Halhatatlanok
regényrészletNo igen, a holdon lenni, oda jutni, arra keveredni. Ő máskülönben úgy is hallotta, mert beszélte a család ünnepi asztalnál, gyertyafénynél, fonott kalácsok, mazsolahalmok, diók és mogyorók fölött, mesélték a nagynénik, Eszter néni és Mária néni meg Hanna néniék, hogy ez büntetés. Így meg úgy, a hülye ember meg van róva. Azoknak a lényeknek a büntetése a holdon tartózkodás, akik helytelen kifejezésekkel, csúf szavakkal, bárdolatlanságokkal illették a teremtett világot, annak szépségét és tökéletességét. Akik átkozták a valót. Most aztán kráterből kráterbe ugrálhatnak. Mint a bakkecskék. Á, dehogyis. Hosszú, fáradt, reményvesztett sorok araszolnak valamiféle cél, beteljesülés felé. De hát a nagyapja még fürdőzött is ott, a holdon! Kádban ült, nem?!
Ott is ordított, ott is énekelt a repedtfazék-hangján.
Akkor már volt neki is szám a karján. Odakékítették a csukló és a könyökhajlat közé, nem csekély fájdalmat okozott a művelet, és hát, úgy látta, vagyis azt tapasztalta, hogy a higiéniás körülmények sem a legmegfelelőbbek. Furcsa dolog ez, hogy az emberből szám lesz. Hát persze sokan vannak, még azonos nevűek is, könnyen adhat félreértésre okot, ha egy Ignácot, egy Jakabot, egy Dávidot keresnek. Egy kopasz lengyel zsidó szurkálta meg, azt mondta, ne haragudj, mindenkinek mondta, ne haragudj, testvér, és ráköpött a friss, még vért is szivárogtató kékítésre. Köpött, mint egy bálvány után. Menjél már, bazmeg. Haladjál. Mi a faszt bámulsz? Az apja, Arany Áron kereskedő, aki eltűnt a munkaszolgálat meg-megújuló helyszíneket szülő fáradalmaiban, egyszer azt mondta neki, nézzen csak föl az égre, nézzen a csillagok közé, látja-e, hogy mekkora növény a hold. Zümmögő cintányér! Napraforgó! Neki az is az eszébe jutott, hogy óriási piacos lángos, csak ezt soha senkinek nem merte mondani, biztosan pocsék hasonlat. Lángoshold, holdlángos, nevetett, a szája elé kapta a tenyerét. Te meg mi a fenét vigyorogsz, hülye vagy?! Csak eszembe jutott a hold, uram. Hát te tényleg hülye vagy. Gál tanár úr nagyon feddné ezért a hasonlatért, megbuktatná megint, ha azt mondaná neki, hogy a hold olyan, mint egy lángos. Egyszer meglátta Mirjamot mezítelenül. Rányitott, a kamra félhomályában ügyködött, remegő gyertyafényben. Majdnem elfúlt a hirtelen huzatban a kicsi, billegő fény. A nővére a lavór fölé hajolt, és ő belelátott a feneke vágatába, meglátta az ujjakat, melyek elölről siklottak a női öl alá, és éppen a szappan habját kenték az ánusz rózsájára. Mirjam szétnyíló, gyönyörű feneke is olyan volt, mint a hold. Szakálla volt kender, nahát, jókora fekete szakálla volt már a nővére aranyló holdjának. Látta Rebekát táncolni magában, a lány nézte az ujjait, a mindent elcsenő, mindent eltulajdonító tolvajszarka-ujjait, táncolt. Ő is olyan volt, mint a hold. Egy holdlány. Holdlányok az ő nővérei. Holdtestvérek. Az anyja is olyan volt, mint a hold.
A lengyel rabok, vannak köztük veteránok, azt mondják a helyre, hogy Oświęcim. A német őrök pedig Auschwitzot emlegetnek. De itt terül el s működik Birkenau is. Magas kémények, mint álló pisilők, nem, nem szabad nevetni. Sok füst száll, gomolyog, lenyomja a szél, nyirkos és zsíros a pernye, beteríti az Appellt. Édes füst, a holdon édes a füst, mintha mézet csorgatnának a lángok közé, édes húsokat, porcukros szíveket égetnek, nem? Nagyon idegesek a kutyák, feszül a szíj, a lánc mindig pattanni akar. Az őrök is pattanásig feszültek, nem is hallotta halkan, megfontoltan vagy értelmezően beszélni őket. Nem szabad senki szemébe nézni. Ha valakinek a szemébe nézel, lelőnek, mint a szart. Ezt mondták neki.
Nem úgy van, hogy ha valahová kerül az ember, ha történik valami vagy nem történik az emberrel, annak oka van. Isten terveiben, szándékában mindig ott van a kiismerhetetlen és fölfoghatatlan mesterkedés. Nahát, mesterkedne az Isten? Nem fogom tudni soha igazán a feljebbvaló szándékát. Nekem támad, a torkomnak ugrik az a hatalmas farkaskutya, szétmarcangol, az a csizmás katona lelő, szétbassza a fejemet. Így kell lennie. Nem? Ha ezt, a földi lét ilyetén eseményét, akármilyen mély, bugyogó, szörnyűséges poklát a szenvedés birodalmának fogom föl, ha magam is szenvedek, ha hagyom, hogy a szorongattatás és a fájdalom átjárjon, ha a lelkemet, az én félénk és gátlástalan, buta zsidó lelkemet uralni kezdi a rettenet, ami kék árnyékot vet a szemem tükrére, ha meghajtom a fejem a fájdalom óriási árnya előtt, akkor nem lehetek többé jó. Aki szenved, elromlott. Ez lett nekem, a buta, selejtes Arany Árminnak mondva. Egy rabbi mondta. Hát ezért én nem akarok feltétlenül jó lenni, uram. Nem is tudom, mi az, a jóság kincse, mi a kegyelem. A jóság akarása kivagyiság. Nem akarok jó lenni, nem akarok fájdalom nélkül élni, nem akarok élni. Élni akarok. Élni fogok. Úgy élek, hogy semmit sem tudok a bizonytalan, szédelgő eszemmel. Összeszartam magam, mar. Vannak keléseim. Tetveim. Nem akarok tudni semmit. Milyen nagy dolog egy kanál! Egy bögre! Egy réz vagy milyen kistányér. A cipőfűző ára! Olyanok vagyunk, olyanokká lettünk, mint az ősemberek, hu, hu, hu. Ha tudni akarnék, megbolondulnék. Aki itt tudni akar, annak nyilván elmentek otthonról, agyő. Buta vagyok, mint akit elvesztettek. Buta is voltam, már magzat koromban is. Buta maradok, soha nem találnak meg, elszáll mellettem a fény, kikerüli didergésemet a meleg. Egyszer a nagy tetejű, óriás ajtójú városháza előtt megállított maga a tudós Leib rabbi, aki Stein rabbi után jött, odahajolt hozzám, azt suttogta rekedt, füstös hangján, hogy te, te fiú, nem lehet jó az az ember, aki szenved. Nem szenvedhetsz, érted, fiam? Meg van tiltva! A szenvedés bizalmatlanság. Nem a rossz ember ingerli az Urat a leginkább, hanem a bizalmatlan. A rossz csak rossz, a bizalmatlan kétségbe von. Annyira megijedtem, mint a kis Izsák. Pipaszárlábak, görbe hát, elcsorranó húgy. Izzad a fateher miatt. Marja szemét a só. Apja lépked mellette, mennek fölfelé. Fölfelé! Annyira féltem, mintha én lettem volna az áldozati fiú, aki a száját összeszorítva, reszketve lépdel az apja mellett, hátát nyomja az a sok görcsös ág, halálos gallyacska, az öregnek a kezében villog a kés, lobog a lámpás lángja. Szép kék az ég. Meg fogok halni, nem? Értem, hogy miért? Dehogyis értem. Nem halok meg. Jób, ő is túlélte. Őt a düh éltette. Én, azt hiszem, nem vagyok dühös, pedig lenne rá nem kevés okom. Buta az ember, ha megszületik. Buta, ha élni fog azután, élni akar, kapkod levegő, víz, hús, pénz után. Buta, hogy élve marad. A keresztény ember miért mondja, hogy siralomvölgy? Azt mondja, nem?
Attól kezdve, hogy szállást kapott egy jókora, bár elég szűkös, semmiképpen sem kényelmes, faágyakat egymásra halmozó barakkban, ahol sok volt a nyögdécselő beteg, a kiváltképp aggályos állapotú ember, a bogár, az apró kártevő és élősködő, ahol a viszonyok olyanokká váltak az úgynevezett lakótársak között, hogy maga sem hihette már ezt sem kézenfekvőnek, sem normálisnak, gyakran jött érte, megjelent Árminnak a szekér.
Kisfiam, gyere már, bazmeg, kapkodd magadat.
Állt a barakk előtt, karok nyúltak érte. Gyere, fiú, utazzunk kicsit a seholban, a nincsben, a sohában. Nem gurultak ki semmikor se a táborból, a hosszan nyúló, csillogó, kettőzött drót határolta terület beltájékán maradtak. Nem hatoltak át a kerítésen, miközben lett egy olyasféle benyomása, hogy a szögesdrótok, az aláaknázott területek, a reflektorok fénysugarait forgató őrtornyok ezt a szekeret csöppet sem zavarnák, bármikor eljutnának a környező fenyőerdőkhöz, a dombhajlathoz, a mélykék csillanású lengyel tavakhoz, amik mint óriási egy szemek, pislogtak az égre. Kacsingattak a holdnak, incselkedtek vele. Valaki őzet látott a kerítés mellett, az bámult befelé, szelíd szemekkel, barna volt a háta, mint egy régi, meleg takaró. Aki azonban megelégeli, odamegy a kerítéshez, s mielőtt rálőhetnének, szépen nekidől, és akkor őt megcsapja az áram. Füstölni fog, de az ordítást már nem hallja. Mehetnének a szekérrel bárhová. Mégis csak bent, a kerítések, tornyok és a dróthálók, a barakkok, a műhelyek, a raktárak, a törmelékek között utaztak. Ott gördült a szekér, és vitte őt, akár egy városnéző kiránduláson, meg-meghuppanva, zötykölődve, de alapvetően csöndben, dünnyögő muzsikaszóban, dúdolásban, mormolásban, alig hallható imádkozásban. Senki sem vagyok. Minden vagyok. Senki sem vagyok. Buta vagyok. Minden vagyok. Ezt ismételgette.
Arany Ármin vagyok, a világ legbutább zsidója.
– Azon jártatom a gilisztaeszemet – beszélt a kocsi szagló mélyébe –, hogyan fogom ezt majd elmondani.
Öklendezett a bűztől, hányt.
De vajon mit hányhat ki, ezen gondolkodott, másfél napja nem evett, csak híg levest, kenyeret.
– Halihó, te fiú, halihó! Ácsi, ácsi, hé, hó! Mit akarsz te még elmondani? Minek akarsz te még beszélni, beszámolni, he?!
– Jártatni akarja a száját, na hiszen!
– Fecseg, locsog, bugyborog, hahaha!
– Azt hiszed, kijut innen a szíved, valamilyen tagod?! A lelked?!
Ami itt történik, kérem, ezen most kicsit elgondolkodott, megakadt benne a kijelentés vágya. Mert arról, amit érzett, ami történt vele és a társaival, akik között éppúgy akadt ismeretlen, mint nagyon ismerős, mert például egyszer látott egy szolnoki fiút, bizonyos Magyart, az volt a neve, Magyar, de persze izraelita volt, afféle kikeresztelkedett, a katolicizmus szentsége felé taszítgatott kisjószág, tudott róla innen és onnan, okos volt a matematikában, és látott aztán egy női transzportban egy lányt Fegyvernekről, a rőfös lányát, a vörös szempillájú, dadogó Herz Izoldát meg a miklósi Árpádot, Berkowitz kocsmáros valamelyik unokáját, szóval mindezek leírására vagy elbeszélésére a szavak, hát a szavak alkalmatlan eszközöknek látszottak. Ha beszélünk, az a lényeg vagy inkább kiegészítés? Ha azt mondta, látom, ha azt mondta, nem látom, éhes vagyok, nem vagyok éhes, fázom, melegem van, semmi nem azt jelentette, amit egyébként a régi, elvesztegetett világban. Valami mást jelentett minden, de jaj, mit. Fogalma sem volt, mi az a más. Holdbeszéd, krátermonológ. Úgy érezte, és ezt suttogva, dadogva közre is adta valakinek, hogy kitépték a lelkét. Ja, igen. Talán azért, mert hogy ami itt, speciel vele és a többiekkel, zajlik, nem is történés. Szavak ugyanis arra vannak, ami történik, és ez, ez az egész itt nem az.
Nem történik.
Hanem akkor micsoda? Nem történik, de van. Ami ilyen, ilyesmi, efféle, eddig csak Isten lehetett, az Úr haragja. Ez a cselekmény nélküli beteljesülés. Én, kérem, úgy látom, hogy ami most van velünk, sokféleképpen és sokszor nem föltétlenül tapasztalható. Később jövünk rá, nem úgy volt, ahogyan gondoltuk, hanem másképpen. Ami történik, kérem, erre gondolok most, nem mindig látható, hát ki látta ezt a szerelmet például, az anyámét, nem látta senki a családban, mégis itt a kép, tessék, és benyújtotta a kocsiba. Bent kis világosság támadt, talán egy gyertya, valamilyen tűzszerszám, gyufaszál, lámpáska, a kép körbejárt, hümmögtek is.
Szép egy édesanya valóban!
Tetszetős asszonyság!
Úgy volt ez, vagy inkább úgy lett, hogy akkor is hallgatott, amikor beszélt. Semmiképpen sem hallotta a szavait, pontosabban nem hihette, hogy azok a szavak, amiket kimond, elnyög vagy a reszkető vállú, támolygó másiknak suttog, azok az ő szavai, nem pedig egy újfajta, eddig láthatatlanul benne rejtőző emberi lényé. De az is lehet, hogy egy nem emberi lényre lelt magában, amelyik épp úgy beszél, mint ő. Kicsoda az, aki úgy beszél, hogy már nem mond semmit. Volt egy szolnoki cipész a barakkban, a szomszédos ágyon, vele egy magasságban. Annak hogy, hogy nem, de maradt egy tükre.
– Arany úr – mondta neki –, én mindennap megnézem magamat. Csak egyszer, és a reggeli ébresztőkor. Tudja, mit nézek? Hogy mi maradt. Mindig megtekintem a maradékot.
Te nem félsz?
Nem, nem, nem érzett félelmet.
Te nem félsz?
Nem.
Miért nem?
Nem tudom.
Ez itt a tábor, kövek, téglarakás, farakás, kőrakás, csikorgó autók, teherautók, szállongó por, füst, vágányok. Így válnak el egymástól az úgynevezett körzetek. Az ott, ha arra haladsz, Kanada. Ott, a szögesdróton túl a szép, zsíros lengyel földek hullámoznak. Lengyelországban vagyunk. Te hülye, nincs is már Lengyelország, megették a németek meg az oroszok. Vonszolja magát előttük egy csoport, ők fürdésre, tisztálkodásra jogosultak már. Ez a kórház, ispotály. Van kórház. Mexikó.
Az Appell olyan, mint egy nagy szürke lepedő, ki van vasalva, néha feltör a kövek között a fű, zöld fű, mérgesek a katonák a zöld fű miatt is.
Egy nap kaparászás közben elébe került egy arc. Nem ismerte meg nyomban. Ilyen helyen megváltoznak az emberek, a test, az arc állaga, a ráncok, a szemfény, a mozdulat. Ez az arc azonban, érdekes módon, nem változott meg annyira. Ma van holnap, holnap lesz ma. Egy arc, benne az idő. Vagy talán csak túl hamar meg tudta szokni, mert némi csodálkozás után a kis Arany már tudta is, kicsoda az illető. Mélyen, őszintén megrendült, nem is gondolta, hogy vannak, hogy lehetnek még efféle érzései. Áldotta a sorsát, hogy rátalált erre az ábrázatra, amely egy valószerűtlenül megnyúlt, görbülő testen imbolygott. Egy fejjel volt magasabb nála az illető.
– Emil bácsi!
– Ki vagy te?
– Emil bácsi, én vagyok, én, én!
– Ki vagy te?! Az isten fáját! Olyan ismerős vagy, mint a saját kezem. Aztán mégse veszem észbe a neved.
– Emil bácsi, az apám a Gold Áron!
Milyen magas, megnyúlt ember lett, egészen valószerűtlen volt, alig ért a melléig. Emil bácsi korábban egy törpe volt. Most meg, mint a fa. Az apja mennyire szerette őket, sokat mesélt róluk. Mondjuk, hogy mesélt, az túlzás, mert az apja minden mondatot eltört, elharapott, lógva hagyott. Emil bácsi és Hanna néni, a két újlipóti csodabogár, akik úgy jártak munkástüntetésekre, hogy Hanna néni, akár egy csecsszopót, az ölében vitte a picike Emil bácsit. Egyszer megettek vacsorára egy kisnyilast, hogy is hívták, hogy is hívták, Szurdi!
– Apám, Arany Áron, aki a munkaszolgálatban vesztette életét, és akit még Lackó Sándor látott valahol Oroszországban. Összefutottak, kérem, a tundrán. A sztyeppe zöld, végtelen szőnyegén. Ja, igen, inkább hószőnyeg volt az. Nagyapám, Arany Sámuel köztudomású kalandor volt. Több jelentős áriát tudott kívülről, például a Don Giovanniból, a Figaróból, a Varázsfuvolából, ne felejtsük Puccinit se, jóllehet olyan hamisan énekelt, hogy szőr nőtt a fürdőszappanon. Ő hozta a Kollowitz-kert mérnöki terveit, amit aztán mindenféle munkások megépítettek. Ültettek. Dugványoztak. Hajtásokat gondoztak. Nagyapám zsebében mindig volt élő hal.
– Tényleg te vagy az Arany Ármin?
– Én, én!
– De hát te nem így nézel ki!
– Persze, bácsi! Nem így nézek ki, csak valamilyen vagyok. Ilyenné lettem itt, ebben a furcsa, másfajta világban. Biztosan emlékszik Emil bácsi a nővéreimre, Rebeka testvérhúgom a nők részlegében, a varrodában dolgozik, és ott is lop. Itt is ragad az ujja szegénykémnek. A lányok nagyon tetvesek. Ez fölöttébb érdekes. Hogy a nők tetvesebbek lettek, mint a férfiak. Rebeka, ugye, lopott, mióta megszületett, már az anyatejet is lopta, azt hiszem, nekem több játékom, golyóm, üvegdarabom, faágam, fakatonám, kisautóm, kóccal tömött mackóm, zsiráfbabám, majombabám látta kárát a szarkatermészetének. Rebeka, csak lopnál tőlem újra! Emil bácsi! Én ránézek magára, és arra kérem, hogy legyen nyugodt.
– Micsoda, nyugodt?!
– Igen, az. Maga meg én nem fogunk meghalni. Gondoljon erre, Emil bácsi! Maga megnőtt, én meg kiokosodtam.
*
A gróf úr felesége, Árvay Jolán is miféle szavakra nyitotta az ajkait, mielőtt a szemére szállt volna a halál. Uszkve harminc éve volt, nem? Önkezűség, elkeseredettség. Több is talán, több mint harminc év. A kastély bejárata előtt ölelte azt a vén, csavarodva ferdülő diófát, rásírt a kéreg fekete vágataira. Az emberi könny mindig sistereg a fakérgen. Az a fa végül gyönyörű lángokkal hamvadt el, akár egy izzó fölkiáltójel, olyan volt. Jaj, te szegény grófnő, ki elporladtál már, emlékszik-e még rád valaki buta, valaki elvetemült, valaki kegyelmes szívű. Igen, bizony emlékszik. Jónás uradalmi gazdatiszt például. Az öreg Jónás lábfájós éjszaka fölül az ágyában, mert azt álmodta, hogy fiatalember, és még tud összevissza dobogni a szíve.
Grófnő!
Drága grófnő!
Jaj, ha megbaszhattam volna.
Radu Kipter, a szőke tánctanár, aki mégiscsak közülük, úgy értve, a városiak közül való volt, azt bizonygatta kissé részegen ugyan, hogy:
– Szeretett engem egy férfi.
– Hű, hú! Miket beszélsz te, Kipter?! Ocsmányság! Pederaszta!
– Egy férfiról beszélek, aki itt loccsantotta el az agyvelejét. Itt a nagy, fehér téren, Kahn bácsi boltja szomszédságában. Főbe lőtte magát, mint egy rossz madár.
Nos, amikor Radu Kipter meglátta a szekeret, szólt-e valami érdemlegest. Igen, szólt. Recsegett-ropogott valamilyen förtelmes zene az ablakából, természetesen jazz vagy bugi. Trombiták nyerítettek, mint a beteg lovak. Néger gitárok pengtek, pergett a Mississippi dobverő, te jó ég. Ordított a református pap.
– Tessék már abbahagyni. Elég.
Aztán fordult, mert ő is látta a szekeret.
– Uram, Atyám, igaz, hogy járnak, árulják a sírást, adják és veszik a bánatot!
Amikor a nagy grófnő halála idején, tehát még 1910 előtt, Arany Sámuel többször is a köténye mögé nyúl, kikapja a halat, az ezüstöző testet, ami azután csapkod a tenyerén, és közben a fiának, Áronnak meséli el a könnymutatványosok kalandozását.
Születik egy fiad, Áron, majd a holdra jut, oda föl.
A hold!
Elvesztettem ott egy gombomat, csinos darab, négylyukú kabátgomb volt, Stuttgartban vettem egy pufogó szauna mellett, beleakadt a kráter peremébe, hajaj, a te buta fiad vissza fogja hozni.
Arany Sámuel kalandor egyszer első osztályon utazott csak egy könnycseppért, és csak egyetlenegyért Belgrádba. Egy szerb királylány egyetlen könnycseppje. Egy egész országot meg lehetett volna mérgezni vele. A Monarchiát még. A vonat dudált, elköhögött többfelhőnyi fehér füstöt, megállt a kéken hömpölygő Duna mellett. Ugráltak magasba a kék és piros testű halak, csobogott a vonuló víz, mert Arany Sámuel vezényelt. Több kis hordó sírásért utazott Bratislavába a cúgos vonatraktárban, ahol a kalauz tartotta a váltócipőjét, és ahol magasra emelt stócokban álltak a szerelmes, hivatalos levelek, a fölszólítások, az értesítések, a feljelentések meg a képeslapok tömbjei, illetve ide-oda mozgott egy zsák is, mert valaki valakinek föladott egy kismajmot! Dehogyis meséli ezt Arany Sámuel. Illetve nem a szokásos módon. Hiszen egy szót sem szól. Annyit sem mond, hogy kutyafüle, bikmakk, csiribiri, sírj, sírj, sírj! De ahogy bevégzi tenyerén a szomjazó hal, ahogy kiszáll belőle a semmi se lelke, a fiú mégis tudja, mit mondott.
– Jól van, apám. Soha nem számolhatom meg őket. Soha nem illethetem számokkal, mértékekkel őket. Soha!
Horthy tengernagy, kormányzó úr, amikor 1937-ben meglátogatja a grófnőt, késő este van. Talán. Vagy csak így emlékeznek. Az se biztos, ami bizonyos. Lehet, hogy nyár telik, átugrik az ember feje fölött a szöcske. De a hó, ha tél van, egy valamilyen hó világít, utat fest a fehérre a hold taknya. A kormányzó testét nehéz, vaskos köpönyeg óvja, olyan, mint afféle modern shakespeare-i szellem. Világít neki egy lámpás, a kormányzó sofőrje irányítja a lába elé. Horthy nem megy a kastélyba, megvárja, míg a grófnő a széles sálját a vállára terítve kisétál hozzá.
Erna, a szolgáló, a résnyire nyitott ajtó mögül kukucskál, úgy kocognak a fogai, mintha sietős morzejeleket küldözgetnének a világba, valami történik, mi történik, valami történik. Hogy mesélem el. Horthy ismétli magát, a fülébe jutott már, hogy a politika világa sajnos nem értékeli, azt is kijelentheti, lenézik, semmibe veszik őt, mert ő buta. Szellemi korlátok, ugye. Mit tesz az olyan ember, akit kerül a magabiztosság érzése, és a kételytől annyira tart, mintha az a gonosz teremtménye lenne, jóllehet Jób vagy kételkedő Tamás mind egy nagy Ige példatárának szolgálatában álltak. Mit tesz az olyan ember, aki lenézés, gúny, fölény, urambocsá, megvetés tárgya. Fölöttetek állok. Én ide jutottam.
Mindenesetre ismételni kezd. Ugyanazt mondja reggel és este, ha esik, ha fúj. Nem mond mást, másfélét. Nem változtat. Nem nagyon korrigál. A változatlanság az a kapaszkodó, mely védőburkot von a kikezdett lélek, a megtámadott jellem köré. Ha mindig ugyanazt mondom, ha nem változtatok, kétségtelenül azt a benyomást keltem, hogy hűséges vagyok. Természetesen nem vagyok hűséges, csak rettenetesen félek. Horthy kezében remeg a papiros, elrakja.
– Vannak följegyzéseim, jelentéseim, grófnő! Én tudok ezekről a fölforgatókról, grófnő!
– Kormányzó úr, én már alszom – válaszolja Karolina, és nekidől a sofőrnek, az éjszakából mellé lépő Bézsé Gerzsonnak, aki pedig a karja csonkjával tartja a gyönge női testet.
S ezekben az összekavarodó, egymásba folyó időkben az álmok több nyelven is beszéltek. Jó ötven esztendővel ezelőtt, tehát még az első világháború vérzivataros esztendei előtt a helybéliek többsége éppúgy magyar nyelven szólította a másikat, mint manapság, jóllehet német, jiddis vagy szláv szavak és mondatok is keveredtek a piaci forgatag, a rőfösboltok, a szatócsok üzletei, a mészárszékek, a malmok és a hivatalok, a patikák és a bormérések világában. Lehetett németül kenyeret kérni. Szlávul bort.
Amikor az ifjú Szeva Danuma szerb fuvaros a nagykupolás városháza elé hajt, hogy a kadarkás üvegekkel teli kosárért maga mögé nyúljon, mert hozta a jegyzőnek valamiféle kárpótlásként, nehéz bundájában, amit nyári forróságokban is magán viselt, bólint.
– Itt vagyok. Basszátok meg!
Milyen magától értetődő, komoly bejelentés. Ugyanakkor ezen az igencsak enyhe, a természet megújulását ígérő tavaszi napon, de még az orgonavirágzás előtt, a város iskolájában a fiatal Gál tanító fürkésző tekintettel pásztáz végig a mozdulatlan gyerekseregen, majd a bejelentés súlyosságát erősítő halksággal így szól:
– Szent a héber. És, ti békalencsék, tudjátok meg, hogy szent a görög nyelv is. Szent a latin. De, ti dudvák, ti piszkos lelkű vadvirágok, jól jegyezzétek meg, nektek a legszentebb nyelv a magyar!
– Por és hamu!
– Áldjon vagy verjen!
– Hodu utu rea.
– Nem folytatom, ne turkáld az orrod, mihaszna! – a tanár megköszörüli a torkát, mint aki elgurította a végzet kockáit. Belekapaszkodik a súlyos tölgyfa asztalába, reccsen az. Pimasz, szemtelen légy zümmög, elszáll, zümmög újra, tucatnyi gyerekszem mered rá a tudatlanság, a vakság, a szellemi igénytelenség legmélyéből. Kutak, amik soha nem fakasztanak vizet, legfeljebb föntről hull beléjük ez meg az, permet, köpet, mocskos, zavaros eső, savó. De látni a tanítókéz ujjainak ápolt, fényezett körmét, ahogy egy pillanatra belevájnak az asztal fájába, majd elernyednek.
– Tudjátok meg, ti dudvák, ti gyerekebek, hogy a magyar szent nyelv! – kiáltja, majd egy pillanatra hallgatózik, ugyan van-e visszhang. Hiszen erre az nincsen. Itt?! Errefelé?! Elégedjenek meg a hölgyek és az urak a délibáb surrogó, zizegő, nem szűnő hangjával. Nincsen visszhang, soha nem is lesz.
Azonban az iskola előtt lovas kocsi igyekszik kikecmeregni a csimbókos sárból, amely évszázadok óta karakteres jellegzetessége a vidéknek, különösen tavasszal vagy a végtelennek ígérkező őszi esők idején.
– Hogy basznád szájba a jó büdös kurva anyádat! – ordít Szeva Danuma bundás, nagy testű, ifjú ember. Amikor kitört az első világégés, és csaknem minden városlakó leittasult és örömtáncot járt a hír hallatán, akkor se mertek rá kezet emelni. Most az ostorával gyakorlott kíméletlenséggel püföli az ágaskodó, kétségbeesetten nyerítő lovakat.
– Hő, hó, húzzad már, geci!
Nincsen föltétlenül igaza a tanárnak, aki most szórakozottan, a brutális közöny és a tudatlanság miatt rátörő csöndes, de súlyos kétségbeeséstől vezérelve int, a hetes azonnal hajtsa be az ablaktámlákat. Illetlen szavak lennének? Nem a helyzethez illők? Lesz benne valamennyi kétely. Talán még be is szegeltetné az ablakot, ha tehetné. Vagy befalazná, ha ennyi korlátoltság és primitívség uralja azt a kinti világot. De tényleg nincsen igaza annak a Szeva Danumának, hogy bizonyos helyzetekben, bizonyos körülmények között így, efféle hangsúllyal és efféle tartalmakkal beszél az ember?
A padokban kuncogtak a kis dögök, ezek a dudvaemberek, semmirekellő gizgazok. Volt közöttük egy-két kósza örmény és átkeresztelkedett, de mégiscsak zsidó poronty, illetve a német, Fegyvernekről áthurcolkodott Schmidt. Ezektől eltekintve mind magyar anyanyelvűnek vallhatták magukat. Magyarul szólították meg őket, miközben szopták anyjuk melléből a tejet, és magyarul üvöltöttek velük, amikor az első atyai pofon égető pirossal festette be az arcukat, vagy megérdemelten suhogott fölöttük a nádpálca. Gál szorong, ha rájuk tekint, mert mégsem értik, nem értik a szentség közelségét, hogy a nyelv, amin szólnak, voltaképpen olyan, mint az ostya, nem fogják föl a személyes felelősségüket, így lesz belőlük kockafejű hivatali fogalmazó, egy ilyen kocsis, egy durva, faragatlan bunkó, vagy ami a legrosszabb, egy anarchista hazaáruló. Egy kommunista bitang, mint a Stein Frici!
Karolina egyszer azt mondta neki, tanár úr, drága tanár úr, miért néz így rám?! Mit irigyel tőlem?
Milyen érdekes, akarni a másét.
Hát nem ez van mindig, hogy az kell, ami a másé, de a másé ugyanolyan, mint a tiéd.
– Felcsináltam azt a lányt, a… na, hogyan is hívják, az almaseggű Ernát – szól eltűnődve Stein Frici a mahorkás füstben, harminc évvel később, valahol Andalúziában, amikor egy csetepaté után megpihent a nemzetközi brigád. Néhány lány már munkához fogott. Nő a kezük nyomán egy-két fehér, gyorsan átpirosló turbán.
– Sok elvtársnőt fölcsináltam, az az igazság – folytatja Stein Frici. – Csakhogy ezek nem fontos dolgok. A forradalom ügye fontosabb mindennél. Ha győzünk, ha az ügyünk sikerrel jár, akkor ezek az apróságok, hogy kivel, hol és miért tette próbára a testét, jelentéktelen esetekké válnak. A kommunizmusban, mint tudjuk, és ahogy Lenin elvtárs is megüzente, a szerelem könnyen hervadó árokparti virággá válik, az élet azonban az úton halad.
Taps.
Harmonikázik egy búzaszőke lengyel szociáldemokrata, két számmal nagyobb, hófehér ingben, holnap valami koholt rendbontás miatt kivégzik. Még ezt is el lehet mondani valamiképpen. Stein Frici föláll a confessio után, meghajol, a faszát igazgatja titokban, mert újabban erősen viszket. Pedig egy kommunistát elkerülhetne a gonorrhoea. Azonban jogos és nem megkerülhető megállapítás, hogy vannak olyan mondatok, olyan emberi közlések, amelyek különösnek tűnnek ezekben az időkben is. Például ez, hogy fölcsináltam Ernát, azt a dudva szolgálólányt, azt jelentette, hogy lefeküdt vele, a lány viselős lett az aktus által, és miért is ne, a valószerűség, a lehetőség, a következmények számbavétele teljesen logikus cselekedetnek számított még itt is, ahol a Luftwaffe porig bombázta szegény Guernicát. Ha hágok egy asszonnyal, a magjaimat szabadjára engedem, lesz, ami lesz. Hullnak a bombák Guernicára.
Néhány országgal odébb, a piaci városrészben, Kahn bácsi boltocskájának bejárata fölött nyikorgott a cégér, a Kossuth utcában. Kahn bácsit egyszer úgy megverték a vörösök vagy a fehérek vagy talán a románok, hogy a bal fülére azóta nem hall. Mindenki verekszik. Különösen akkor, ha visszatér. Egyszer például hogyan is fejezte ki magát Arany Áron, miután lehúzta a vasredőnyt?
– Ma százötvennégyet nyikordult a cégérünk, megszámoltam. Igaz, nem támadt komoly szél. Érdekes dolog a félelem. Nincs olyan ember, aki ne félne valamitől. Félelme, bevallja vagy sem, mindenkinek van.
Néhány sarokkal odébb Stein rabbi zsidó iskolájában a rá jellemző mély, gurgulázó hangján éppen azt jelenti ki, hogy Isten csak héberül ért.
אלוהים הבין רק בעבריVoltaképpen egy könnyedén elhangzó, jóllehet már évezredek által kiérlelt állítás ez is, és az embernek mennyi gondolata támadhat, amikor a mélyére igyekszik hatolni. De komolyan! Mert az például állítható, hogy Istennek a leginkább tetsző nyelv a héber, hanem az már mégis kellemetlen lenne a Mindenhatóra nézve, ha piszkos, hitetlen szájak révén ama istentelen állítás kapna lángra, s lenne belőle futótűzként tovasistergő szóbeszéd, hogy az Úr képtelen megtanulni magyarul vagy németül, és nem is a há hangzót előzékenyen kezelő, környékbeli tájszólásról lenne szó, de Goethe vagy néhány igazán egyszerű szó megértésére is képtelen lenne, ilyenekre például, hogy
adj,
ne adj,
annyira fáj,
igen vagy nem,
mein Gott,
Uram,
képzeljünk csak bele, ha Isten még ezt sem értené, miközben azt persze érti, hát hogyne, hogy a héber szent nyelv, ráadásul persze, jut eszünkbe, a jiddis, miként is áll a helyzet a jiddissel?!
Miért születnek magyarok, akik csakis magyarul beszélnek, amikor Isten csak héberül ért, hiszen a héberül értő Isten teremti vagy bizonyos állítások szerint engedi megteremni a csak magyarul tudó magyarokat is, meg a szláv és mediterrán vagy faragatlan északi népek sokaságát, ami, valljuk meg, szintúgy képtelenségnek tetsző dolog, vagyis hogy az Úr olyan fajt enged a létezés rétjein kóborolni, amit ab ovo nem ért, és soha érteni nem fog.
Vagy a cigányok, ez a népség a szakadozott rongyaikkal, foltozásra váró üstök halmaival, a körüldíszített putrik lakói, Indiának ez a bitangoló népe, ami egyetlen, bár annál súlyosabb fölismerésre tett szert a vándorlások évszázadai alatt, hogy tudniillik soha senkire sem számíthat. Úgy lehet, hogy talán még magára sem. A népeknek általában van szomszédjuk, kivéve bizonyos távoli szigetlakókat. A szomszédság viszályt szül, a szomszéd többnyire ellenség lesz, csakhogy a szomszédnak is van másik szomszédja, következésképpen ellensége, és az ellenség ellensége az barát. A cigánynak nincs szomszédja.
Rájuk hogy tekint az Isten?
S amellett nem feledhető a piac örvényéből kigurgulázó örmény, aki a maga pörgő, zsongó szavaival gyakran rázza az öklét az ég felé, vagy taknyát dörzsölve hajlong, ha megfelelő üzletet kötött. A hivatalban latin és német szavak lepkéi kopogtatnak az ablaküveg utáni fényért, a gimnáziumban némely tudós férfi akár ógörögül is silabizál. Pedig ez aztán igazán vidék. Tisztább, szélcsöndes napokon egymásnak dalolnak a kert végében emelt trágyahalmok.
Ráadásul itt van ez a bábeli história is. Isten összezavarja az embereket, más és más nyelvet ad a szájukba, de hogyan is ne értené meg azt, amit ő adott.
Mindent összevetve azonban kijelenthető, hogy a század mind baljósabb és fenyegetőbb történései közepette a nyelv, amit ezek az emberek, magyarok, németek, zsidók és cigányok használtak, amelyre a múltjukat, a jelenüket és jövőjüket bízták, az otthonukként szolgált. Az ő legbecsesebb, leginkább gondoskodó, legmeghittebb otthonuk volt. Közhely, hogy a nyelv története folyamán végig megannyi téveszmét, hazugságot és becstelenséget is szolgált. Csakhogy ezek a jelenségek nem érintették az emberi létezés egyetemes alapját, azt az igazán soha kétségbe nem vont alapvetést, hogy a szóval kifejezett életben, s ennél tovább menve minden létezőben a teremtés ismétlődik meg valamiképpen. A nyelvnek nem volt alapvető kétsége önmaga feladatában és lehetőségében. A nyelv feladatot teljesített, mint a kalapács, a fűrész vagy akár a gép. Akár az emberi test. Önmaga iránt érzett bizalma szorgos évszázadokon, évezredeken át töretlennek mutatkozott. Miközben mi volt e táj sorsa? Házi balesetek, afféle huncut vagy véres afférok sokasága. Megtelepülést pusztulás követett, hogy aztán újra idáig nyikorogjon valamilyen menekülőkkel, új hazát kereső idegenekkel megrakott kordé vagy szekér. A kórót remegtető földek fölött az emberi verejték úgy ragyogott, mint amszterdami boltokban a drágakő, de a nyelvbe vetett hit, a nyelvben megbízó ember reménye nem ingott meg. Az átok dühét is a bizalom táplálta, talán eredménnyel jár a rossz szó. Az ember azt mondta, amit mondani akart, és arról hallgatott, amiről nem akart beszélni. A nyelv nem nézegette magát, nem állt, úgymond, a légyszaros házi tükör elé, nem kérdezgette a legfontosabb törvényeket megingató kétellyel a Mindenhatót. Az ima, a siratás, az átok, a vallomás, a gyónás a nyilvánvalóság szolgálatában állt. Lehet ezt úgy is mondani, hogy végső soron a rációt szolgálta. Azt a titkos, mondhatni misztikus logikát, amely máskülönben a csodák sajátja. A nyelv otthona volt az emberi élet mindennemű eseményének, palotája vagy kalyibája, ketrece vagy börtöne, egyre megy, mert nem kezdte ki a létezés észszerűségébe vetett hit fundamentumát.
Otthon lenni nem jelent mást, mint biztonságban lenni. Ha valaki jót tesz veled, arra van szavad. Ha valaki rosszat tesz veled, arra is van szavad. Van szavad a hitetlenségre, a hitre. Ki tudod mondani, az ott a hold. S ha a sors nem is, de a nyelv biztonságot adott, megóvott, képviselt. Amikor hitedben eggyé válsz az Úrral, ez az úgynevezett via unitiva, voltaképpen a nyelv természetes útja a megjelölendő dologhoz.
Ha azonban nincsen világ? A megszólalás hozzá volt kötve az emberi létezés értelméhez, lehetett az illető káromkodó kocsis vagy afféle kiművelt emberfő, mint Gál Endre vidékre száműzött költő. Akár egy barlang, melyben a vágyak, a képzelet és tapasztalat ősi lényei megbújhattak a fenyegető külvilág elől. Otthon volt a nyelv a sérülések és a fájdalmak ellen, a sors vaksága, részvétlensége és kicsinyessége ellen, oltalom volt a világ igazságtalanságával, gyarlóságával és akarnokságával szemben. A beszéd alkalmasnak tetszett arra, hogy az ember azt érezze, kimondott szavai képviselik őt, és képviselik a sorsát. Holott semmiképpen sem volt nagyobb hatalom, mint az arany vagy a fegyver.
Nem, nem villámcsapásnyi idő alatt vált a beszéd alkalmatlanná e sokáig táplált bizalomra. Hosszú és terhes, világraszóló tragédiákkal teli folyamat volt ez, fölhasználva évszázadok, ha úgy tetszik, évezredek tapasztalatát, a technika lenyűgöző fejlődését. Sokan megkérdezték, vajon a nyelv föl volt-e készülve az emberi agy különbnél különb teremtményeire, számba vette-e őszintén az idő gyorsulását, fölkészült-e rá, képes volt-e alkalmazkodni a kifejezés, a kifejezés tartalma, a megannyi tartalmat összekötő logikai háló mind növekvő bonyolultságaira? A legégetőbb kérdés az, történhetett-e olyasmi az emberrel, ami fölszámolja a nyelv és az ember között szövődött, egyáltalán nem problémamentes, ám mégis bensőségesnek mondható relációt, hogy ezentúl valóban úgy kell élnie, hogy mindaz, amit kimond, elsuttog, kikiált, egy javíthatatlan és mindenekelőtt süket világban visszhangzik. Tulajdonképpen a hallgatásról van szó. Hogy a hallgatás sem olyan, mint régen volt. A történések nyomában járó csönd nem az a csönd. Aki csöndet mondott, az hallgatóságot föltételezett, és az élet némaságát. Életet föltételezett tehát. Ez a csönd, ami a nyelv mögé gomolygott, és ami csak növelte, növelte magát, már nem tudott törődni az élők s az elhaltak némaságával. Az ember az életében vesztette el a szavakat. Kivéve talán a legbutább zsidót, Arany Ármint. Akinek számok sorakoztak a karján, és amiket az apja, aki pedig igazán értett a számokhoz, nem értett volna. Ármin gyakran fordult az ég felé ott a barakkok között. Néma volt már az ő ege is. Nem beszélt onnan sem az Isten, se az ördög. Ő azonban beszélt. Be nem állt a szája.
*
Nos, jöjjön, kérem. Mint már közölték önökkel, fürdeni, tisztálkodni fognak. Modern körülmények, egy igazán fárasztó út után a meleg víz csobogása, a gőz tündérjátéka várja. Milyen szép csempesor. Tisztálkodni kell, az elgyötört, gyönge test vigaszra szorul, és valóban nem csoda, ennyi viszontagság között akad tetű is, fekélyes, nem gyógyuló sebek a hajlatokban. Bizony. Szükségünk van a meleg vízre. Le kell vetkőznünk, szépen, nem kell a ruhákat félteni, visszatérve megtalálják. Te kisfiú vagy, de már nem rémiszt a felnőtt, hát mit mondjak, csaknem felnőtt férfi meztelensége. Ilyen lesz a hímtagod neked is, mintha nem is a tiéd lenne. Nézd csak, mindenki mezítelen, kapkodtak a mozdulatok. Mekkora mellek, ugye. Az idősebbekéi lógnak.
Fáznak kicsit már, magukba bújnának, úgy ölelik magukat. Talán azt is érzik, valami más is van itt, mint ami ígéret volt. Hát persze. Kedvesek voltak velük. No nem nagyon, de nem ütötték őket, mint a megérkezéskor, amikor elég gyorsan kellett elhagyni a megszokott vagont, ahol azért maradt utánuk egy-két halott. Ha nem ütnek, legyél óvatosabb! A gyanakvás bizonyos körülmények között egyáltalán nem kellemetlen tulajdonság. Hiszen mégiscsak az életünkről van szó. Arról az egyetlenről, arról a meg nem ismételhetőről. No, itt álljunk meg egy pillanatra.
Ez az ajtó a mosdó, az úgynevezett tusolótér ajtaja. Nem nyikorog, ugye? Működik, olajozott. Kérdezheted, miért van ekkora retesz, ekkora pánt rajta, hát nyilván azért, hogy a tisztálkodás műveletét, ha úgy tetszik, rituáléját ne zavarja senki illetéktelen, és sehonnan, kívülről se, belülről se. Hát persze, ábránd. Mert zavarják az embert az intim dolgaiban, megzavarják. Az ember mindig zavarja az embert. Meg lehet tekinteni ugyanakkor az ajtó belső falát. Itt, ugye, adnak a tisztaságra. Úgy is mondhatnánk, a makulátlanságra. Adnak arra, hogy minden a legnagyobb rendben legyen, ne is tagadjuk, erős, szinte már szúr a fertőtlenítőszag, de ez is annak a bizonyítéka, hogy gondoskodnak. Hanem mi ez a sok karcolás, ügyefogyott jel, körömnyom, fognyom, de még harapásnyom is a fürdőajtó belső vasfalán? Beleharapni egy vasajtóba?! Hűha! Ez ugyan mit jelenthet, miféle szenvedélyt. Látható, de tapintsd is meg a kicsi kezeddel, az anyag felülete nem egyenletes. Sok ütés, rúgás, nyomkodás érhette a közelmúltban. Egy ajtó. Csak egy ajtó, kisfiú, és lám, mennyit tud. Mennyi erővel és akarattal volt dolga. Mennyi különös szót hallott, bentről és kintről is. Egy ajtó. Ha bezárják, sokáig nem nyitják ki. De vajon nekünk kinyitják-e. Igen, nekünk ki fogják nyitni. Fáradj ki, nem baj, ha hunyorogsz. Ez a fény. Lehetett azt gondolni, hogy nem látjuk többé, de lám, ragyog minden.
Minden.
*
Ott áll előtte, és csak lassan döbben rá, hogy kire pillog a mind vaksibb szeme. Ki se meri mondani a nevét, azt a nevet, azt a rettegett nevet. Beesett az arca, nagyon vékony. Csontsovány férfi, de a szeme most is ragyog, fáj szinte a tekintete. Közel hajol hozzá, mert a másik is megismerte, de hogy honnan, föl nem tudja fogni. Kicsoda ő, hogy csak úgy megismerik. Ráadásul itt, a világ végén. Itt a pokolban. A semmiben.
– Te vagy az, Kisarany?
– Honnan tudja? Az úr… az úr kicsoda?
– Stein Frici, te buta!
– Nem hiszem én azt. Hogy kerülne ide Stein Frici?! Ő megszökik mindenhonnan! Be akar csapni az úr!
A másik majdnem nevet, szép fekete hajába túr. Jó, akad egy-két ősz hajszál. Elhúzza a száját, igen, kétségtelenül mosolyogna, ha tudna, vigyorogna legalább, de ez már vigyor se, inkább grimasz.
– Ismerted a gróf lányát.
– Ismertem, uram – mondta a Kisarany, és lehunyta a szemét. – Elaludt. Egy ideje alszik. Már nem is fest. Gyönyörűeket festett. De már csak alszik. Mint a megmérgezett királylány.
Imbolyog a másik, mintha álmodna Karolinával. Mintha látná azt a nőt, a testét.
– Ja, ja, és azt tudod, Kisarany, miért alszik?
– Nem tudom, talán fáj neki ébren lenni.
Stein Frici sürgető mozdulatot tett, folytassa a másik, az meg már beszélt is.
– Egyszer elmentem hozzá, az apám küldött egy kosárnyi válogatott áruval, és Karolina grófkisasszony egy szélkiáltó madárról mesélt. Tudom, hogy volt. Vele meg magával is.
– Te tudod, mi lett velem?!
– Elbújt a bolondokházában, mint egy róka. És egy ázott, üres reggelen, amikor az összes félnótás fújta a lóbőrt, elvitte magát egy könyves szekér. Megmenekítette, mint egy rossz pihét. Csak azt nem értem, ide hogy keveredhetett. Épp ide! Egy ilyen okos, ravasz ember. Egy ilyen nagy bolsevik!
Frici őszintén csodálkozott.
– Szerinted én okos vagyok?
– Nálam biztosan agyafurtabb. De mondjuk butaságban hisz.
Kiabálás hallatszott, parancsszavak pattogtak, kutyák ugattak, mintha a pokol torkából, érkezett egy transzport, talán Kassáról jöttek. Vagy Karcagról. Vagy Nagyváradról. Vagy Szombathelyről. Vagy akárhonnan. Mire megérkeztek, egyformák voltak, mint millió fűszál. Ugyanúgy néztek ki. Ugyanúgy is végezték.
Vissza a tetejére