Az ígéret
Paul szorosan a földhöz lapulva a tekintetével követte a repülőgépeket, és csak akkor állt fel, amikor a két Sturmovik sziluettje beolvadt a szürke égboltba. Izzadt volt, és piszkos, a légnyomástól félig süket. Úgy érezte, mintha víz alatt lenne. Semmi baja sem esett, pedig biztos volt benne, hogy ezúttal golyót kap a hátába. Lesöpörte az egyenruhájára tapadt földet, egy vállrándítással megigazította magán a szerelvényét, ellenőrizte a fegyverét, és elindult az országút felé. Nehezére esett a járás, a zsíros fekete föld rátapadt a csizmájára, minden lépésért meg kellett küzdeni, a lába meg-megcsúszott a felázott talajon.
Mintha a feltámadás órája jött volna el, úgy éledezett a mező. A repülők elől az országútról szétspriccelő, fedezék híján magukat a puszta földre vető katonák és civilek sorra álltak fel, de nem mindenki. Néhányan mozdulatlanul feküdtek tovább, azok meg, akiket a sebesülésük marasztott a földön, kínjukban üvöltöttek. Egy vöröskeresztes katona járt körbe, és próbált segíteni rajtuk.
Amikor az országút betonjára lépett, Paul akkor nézett körbe. A teherautó teljesen kiégett, a sofőr még holtában is a kormánykereket szorította. A megszenesedett hulla feje apróra zsugorodott a tűzben, a szeme helyén üres lyuk tátongott. Mindenütt szétszórt csomagok, civil ruhadarabok borították a szürke betont. Egy nő, tudomást sem véve Paulról, kinyújtott karral botladozva járkált körbe-körbe, mintha vak lenne. A teherautó mögött két katona hullája feküdt, hátrább egy civilé, mellette robbanástól eldeformálódott bicikli váza. A szakállas férfi a hátán feküdt, nem látszott rajta sebhely; arcára az a fajta hitetlenkedés és döbbenet ült ki, amit Paul már olyan jól ismert. Úgy saccolta, hogy légnyomás ölhette meg. Újabb csomagok, egészen addig, míg a rügyező fáktól szegélyezett, keskeny út el nem kanyarodott. Az eldobált, szétlőtt tárgyak kirajzolták a menet hosszát. Olyan volt az egész, mintha egy csiga hagyta volna hátra nyálkás nyomát. Némelyik táskát cafatokra tépték a vadászbombázók gépágyúi, mások érintetlenül hevertek ott, ahol a gazdáik eldobták őket.
Lassan visszatért a hallása. A képekhez hangok társultak. Sebesültek jajveszékelése; kétségbeesett kiáltások, ahogy az egymást kereső emberek szólítgatják a másikat; a lángoló teherautó időnként éles, pattogó hangot adott. „A kislányom, az én szegény gyönyörű kislányom” – jajveszékelt négykézláb egy asszony egy tíz év körüli gyerek élettelen teste felett.
– Rohadékok – nézett fel az üres égre Paul.
Az őrmester, szakaszának néhány megmaradt katonájával, hajnalban egy erdei ösvényről kikanyarodva találkozott a civilek oszlopával.
Ez is egyike volt a sok száz menekültcsapatnak, amelyek az orosz előretörés hírére indultak el nyugat felé. Jobbára nők, gyerekek és öregek alkották, de – hasonlóan Paul csapatához – időről időre elkóborolt, alakulatuktól elszakadt katonák is csatlakoztak hozzájuk.
Az oroszok négy napja majd négyszáz kilométer szélességben támadást indítottak, és hamarosan át is törték a frontot. A fő erőik Berlin irányában nyomultak előre, míg mások északnak fordultak, hogy elvágják és bekerítsék a Kelet-Poroszországot védő német csapatokat. Paul egységét ezekben a harcokban morzsolták fel Konyev harckocsijai. Az ezred előbb minden összeköttetés nélkül harcoló zászlóaljakra esett szét, aztán azokat is szétverték, hogy végül a kis harci csoportokba tömörült túlélőket magával ragadja a menekülők áradata. Paul és maradék csapatának útja napokon át erdőkön, lebombázott vagy elhagyott falvakon át vitt, istállókban az állatok helyén vagy a puszta földön aludtak, azt ettek, amit az üres tanyákon találtak, és valahányszor kitették a lábukat az erdőből, az orosz vadászgépek azonnal lecsaptak rájuk.
Paul elindult az országúton nyugat felé. Az emberei szó nélkül csatlakoztak hozzá. Amikor, mintegy búcsúzásként a gyászos helytől, hátrapillantott, látta, hogy a civilek is visszatérnek az országútra, és bár tisztes távolból, követni kezdik őket. Kétoldalt csendes, szótlan mezők szegélyezték az útjukat, a távolban álmos tanyák körvonalai sejlettek fel, a levegő friss volt, de feszültséggel terhes. Mindenki az eget kémlelte, de az orosz vadászgépek nem tértek vissza, talán máshol akadt dolguk. Napnyugtakor a távolban megpillantották egy falu méltóságteljes templomának tornyát.
A főtéren civil ruhás, vörös karszalagos, Mauser puskát szorongató volkssturmosok álltak. Néhányan kitűzték a nagy háborúban kapott kitüntetéseiket. Hajlott hátú, görbe lábú, sűrűn barázdált arcú, idős férfiak voltak valamennyien. Idegesen pislogtak, és ahogy a házaikból kileső lakosok, ők sem akarták elhinni, hogy végül hozzájuk is eljutott a háború. A melléjük rendelt tábori csendőröket is elhagyta a rájuk máskor oly jellemző hideg magabiztosság, Paul kérdéseire csak a vállukat vonogatták. Fogalmuk sincs, hogy merre vagy milyen messze van a front, mondták. Lerítt róluk, hogy szeretnének máshol lenni.
Hamarosan előkerült a falu polgármestere. A fekete öltönyös, bajszos férfi az oroszokról és Paul csapatának szándékairól érdeklődött.
– Éjszakára itt maradunk – nézett körbe Paul. A füstölő kéményű házak puha ággyal, meleg étellel csalogattak, és az őrmester képtelen volt ellenállni a csábításnak. Fáradt volt, és éhes, ahogy mindenki más is körülötte.
– Természetesen, katona urak – hajolt meg a polgármester. – Örömmel látjuk önöket – mutatott körbe a házakon.
Paul a főtér egyik házát választotta. A takaros épületben egy asszony lakott hatévesforma fiával. A nő fiatal arcát szomorúság és aggodalom sápasztotta, lassan, enerváltan mozgott, mintha mázsás súlyt cipelne. Elzának hívták.
– Kaphatok forró vizet? – kérdezte Paul, miután a puskáját a szoba sarkába támasztotta, és mellé tette a felszerelését.
– Természetesen – intett a nő a gyereknek, aki rögtön feltett egy fazekat a kályhára, mialatt ő bevezette az őrmestert egy kis szobába. Paul lehúzta a csizmáját, fehérneműre vetkőzött, és elnyúlt az ágyon. Rövid szendergéséből Elza ébresztette: szappannal, a karján törölközővel és egy nagy lavórral tért vissza, amelyben forró víz gőzölgött.
– Mosakodjon meg – mondta. – Addig összeütök valami ennivalót.
A forró víz szinte perzselte a bőrét, de nem bánta, mert kellemesen ellazította az izmait. Hetek óta nem volt része ilyen élvezetekben. A tisztaság érzésétől új erőre kapott. Magára csavarta a törölközőt, kiment a konyhába, és leült a gyerek mellé az asztalhoz. Csak most nézett körül igazán. A falakon a szentek képei mellett egy vadászjelenetet ábrázoló olajkép lógott. Az asztalon és a négy széken kívül egyetlen bútordarab, egy faragott tálaló volt még a helyiségben, rajta egy egyenruhás férfi bekeretezett fényképe állt.
– Jobban van? – kérdezte a tűzhelynél foglalatoskodó Elza.
– Köszönöm – biccentett. – A forró víz csodákat tett.
– Örülök neki.
– Bezsírozzam a csizmádat? – fordult Paulhoz a gyerek.
A nő hátranézett, és beleegyezően elmosolyodott, de könnyben úszó szeme fájdalomról és félelemről árulkodott.
– Az apámnak ugyanilyen csizmája van – mondta a gyerek.
Paul megcirógatta a fejét, amikor elment mellette. Az anyja összeszorított ajakkal figyelte, ahogy kezében Paul csizmájával kirobog a szobából, aztán gőzölgő levest, kenyeret és margarint tett az őrmester elé.
– A férjem – bökött a fejével a bekeretezett fénykép felé – két hónapja esett el… nem, ő nem tudja – nézett a kamra felé, ahol a fia az őrmester csizmáját pucolta. – Mi lesz velünk – próbálta elfojtani a zokogását –, ha ideérnek az oroszok!
Paul letette a kanalat, eltolta magától a tányért, átnyúlt az asztalon, és megfogta a nő kezét, s bár maga sem hitt benne, ezt mondta:
– Nyugodjon meg, meg fogjuk állítani őket, soha nem fognak ideérni.
Az ajtó nesze ébresztette fel. Nem úgy ébredt, mint a civilek általában, álmosan, kábán. A résnyire szűkült szemű, mindig veszélyt szimatoló vadállatok ébersége járta át, a pisztolya felé kúszott a keze, de aztán a kintről beszűrődő fényben felismerte a háziasszony alakját. Elza hálóingben volt, és gyertyát tartott a kezében.
– Paul – suttogta a nő.
– Igen?
– Bejöhetek?
– Persze.
A nő leült az ágy szélére, és megfogta az őrmester kezét.
– Te reszketsz.
– Két napja nem aludtam.
– Gyere, hadd öleljelek át – mondta, és már siklott is be a takaró alá.
Paul úgy érezte, mintha áramütés futott volna végig a testén.
– Elza, én nagyon régóta nem voltam nővel.
– Nem érdekel.
Nehezen élvezett el; ahogy Elza, úgy ő sem tudta kiverni a fejéből az oroszokat. Pontosan tudta, mire képesek. Galíciában, egy ellentámadás során találkozott először a barbárságukkal. Egy apró, ehhez hasonló falut foglaltak vissza tőlük. Egyetlen éjszaka elég volt nekik, hogy kiőrjöngjék magukat: nem válogattak, gyereklány vagy idős asszony, egyre ment nekik. A halottakat a polgármesteri hivatalba gyűjtötték össze, fehér lepedővel takarták le a testüket, csak a fejük látszott. Egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akikért hirtelen jött el a halál, a vonásaik határtalan rémületről és kínról árulkodtak. Az életben maradtak üveges tekintettel bámultak maguk elé, és a német egyenruha sem nyugtatta meg őket. Ezek a képek azóta is kísértették.
Amikor végre sikerült elélveznie, minden tagjából kiszállt az erő. Cigarettára gyújtott, és belebámult a sötétbe.
– Paul! – Olyan volt Elza hangja, mintha egy szellem szólítgatná.
– Igen?
– Ígérd meg, ha ideérnek az oroszok, nem hagysz itt bennünket!
– Nem lesz semmi baj.
– Ígérd meg, hogy akármi történik, kijuttatsz bennünket innen! – erősködött tovább a nő.
– Mégis hova akarsz menni?
Az őrmester már rég nem hitt benne, hogy létezik olyan hely az országban, ahova az oroszok előbb vagy utóbb ne jutnának el.
– Nyugatra – felelte a nő. – A szüleim Bréma mellett élnek, gazdálkodók. Ott biztonságban leszünk.
– Az jó messze van.
– Nagyon kérlek, ne hagyj cserben bennünket…
– Megteszem, amit tudok… – mondta, de érezte a nő lélegzetén, hogy ez nem lesz neki elég. Lehunyta a szemét, úgy mondta ki: – Szavamat adom.
Kiáltások ébresztették:
– Az oroszok! Itt vannak az oroszok!
A tiszta szoba, a hófehér takaró látványa egy pillanatra megzavarta, de aztán gyorsan eszébe jutott, hol is van. Magára kapkodta a ruháit, a felszerelését, magához vette a puskáját.
– Paul, az oroszok! Itt vannak az oroszok!
Elza már a gyereket öltöztette a nappaliban.
– Hány óra van?
– Hajnali négy… most mit csináljunk?!
– Maradjatok együtt… a legfontosabb, hogy ne szakadjatok el egymástól – nyugtatta a nőt, miközben csőre töltötte a fegyverét.
– Gyerünk!
Kiléptek a házból a fejvesztett tolongásba. Paul emberei a főtéren gyülekeztek, a polgármester kigombolt zakóban, fedetlen fővel a volkssturmosok segítségével kifelé terelte a tömeget a faluból.
– Fegyelmezetten… fogadjanak szót a hatóságoknak! A katonák megvédenek bennünket! – nyugtatta a kétségbeesett embereket. Az utcák zsúfolásig voltak nőkkel, gyerekekkel és öregekkel. Többen biciklin próbáltak menekülni, mások kézikocsikra pakolták a legszükségesebb holmikat, és most minden erejüket megfeszítve húzták őket; néhány régi teherautó járó motorral várakozott, füstfelhőbe burkolva az utcát. Az egyik platójáról egy volkssturmos a nőket és gyerekeket szólította a kocsikhoz.
– Paul – ragadta meg Elza az őrmester karját. – Most mi lesz velünk, mit csináljunk?!
– Figyeljetek egymásra! Menjetek a teherautókhoz! Igyekezzetek feljutni valamelyikre.
– És te?!
– Nekem csatlakoznom kell az embereimhez, hogy megvédhessünk benneteket, amíg biztos távolságba nem kerültök.
Már a lárma ellenére is hallatszott a lánctalpak fémes csikorgása.
– Sok szerencsét! Induljatok! – kiáltott rá Paul a nőre, aztán az emberei felé vette az irányt.
Az égő páncélosok nappali világosságba vonták a falut, körülöttük földszínű egyenruhát viselő orosz gyalogosok hullái feküdtek. A páncélos szörnyek közül kettőt Paul csapata még időben megállított, de a harmadik egészen a főtér torkolatáig jutott. Mielőtt a sötétségbe sisteregve fényes eret vágó páncélököl becsapódott volna a tornyába, a nyolcvanöt milliméteres ágyújából kilőtt repeszgránát és a héthatvankettes géppuskái szörnyű pusztítást végeztek a főtéren tolongó tömegben.
Paul, mintha alvók között járna, olyan óvatosan lépkedett a derengő félhomályban a széttépett, megégett testek és a szétszórt csomagok között. Egy magányos katonai bakancsból láb csonkja állt ki; halott férfi támaszkodott az egyik ház falának, az arca nyugodt és békés volt, mintha aludna; akik a hátukon feküdtek, döbbent tekintettel bámultak az égre; „hogy történhetett meg ez velünk?” – ezt olvasta ki az arckifejezésükből. Sebesültek nyögése, káromkodás törte meg a hirtelen beállt csendet, és égett emberi hús hányingerkeltő bűze töltötte meg a levegőt.
Akik ép bőrrel megúszták a támadást, lassan feltápászkodtak a hullák közül, előbújtak a házakból, hogy folytassák golgotajárásukat. Paul az egyik teherautó mögött találta meg Elzát, épp a volkssturmossal perelt.
– Kérem… nagyon kérem…
– Sajnálom, de nem szállhat fel vele – mondta a tömött bajszos, barázdált arcú férfi.
Azok a nők, akik már feljutottak a teherautóra, elborzadt tekintettel néztek le Elzára. Mások, akik még a sorukra vártak, türelmetlenül sürgették a nőt, hogy ne vitatkozzon tovább, és másszon fel végre a kocsira.
– Mi folyik itt?! – tört utat magának a vállával a tömegben Paul.
Elza az ölében tartotta a fiát, zokogás rázta. Az őrmester azonnal felismerte a gyerek arcán a halál összetéveszthetetlen sápadtságát.
– Nem hozhatja fel a gyereket a kocsira – mondta a volkssturmos magyarázatul a helyzetre, amire a többi nő hangos helyeslésbe kezdett, de az őrmester egy karmozdulattal elhallgattatta őket.
– Paul! – ragadta meg a nő az őrmester karját. – Az istenre kérlek, segíts! Nem tudom itt hagyni temetetlenül. Képtelen vagyok rá.
– Elza! – rázta meg a vállánál fogva a nőt az őrmester. – Halott. Sajnálom, de ő halott.
– A szavadat adtad! – tépte ki magát a férfi kezéből. – Emlékszel?! A szavadat adtad, hogy kijuttatsz bennünket innen.
– Mégis hova akarod vinni?
– Nyugatra, a szüleimhez – felelte a nő. – Ott velem együtt jó helyen lesz.
– Menjünk már! – kiáltotta el magát valaki.
– Ez megőrült… – így egy másik hang, mire azonnal kitört a zűrzavar. Néhányan az oroszokat emlegették, és azt követelték, hogy azonnal induljanak el, mások a gyereküket magukhoz szorítva hisztérikus sírásba kezdtek. A tömeg még közelebb nyomult a teherautó hátuljához, összepréselve Pault, Elzát és a halott gyereket. Az őrmester beleremegett a nő tekintetébe. Minden erejére szüksége volt, hogy felemelje a fegyvert tartó kezét.
Elég volt egy sorozat a levegőbe, hogy mindenki elhallgasson, majd egy intés, és a tömeg néhány lépést elhátrált tőlük.
A volkssturmos kérdőn nézett rá, ő pedig biccentett.
Megvárta, amíg a menekülők oszlopát elnyeli a távolban feketéllő erdő, és azután indult el az ágyúlövések sebezte házak közt. Keresztülvágott az üres falun, ahol már csak az utcákon heverő hullák vártak az oroszokra, és az emberei, akik a kiégett páncélosoknál gyülekeztek.
Vissza a tetejére