különleges hangfekvésben tudott énekelni, ami gyakran meg-megállította az imaház előtt elballagókat, bár az is igaz, hogy sokan rémületükben torpantak meg, sűrűn hányva magukra a keresztet, mert az onnan kihallatszó különös gajdolást a démonok nyelvének vélték –, de így, hogy emberéletet nem tudtak közvetlen veszélyben, maguk sem kockáztattak a pillanatok alatt elharapódzó lángokat látván.
Amikor Andor Ferenc, aki mindig is kíméletlen egyenességéről, gyakran meggondolatlan szókimondásáról volt ismert, szembesítette Árva-Tóthot a közösségben terjedő szóbeszéddel, kiegészítve a csak általa és földijei által ismert tényekkel és az ezekből fakadó sejtéssel, hogy akkor most valljon színt, és mondja meg egyenesen, van-e köze a gyújtogatáshoz, mert joguk van tudni az igazságot, hiszen idő előtti útra kelésükkel ők maguk is gyanúba keveredtek, és mégse mindegy, hogy miket gondolnak róluk az otthoniak, mert akárhogyan is nézzük, a gyújtogatónak vér, mégpedig ártatlan gyermekvér tapad a kezéhez – még ha csak zsidó vérről van is szó –, ami Isten és ember előtt mégiscsak főbenjáró, halálos bűnnek számít, Árva-Tóth kitért az egyenes válasz elől. Pontosabban szólva hosszan hallgatott, majd nem kevés csalódottsággal és némi dühös szemrehányással a tekintetében nézett Andorra, akivel együtt nőttek föl, és akiről azt gondolta, hogy igazán megbízhat benne, és viszont, vagyis Andor is testvéreként tekint rá, és ha kell, érte a kezét is tűzbe tenné, ha nem lenne ez a fordulat itt most egyenesen ízetlen. Mindez ott volt abban a pillantásban, azzal a fentebb ismertetett események nyomán egyre csak gyűlő ingerültséggel elegy szomorúsággal együtt, amelyet viszont egy régi barát bizalmának megrendülése és vele magának a barátságnak az idejekorán való elmúlása váltott ki belőle. És csak annyit tudott mondani, mielőtt hátat fordított volna Andornak, hogy aztán soha többé ne álljon szóba vele, legalábbis Géci bukásáig biztosan nem, hogy „hát te is csak ennyit tartasz felőlem, Feri”. Nem kérdés volt ez valójában, hanem a hideg és józan ténymegállapítás, amelyben benne volt annak bizonyossága, hogy Andor és az őt és családját régebb óta ismerők azért tartják lehetségesnek, hogy Árva-Tóth elkövette ezt a súlyos bűnt, mivel már az apjáról is úgy tudták, hogy hasonló tettre vetemedve maga is emberéletet oltott ki végtelen elkeseredettségéből fakadó elvakult dühének következtében.
Történt ugyanis, hogy amikor 1848. április elején Somogy vármegyében előzetesen kihirdették a jobbágyságot érintő, vagyis ezen gyalázatos státus eltörlését indítványozó törvényeket, bizony, ahogy az egyik bojuni birtokos, bizonyos Sárközy Albert fogalmazott, a váratlan szabadság annyira megzavarta a köznépet, hogy a nyert ajándékot kötelességnek véve, érdemlett háládatosság helyett, azzal meg nem elégedve többet kívánni merészlettek. Sőt, azt írta naplójában, hogy bizonyos rosszakaratúak izgatása a vagyonbátorság megzavarását eredményezte úgy a megyében, ahogyan – és ezt már mi tesszük hozzá – országszerte.
A törvények országos kihirdetését követő kilencedik nap reggelén, egészen pontosan 1848. április 20-án, a falu három gulyása, név szerint Balogh József, Kiss Ferenc és Jakab János, ráhajtotta az egykori úrbéresek gulyáját arra a legelőrészre, amelyet a tagosítás során a földesurak kisajátítottak maguknak, és a majorsági legelőhöz csatoltak, az úrbéresek számára pedig egy szűk és gyenge füvű legelőrészt jelöltek ki a falu nyugati, inkább homokos talajú részén, holott generációk óta az elcsatolt területeken legeltettek az egykori jobbágyok maguk is.
Tették ezt annak ellenére, hogy Pap Mihály öregbíró, aki a földesurakkal egyeztetve, és amúgy is érzékelve a feszültséget és nyugtalanságot, kihívta a faluba Vörös Sándor járási főszolgabírót, hogy az embereket ködös ígéretekkel, de leginkább a törvény szigorával való fenyegetéssel lenyugtassa, ennek ellenére nagycsütörtökön elfajultak az események, ahogyan aztán Vörös a jelentésében írja: „midőn a nép a templomból kijött, és a bíró őket újabban is a parancsolatomra figyelmeztette, s az erőszakoskodástól eltiltotta, őtet többen illetlen szavakkal megtámadták, s őtet és esküdtjeit okul vetették, mintha egyenesen őmiattuk történt volna a földesurak legelőjének elkülönözése, amelyhez ők különben tulajdoni just tartanak, és többen azt kiáltották, kiket ugyan név szerint a tömeg közül kitudni nem lehetett, hogy reá kell hajtani az urak legelőjére.”
Ezután történt, hogy a három gulyás – nyilván előzetesen készülve a tettükre – áthajtotta az egész gulyát a jog szerint immáron a földesurak tulajdonát képező legelőre. Pap Mihály két esküdttel az oldalán azonnal a tett helyszínére sietett, és kérdőre vonta a lefogott és áristomba vetett gulyásokat, hogy mégis kinek a biztatására cselekedték ezt a törvénytelenséget, és miután a gulyások egyértelműen megnevezték a felbujtókat, köztük a négy Tóth Szabó fivért, nevezetesen Samu, Gergely, János és József egytestvéreket, azonnal a főszolgabíróhoz küldetett erősítést kérve, mert tudta, hogy baj lesz a faluban a megfelelő karhatalom hiányában, már ami a közrendet illeti. A gulyásokat elengedték néhány pofon kíséretében, de az erősítés megérkezéséig, amire csak másnap lehetett számítani, lévén már jócskán túl voltak az ebédidőn, mire a gulyásokat az öregbíró kivallatta, és a küldöncöt Kaposvár irányába elindította, nem mert újabb lépéseket tenni a Tóth Szabó testvérek befogására, ismerve zabolátlan, erőszakos természetüket, amit most ráadásul a vélt jogsértésből fakadó igazságérzetük még tovább fokozott.
A Tóth Szabó fivérek még jóval az áprilisi törvények kihirdetése előttről datálódó esetéről Táncsics Mihály lapjából, a Munkások Újságjából értesülhetünk, mert egészen odáig hallatszott panaszuk, amivel az események után telekiabálták az egész megyét, sőt az országot is, lévén Táncsics a panaszt eljuttatta az első független és felelős kormány igazságügy-miniszteréhez, magához Deák Ferenchez is. Táncsics lapja arról számolt be, hogy minthogy a faluban mindig voltak olyan szabad földek, melyekért úrbéri tartozások nem teljesíttettek, s így szabad adásvétel tárgyát képezték, azaz pénzért valóságos tulajdonba lehetett őket venni, így a Tóth Szabó testvérek édesapja ezen földekből készpénzen megvett több holdat, majd apjuk halála után, minthogy az a kis úrbéres föld négyük és családjuk megélhetését nem biztosíthatta, keresményükből maguk is gyarapították az apjuk által vásárolt földeket. Így a kinek-kinek kezén lévő negyedtelek mellé szereztek pénzen még 45 holdnyi birtokot, amit viszont a „tagosztályozás alkalmával elvettek tőlük azon kijelentéssel, hogy azon földeket nemnemes ember nem bírhatja”. Ráadásul a még 1847 őszén lezárult úrbéri perben hiteles adásvételi szerződés hiányában a tőlük elvett, a nehezen megspórolt pénzük fejében vásárolt földekért semminemű kárpótlást sem kaptak, sem akkor, sem pedig most, hogy a jobbágyi státus az 1848. évi áprilisi törvények által eltöröltetett. Táncsics, aki szívén viselte ezt az égbekiáltó igazságtalanságot, hiába továbbította Deákhoz a panaszt, mert az igazságügy-miniszter ugyan azonnali hatállyal elrendelte az ügy kivizsgálását, ám azt a falu és a Tóth Szabó fivérek viselt dolgait jól ismerő alispánra, Vörös Sándorra bízta, aki a vizsgálat után az 1847-es perben a földesurakat képviselő Bárány Páltól felkérte a per iratait, majd a minisztériumba küldte Bárány kifejezett tiltakozása ellenére a perújrafelvétel miatt, aki panaszt emelt az új eljárás ellen az 1848. évi X. törvénycikkre hivatkozva, aminek 1. §-a kimondja, hogy „olly helyeken, ahol a földesur és volt jobbágyai között a legelőelkülönözés, illetőleg urbéri rendezés, akár egyesség, akár urbéri per útján valóságosan és tettlegesen már végrehajtatott, az ekként megtörtént összesítés, illetőleg elkülönözés, többé fel nem bontathatik”.
Nem tudni, hogy ebből az egyértelmű törvényi rendelkezésből következően-e, devalójában – Deák Ferenc személyes közbenjárása ellenére – sohasem szolgáltattak igazságot a Tóth Szabó testvéreknek, amiben nagy valószínűséggel nem kis részük volt a fent említett, a nagycsütörtöki katasztrófába torkolló eseményeknek is.
A gulyások kivallatása és a földesúri legelőkről az állatok elhajtása után ugyanis érezhetően megnőtt a feszültség faluban, amit csak kissé enyhített, hogy sötétedés után nem sokkal váratlanul mégis megérkeztek a csak másnapra várt pandúrok is Kaposvárról, Pap Mihály öregbíró nem kis megkönnyebbülésére, aki már-már a teljes zűrzavartól féltette a községet. A fegyveres pandúrok megérkeztéig ugyanis kisebb-nagyobb csoportokban baljós hallgatásba burkolódzva gyülekeztek az emberek, és semmi felszólításra sem voltak hajlandók hazamenni. Éjféltájban ismeretlenek felfeszítették Gerber Lipót bácsi vegyesboltjának ajtaját, és a később felvett jegyzőkönyv szerint elloptak tőle öt liter petróleumot, tíz kiló cukrot, két kisebb zsáknyi babot és annyi jó kóser szatmári szilvapálinkát, amennyit magukkal tudtak vinni, a többit pedig barbár módon szétlocsolták a boltban, talán arra készülve, hogy felgyújtsák az üzletet nyomaik eltüntetése végett, de amikor az öreg Gerber felébredve megzavarta őket, az ismeretlen vandálok dolgavégezetlenül kereket oldottak.
A pandúrok segítségével Pap Mihály és az esküdtek előállították a Tóth Szabó testvéreket, akiket a legfőbb felbujtónak tartottak egyrészt a gulyások vallomása nyomán, másrészt pedig a fivérek viselt dolgainak ismeretében, és minden teketória nélkül tömlöcbe vetették őket. Egyet kivéve. Ugyanis Tóth Szabó Samut, a legidősebb fivért nem találták otthon, így lefogni nem tudták.
Úgy tűnt, hogy a letartóztatások és a vármegyei karhatalom jelenléte nyomán helyreállt a közcsend a faluban, csak szegény Gerber bácsi sírdogálását lehetett hallani, aki látva a pusztítást, amit a boltjában véghez vittek a betörők, csak azt ismételgette egyfajta valójában nehezen elviselhető, mégis szívhez szóló fejhangon gajdolva, hogy mit ártott ő nekik, mit ártott ő bárkinek is, meg különben is azt a sok jó pálinkát minek kellett kiöntözniük, mert ha már nem tudták magukkal vinni, legalább ne öntötték volna ki. Az öreget szánakozva hallgató zsidók riadt tekintetében ott bujkált az a génjeikbe égett történeti tapasztalat, miszerint joggal tarthatnak attól, hogy ebben a társadalmi kravallban, amely eluralta az országot, és lám, most már ezt az amúgy békés falut is, megint őket veszik elő mint minden nyomorúság és igazságtalanság okának kikiáltott bűnbakokat, amire éppen szegény Gerber bácsi példája az első intő jel. Nem véletlen hát, hogy az eset után az imaházban összegyűltek a családfők megtanácskozni a további, nyilván önmaguk, családjaik és vagyonuk védelmében foganatosítható intézkedéseket.
Nem tudni, hogy a pandúrok jelenlétének vagy a Tóth Szabó testvérek letartóztatásának köszönhető-e – mert a fivéreknek éppen erőszakos természetük, mohó földéhségük miatt nem sok jóakarójuk volt az egykori jobbágyok között sem, még ha történetesen igazat adtak is nekik az emberek jelen üggyel kapcsolatban, ezt azért a tisztánlátás kedvéért mindenképpen meg kell jegyeznünk, amitől végre nyugalmat reméltek a negyvenes évek közepe, tehát a tagosítás befejezése és egyben az úrbéri perek kezdete óta szinte permanensen fennálló háborúskodás után –, hogy a nagycsütörtökről péntekre virradó éjszaka első fele csendesen telt, legalábbis olyan hajnali három óráig.
Történt ugyanis, hogy hajnali két és három óra között fölcsaptak a lángok Pap Mihály öregbíró pajtájában, ahol nemcsak az öregbíró családjának kenyérnekvalója, mintegy 15 pozsonyi mérő búza, állatainak szénája és az almozáshoz szükséges szalma volt fölhalmozva és gondosan elraktározva, ahogy azt kell, hanem még ráadásul a Nagybojun és Csoknya helységekből a hadsereg részére kötelezően beszolgáltatott és az öregbírónál összegyűjtött széna is semmivé lett, vagyis a későbbi alapos és szigorú vizsgálatokat többek között az is indokolta, hogy státusjavakban is kár keletkezett.
A pajta mellett álló istálló leégésével odaveszett Pap Mihály két lova, négy ökre, hízott disznói, minden jószága, az apróbb baromfit nem is számolva. Az öregbíró anyagi kára 1320 váltóforintra volt tehető, de a legnagyobb veszteségét semmilyen pénznemben sem lehet kifejezni, ugyanis a pajtában elevenen bennégett egyetlen fia, aki az egyre enyhébb éjszakák beálltával mindig itt, a száraz és jó illatú széna között hajtotta nyugovóra a fejét. Értetlenül álltak az emberek az előtt a tény előtt, hogy miért nem tudott kimenekülni az az erős fiatalember, amikor minden bizonnyal észlelte, hogy felcsaptak a lángok körülötte, talán sokat ivott az este, hogy a nap feszültségét oldja, vagy egyszerűen az állatokat próbálta menteni, mert az állatok, különösen a lovak voltak a mindene, amikor a sűrű füsttől elájulhatott, és csak a felismerhetetlenségig elszenesedett holttestét tudták kihúzni az üszkös gerendák alól.
Ugyan értékelhető nyomok – lévén minden hamuvá égett – és tárgyi bizonyítékok hiányában sohasem sikerült rábizonyítani, de az egész falu tudta, hogy csakis a negyedik Tóth Szabó fivér, a család fejeként amúgy is a legerőszakosabbnak ismert Samu követhette el ezt a szörnyű, ezúttal emberáldozatot is követelő bűntényt, egyrészt fölháborodva testvérei szerinte nyilvánvalóan jogtalan lefogásának önkényén, másrészt a hatalom és a földbirtokosok emberének tartott, így a falu árulójának kikiáltott öregbírón kiélve az évek óta gyűlő keserűségét, és megbosszulva az őt és testvéreit ért igazságtalanságok sorát.
A legidősebb Tóth Szabó fivért sohasem fogták el, de nem is látták többet a faluban. Egyesek azt suttogták, hogy beállt a somogyi szegénylegények közé, sőt azt híresztelték, hogy a szabadságharc bukása utáni években ő volt az a bizonyos Csucsinak csúfolt betyár, aki bandájával rettegésben tartotta a környéket, különösen a falu birtokosait s tulajdonosait, amiben mindenki egyfajta bosszút sejtett, mint amikor 1854-ben betörtek a nagybojuni Kaufer Jakab kereskedő házába, és a pénzét követelték, de miután nem elégedtek meg a rettegő Kaufer által nekik átadott 100 forinttal, még a fiának a csizmáját is lehúzták, és a boltból mindent magukkal vittek, amit csak mozdítani tudtak. Volt, hogy fényes nappal törtek rá a falura, és a tétlen, mert fegyvertelenül rettegő emberek szeme láttára rabolták ki Krizsanics József birtokát.
Ennek a legendának, mármint hogy ez a Csucsi néven ismert betyár azonos lett volna Tóth Szabó Samuval, ellentmond, hogy amikor ezt a rabló gazembert elfogták és felakasztották, holttestét Nagybojunban is közszemlére tették, egyetlen családtagja, sem a fivérei, sem az elhagyott felesége, sem pedig az akkorra már legénnyé serdült fia nem azonosította be, vagy mert tényleg nem ismerték fel benne az egykori Samut, vagy mert nem akartak semmilyen közösséget vállalni egy rablógyilkossal, és maguk mögött akarták tudni a terhes múltat. (A család inkább azt szerette róla mondani, és az az igazság, hogy így is emlékeztek rá mindannyian, hogy önkéntes nemzetőrként a betörő horvátokkal vívott csatában a hazáért esett el valahol a Dráva menti harcokban.)
Tóth Szabó egyetlen fiát, aki az 1848-as események idején olyan 6-7 éves forma fiúcska lehetett, a fivérek vették a szárnyuk alá, és saját fiukként nevelték, ahogyan csak erejük és anyagi lehetőségük engedte.
Nem véletlen hát, hogy ezt az apátlanul maradt fiút később „árva” Tóthnak kezdték nevezni, hogy megkülönböztessék a Tóth testvérek gyerekeitől, és persze az sem titok, hogy ez a fiú azonos a történetünkben szereplő Árva-Tóth Sándorral, akire egész életében rávetül mások tisztázatlan múltjának árnyéka, ami elől egészen ide, az isten háta mögé menekült.
Úgy látszik: mindhiába.
 

Vissza a tetejére