Te meg én


Csilingel az ajtó, magas, vézna fiú lép be az üzletbe, nem lehet több tizenhatnál. Köszönök neki, de rám se néz, egyenesen az elektromos gitárokhoz siet. A legdrágább, tűzpiros Ibanezt akasztja le a falról.
– Segíthetek valamiben?
– Gitárt keresek. Ez nagyon tetszik.
– Tudsz játszani?
– Még nem.
– Akkor inkább egy klasszikusat javasolnék. Ahhoz nincs szükséged áramra, erősítőre, és pár hét alatt megtanulod rajta az alapokat. – Elveszem tőle a közel egymilliót érő hangszert, átsétálok az akusztikus gitárokat tartó állványhoz.  – Ezeket próbáld meg.
A fiú kezébe vesz egy háromnegyedes Toledo Primerát, lefogja rajta a g-húrt, de a d-t pengeti meg. Hezitál, a countryk hangja jobban tetszik neki. Időnként hunyorogva néz rám, talán felismert. Semmi energiám most csevegni, úgyhogy gyorsan rábeszélem egy nejlonhúros spanyol gitárra, és a kasszához terelem. Nem ellenkezik. Amint kilép a boltból, átfordítom az ajtón lógó táblát, bár záróráig még hátravan tizenöt perc.
Beveszek egy Citapramot, ez ma már a második. Az utóbbi hónapokban kicsit bekúsztak a hangulatjavító bogyóim, lassan vissza kellene fognom magam. Eljátszom a szintinél azt a rövid kis motívumot, amit pár napja találtam ki. Ütősen indul, de a végével nem vagyok elégedett. Kipróbálok rá néhány variációt, felgyorsítom az elejét, mélyebbre teszem a zárlatot. Kezd közelíteni ahhoz, amit hallani szeretnék. Otthon majd befejezem. Már amennyire otthonnak lehet nevezni egy házat, melyben nem az én családom lakik.
Átsétálok a Margit hídon, arcomat marja a szél. Összehúzom a bőrkabátom cipzárját, zsebre teszem a kezem. Élvezem a Vár és a budai hegyek látványát. A belvárosi pincehelyiségben eltöltött órák után ez most vegytiszta mennyország a szememnek. Holnap, amint lezárul a per, felmondok. Minek szívassam magam tovább? Fáraszt, unom, lehangol, Noémit meg úgysem hatotta meg különösebben, hogy rendes állást vállaltam.
A hídfőnél szokás szerint feltorlódnak a járókelők. Minden második ember bekanyarodik a közértbe. Én is közéjük vegyülök, teszek a kosaramba sört, ropit, perecet, csipszet, csokit. Hétvégén nálam lesznek a gyerekek, ha van mit nassolniuk, könnyebben kezelhetők. Beállok a sorba, fülledt a levegő, fáj a fejem. Két hete alig alszom, ma lesz a tizedik este, hogy Karesszal az albumot keverjük, masztereljük. Kiegyensúlyozatlan az egész, de ő már be akarja fejezni. Nyomaszt, hogy nem olyan lett a végeredmény, amilyennek eredetileg terveztem. Beleragadok a szokásos gondolati hurokba, hogy ha nem cseszem el a házasságomat, talán összejönnek azok a közönségbarát, tempós dalok, amiket a kiadó vár tőlünk. Kártyával fizetek.
Tömött szatyrom kitartóan himbálódzik a villamos ritmusára, minden fékezésnél térden ütnek a sörös dobozok. Bámulom a körúton sétáló embereket, nem tűnnek valami boldognak. Egy vidám arcot sem látok, míg kiérek Hűvösvölgybe. Az utolsó megálló előtt leszállok, gyalog teszem meg a hátralévő utat. Közben elszívok két cigit, ez hozzátartozik az esti rutinomhoz. Kareszék házát óriási gesztenyefák takarják ki az utca felől. Nyitom a kaput, átvágok az udvaron, de a bejárati ajtónál csengetek. Remélem, már megvacsoráztak, és nem kell velük ennem. Mindig az asztalhoz hívnak. Valamiért úgy gondolják, kötelességük beilleszteni a családi idillbe. Karesz betessékel, megkönnyebbülve látom, hogy egyedül van.
– Többiek?
– Vendégségben. Lecsó?
– Jöhet. Reggel óta nem ettem.
– Legalább tíz kifőzde van a gitárbolt környékén.
– Tudom.
Csendben falunk. Nem abajgat, tudja, hogy kaja közben utálok beszélgetni. Kitöröli a tányérját egy szelet kenyérrel, hátradől, megvárja, míg én is befejezem.
– Ma lezárjuk az anyagot – mondja. – Beszéltem a menedzserrel, nem húzhatjuk tovább. November hetedikén lesz a bemutató koncert.
– De a mi bandánk nem egy automata, amibe felül bedobod a pénzt, alul meg kipottyannak a slágerek. Egyszerűen nem így működik.
– Pedig éppen ezt várják tőlünk.
Nincs kedvem válaszolni. Elkérem a kulcsot, kimegyek a kert végében álló melléképületbe, amit Karesz évekkel ezelőtt stúdióvá alakított. Nem rossz, de legalább öt zenekarral osztozkodunk rajta. Remélem, jövőre összejön a tizennégy állomásos fesztiválturné meg a három kislemez, mert akkor meg tudjuk csinálni a saját műhelyünket. Fabetétes, kőberakásos falakkal, szürke padlószőnyeggel, kényelmes bőrfotelokkal képzelem el. Mondjuk, egyelőre azt sem tudom, miből fizetem majd az albérletet, a gyerektartást, a magánovi felét meg a hangszerek árát, amit a feleségem követel. Leülök a keverőpulthoz, megnyitom a Merülés demóját. Karesz is megérkezik.
– A mumussal kezdünk? – kérdezi.
Bólintok. Kiszólózom az éneket, de továbbra sem tetszik. Hiába tiszták a hangok, és stimmel a ritmus, nincs benne semmi erő, üresen kong az egész. Átmegyek a feljátszóba, felteszem a fülhallgatót. Karesz int, hogy kezdhetem. Kipróbálunk pár új effektet, passzírozzuk a basszus szólamokat, arányokat ellenőrzünk, igyekszünk a dobloop torzításával sajátosabb karaktert adni a daloknak, mégsem áll össze az album. Az anyag egyik fele a költözésem előtt született, másik fele a per alatt. Olyan, mintha kakaós palacsintából meg vaddisznópörköltből próbálnánk egytálételt főzni. Hajnali három körül kezdünk végképp elfáradni. A monitoron ugráló színes vonalak összeolvadnak a szemem előtt. Felvetem, hogy dobjunk be egy Modafinilt, de Karesz csak legyint.
– Jó ez már így – mondja. – Megyek aludni.
– Viccelsz?
– Csak rontunk rajta – feláll, elindul.
– Nem hagyhatsz itt! – kiáltom. Rácsapok az asztalra.
Eltűnődve néz rám, majd a vállamra teszi a kezét.
– Van holnapra vasalt inged?
– Nincs.
– Hánykor lesz a tárgyalás?
– Kettőkor.
– Elvigyelek?
– Ne.
– Hidd el, amint lezárul az ügy, meg fogsz könnyebbülni.
Bemegyünk a házba. Karesz lábujjhegyen indul fel a nyekergő falépcsőn, én is igyekszem hangtalanul eljutni a vendégszobába, ahol egy éve lakom. Szennyesek hevernek a szőnyegen, a kisasztal tele van mosatlan tányérokkal. Karesz felesége előre megmondta, hogy maradhatok, míg rendeződnek a soraim, de nem fog rám takarítani. Nyilván igaza van. Holnap reggel nekiállok, minden patent lesz, mire jönnek a gyerekek. Fejemben még mindig az album dalai lüktetnek. Fáradt vagyok, de pörög az agyam. Keresek az éjjeliszekrényem fiókjában egy könnyű altatót. Hátradőlök az ágyon, lehunyom a szemem. Eszembe jut egy régi akkordfutam. Tíz éve játszottam utoljára, abban a füstös kis kocsmában, ahol megismertem Noémit. Lazacszínű kosztümben üldögélt a tarajos punkok között, nem volt nehéz kiszúrni. Barátnője és egy üveg pezsgő társaságában nézte végig az unplugged koncertünket, és egyfolytában nevetett. Miután levonultunk, megkérdeztem tőle, mit talált olyan mulatságosnak, mire közölte, hogy állandóan összeakadt a nyelvem. Hagytam, hogy szórakozzon velem, élcelődjön, hátha megengedi, hogy hazakísérjem. Hetekbe telt, mire meggyőztem, hogy nem az a benyugtatózott, komolytalan alak vagyok, akit a színpadon látott. Pedig pontosan az voltam, csak meg akartam változni, attól a perctől fogva, hogy szóba állt velem.
Már épp magával ragadna az álom, mikor ráeszmélek, hogy tényleg nincs holnapra vasalt ingem. Sőt semmilyen ingem sincs, mind ott maradt a házban, pólóban és pulóverben fogok utoljára a bíró elé állni. Felállok, a tükör elé lépek, alsónadrágra vetkőzöm. Kilátszanak a bordáim, testemre úgy feszül a sötétbarna bőr, mint egy pergamen, amire fel van írva az identitásom. Ötödikes koromban voltam utoljára ilyen csontsovány, amikor a verekedések miatt kitettek az általánosból. Apám minden lerészegedésekor elordítozta anyámnak, hogy ő megmondta már a legelején, ne hozzanak haza, mert aki romától született, azt úgysem lehet kifehéríteni. Nem érdekelt, csak az számított, amit anya mond. De egy idő után már ő sem vitatkozott vele.
Ökölbe szorítom a kezem, és teljes erőből beleütök a tükörbe.
 
Noémi leteszi a laptopját, ráköti a kivetítőre, végignéz a tárgyalón. Bal oldalon ülnek az altervezők, jobbra a megbízó nyolcfős stábja. Tizenöt férfi és egy nő, a szokásos arány. Hozzászokott már az elmúlt években.
– Köszöntelek titeket a kooperáción – kezdi. – Remélem, megkaptátok a mai megbeszélés ütemezését. Mielőtt belevágnánk, szeretném jelezni, hogy megérkezett az engedélyezési terv hiánypótlási felszólítása. Kérem a megrendelőt, utalja át a dokumentumban szereplő összeget az irodánknak. – Megnyitja a tejüzem modelljét, színes vonalakból álló épülettömeg villan fel a kivetítőn. – Kezdjük az ütközésvizsgálatokkal. Ahogy a terven is látjátok, a fűtés egy helyen keresztezi a technológiai berendezés útját. Kollégáimmal a következő megoldást javasoljuk.
Határozottan vezeti a tárgyalást, egyenes háttal, keresztbe tett lábbal ül. Semmi jelét nem adja az idegességnek, pedig reggel fél órán keresztül próbálgatta a ruháit, mire talált egy olyan szettet, amiben el tudta képzelni a napját. Ki nem állhatja a pénteki kooperációkat. Minden héten ez a legnehezebb napja. Sok nagy léptékű projektet vezetett már, de soha nem volt még dolga ilyen kukacos megbízóval.
Feláll az asztaltól, bekarikáz egy csomópontot az interaktív táblán. Lassan, higgadtan magyaráz. Érzi, hogy izzad, reméli, hogy nem látszik meg a halványkék blúzon. Halványkék pulóverben volt azon a reggelen is, amikor eldöntötte, nem küzd tovább, feladja a házasságát. Épp telefonált Mátéval, arra kérte, jöjjön haza, és vigyázzon kicsit a gyerekekre, míg ő elmegy futni. Csendben hallgatta a férfi szokásos litániáját arról, hogy ő most szét van csúszva, elakadt a dalszerzésben, nem tud mit kezdeni a dühvel, amit érez, időre van szüksége. Tartotta a telefont, nézte a gyerekszoba falára felragasztott autós matricákat, és rájött, hogy ez az egész soha nem fog megváltozni.
 Visszaül a székre, jegyzőkönyvezi a közösen meghozott döntést, halad tovább a napirendi pontokkal, de gondolatai már a bíróságon járnak. Ma elválok, ezzel a két szóval ébredt reggel, és azóta is ez cseng a fülében, mint egy idióta dal refrénje, amit az ember sehogy sem tud kiverni a fejéből. Begépeli a szakági tervezők javaslatait, fegyelmezetten halad tovább a napirendi pontokkal. Két órával később leüti az utolsó betűt, és becsukja a laptopot.
– Köszönöm, hogy eljöttetek, jövő héten folytatjuk. – Feláll, mindenkitől külön elbúcsúzik. Ismeri az ügyfelek rigolyáit, személyre szabottan kommunikál velük. Kitartó munka árán lett a tervezők operatív vezetője. Kezdetben büszke volt a kinevezésre, és szerette, amit csinál, de az utóbbi évek hajtásában a munka már nem jelentett mást számára, mint egyszerű pénzforrást, amiből ki kell hozni az óvoda, a ház és a zenekar költségeit. Akárhányszor eszébe jut, hogy az anyagiak miatt egyéves korukban közösségbe adta a gyerekeit, elönti a keserűség, hogy valamit végleg elmulasztott.
Leül az irodájában, öt nem fogadott hívása van, egyik az óvodából.
– Szia, Esztike, itt Noémi. Kerestél.
– Igen, a fiúk miatt. Alex fejen dobta Balázst egy kővel. Szerencsére nem történt nagy baj, de ez már a harmadik ilyen eset pár napon belül. Tudom, hogy nehéz időszakon mentek keresztül, de valamit tenni kell. Kipróbáltátok a meseterápiát, amit javasoltam?
– Igen, egyszer. És most hogy vannak?
– Egy ideig sírtak az apjuk után, de már megnyugodtak.
Noémi éles, hasogató fájdalmat érez a jobb halántékában.
– Kettőkor lesz a tárgyalásunk – mondja. – Amint vége, Máté indul értük.
Leteszi a telefont, átmasszírozza a homlokát, de nem segít. Megnyitja a leveleit, olvasatlan e-mailek hosszú sora villan fel a monitoron. Érzi, hogy ez most nem fog menni. Túl ideges. Pedig az ügyvéd megmondta, hogy csak tíz perc lesz az egész. Bemennek a terembe, meghallgatják az ítélethirdetést, és eljönnek. Mégsem tud itt tovább ülni. Összepakolja a gépét és az iratait, taxit hív. A hátsó lépcsőházon keresztül megy ki az épületből, hogy minél kevesebb kollégával találkozzon. Hátra ül, bemondja a címet, üres tekintettel bámul ki az ablakon. Ismét eluralkodik rajta a hiábavalóság érzése, amivel hónapok óta küzd. Eleinte csak esténként tört rá, mikor két oldalán elaludtak az ikrek, és ő nyitott szemmel feküdt a sötét hálószobában. De az utóbbi hetekben már reggelente is ezzel a szorongató ürességgel ébredt. Hiába akarta annyira, hogy a férje elköltözzön, amióta külön élnek, mintha minden igyekezete elveszítette volna értelmét.
Fizet, kiszáll a Markó utcában, a bíróság látványától elszorul a gyomra. Fázik, mégsem tűsarkú cipőben és harisnyában kellett volna jönnie. Egyik lábáról a másikra áll, várja Mátét. Biztos benne, hogy késni fog, tíz év alatt egyszer sem sikerült időre érkezniük sehova, még együtt sem. Pár perc múlva feltűnik Karesz autója, megáll az út szélén, vészvillogózik. Máté kiszáll, megigazítja magán a gyűrött zakót. Nyakkendője ferde, bő rá az ing, jobb ökle gézzel be van kötve. Sietve érkezik Noémihez, de nem néz rá.
– Mi történt a kezeddel?
– Megvágtam.
– Mély a seb?
– Túlélem – rágyújt. Noémi is kér egy szállal. Sosem dohányzik, csak vele.
– Hívtak az oviból. Megint összeverekedtek a fiúk.
– Hétvégén beszélek velük.
– Mi lesz a program?
– Állatkert.
– Azt imádni fogják.
– Szerintem menjünk be – a férfi hangja rekedt, arca színtelen. Elindul a bejárat felé. Noémi szeretné neki elmondani, hogy küldjön majd képeket a kirándulásról, de úgy érzi, ha most megszólal, elcsuklik a hangja. Két rendőr épp előttük vezet be egy megbilincselt férfit a nagy vörösfenyő ajtón. Hamar átesnek a biztonsági ellenőrzésen, ügyvédjeik már várják őket a második emeleti folyosón. Rövid várakozás után kinyílik a terem ajtaja. Behívja őket a bíró. Elhelyezkednek mind a négyen, két oldalon, az asztalok mögött.
– Üdvözlöm a megjelent feleket. A bíróság Németh Veronika ügyvéd által képviselt Bihari-Kamarás Noémi felperesnek Bihari Máté alperes ellen házasság felbontása iránt indított perében meghozta az alábbi ítéletet.
Noémi próbál figyelni, de szemei előtt peregni kezd egy film, amelyben ő és Máté a főszereplők. A történet egy foltos kocsmaasztalnál kezdődik. A férfi csendben sörözik és bólogat, miközben a nő hecceli. Pár képkockával később a Margitszigeten sétálnak, rájuk tűz a nap, belefeledkeznek egymás szavaiba. Zavarukban háromszor is eltévednek.
­– A bíróság a felek 2010. augusztus 8-án megkötött, 0871069 folyószám alatt bejegyzett házasságát felbontja, továbbá tájékoztatja a peres feleket, hogy a fellebbezési határidő lejárta előtt előterjesztett közös kérelmük alapján a fellebbezés tárgyaláson kívüli elbírálása...
Megy tovább a film, koncertek, bulik, alkoholba fúló hajnalok pillanatfelvételei váltják egymást, aztán egyszer csak megáll egy hosszabb jelenetnél. Egymás mellett fekszenek egy hotel sarokkádjában, testüket ellepi a gőzölgő víz. A férfi feje elmerül, csak az orra meg a szája látszik ki. Mesélni kezd egy asszonyról, akit soha nem ismert, és akitől egyedül ezt kapta: a lebegést, a magzatvízen átszűrődő hangokat.
– Indoklás: a bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás adatai alapján az alábbi tényállást állapította meg: a peres felek házas együttélésüket a Budapest, Széher út 53. alatti ingatlanban kezdték meg, mely ingatlan a felperes tulajdonában állt...
Ismét felgyorsul a vetítés. Salgótarján felé hajtanak. Egyikük sem beszél. Leparkolnak egy sáros földúton. Kézen fogva sétálnak be az omladozó putriba. Máté értetlenül mered egy ráncos roma öregasszonyra, akit harminc éven át fiatalnak és gyönyörűnek hitt. Sötét arcú, kíváncsi idegenek kérdezik az életéről. Remegő hangon válaszol nekik, egy pillanatra sem engedi el Noémi kezét. Hazaúton mindketten sírnak. Másnap összeköltöznek. Nyolcvanfős násznép ünnepel a tatai tó partján. Éjfélkor az ifjú pár ruhástól szalad a vízbe.
– A gyermekek a felperes nevelésébe és gondozásába kerülnek. Az alperes jogosult kapcsolatot tartani minden páros hétvégén, péntek délután három órától egészen vasárnap este hét óráig, és minden páratlan héten, csütörtökön délután...
A kamera most fentről mutatja az eseményeket. Noémi műtőágyon fekszik, csupasz hasába sebészkés mélyed, apró fej bukkan ki a vérző nyílásból, aztán megint egy. Máté meztelen felsőtestére fekteti az újszülötteket, de arcára kiül a félelem. Gyorsul a film, éjszakázás a hasfájós babákkal, stúdiómunkák, fesztiválturné, menekülés otthonról, veszekedések, magány, kimerültség, elidegenedés.
Noémi egyre nehezebben veszi a levegőt. Úgy érzi, a szűk kabát leszorítja a tüdejét. Szeretné leállítani a képeket, de azok feltartóztathatatlanul haladnak a jelen felé.
– Az ítélet a mai naptól számított harmincadik napon jogerőre emelkedik, a feleknek tizenöt nap áll rendelkezésére, hogy…
 
Futunk a folyosón, fel a színpadra, Karesz elkezdte az intrót, Alex is megérkezett a dobhoz, jól kapcsolódik be, dübörögnek a hangfalak, egyre hangosabb a nézőtér. Józsi rákezd a gitárral, még két ütem, és én jövök. Igen, most, futás!
Hihetetlen energia áramlik felém, belekezdek a dalba, még csak a verzénél járok, de már éneklik velem. Tizenkétezer ember. Őrület. Karesz vigyorog a szintinél, mindig ezt akarta, hogy végre mi is felléphessünk az Arénában. A refrénnél őszintének kell lennem, különben nem jönnek ki a magas hangok. Szektorokra bontva ugrál a közönség. Most teszek egy kört a színpadon. Lassan, nyugi, nem kell rohanni. Alex szépen tartja az ütemet. Alig hiszem el, hogy itt játszik mellettem. Láttam kibújni az anyja hasából, most meg szuverén alkotótárs. Nélküle talán sosem újulunk meg annyira, hogy megtölthessük ezt a csarnokot.
Két dal után mindenki feloldódik, a fiam olyan figurákat üt a dobon, amilyeneket a próbákon sosem. Szinte elviselhetetlen a szeretet, ami ránk zúdul. Harminc számot nyomunk le, szakad rólam a víz, fogalmam sincs, honnan van még hangom. A Merüléssel zárunk, ki gondolta volna tíz évvel ezelőtt, hogy ekkora sláger lesz. Ahogy az sem tűnt túl valószínűnek, hogy azok a megjegyezhetetlen nevű terápiák, amikre Noémi elküldött a válás után, tényleg hatni fognak.
A ledfalak ritmusra ontják magukból a fényt, hibátlanul játszanak a srácok, már nem is kell figyelnem a hangomra, magától működik a rendszer. Aztán egyszer csak érkezik az utolsó ütem, és a zene elhallgat.
Előrejönnek a többiek, meghajolunk. Zúgó taps mellett vonulunk le a színpadról.
Karesz és Józsi üvegből pálinkázik, Alex füvet szív, a technikusok táncolnak. Balázs érkezik az operatőrökkel, azt mondja, remekül sikerültek a felvételek, dupla DVD-t fog csinálni a koncertből. Mindenki vállát meglapogatom, a fiaimmal kezet rázok, fölösleges elmondanom nekik, mit érzek, úgyis látják az arcomon. Éjfél körül kimegyek a mosdóba, onnan meg a kisbuszhoz. Megkérem a sofőrt, hogy vigyen haza.
Föltántorgok a fürdőszobába. Szédülök, pedig nincs bennem semmilyen gyógyszer. Ledobálom magamról a ruhákat, befekszem a kádba. Olyan forró vizet engedek, hogy fájjon. Lecsukott szemhéjamon még mindig a tomboló közönség képe vibrál. Elkezdem az elmúlt évek alatt tökélyre fejlesztett relaxációmat, de a kattanó kilincs hangjára felocsúdom.
– Bejöhetek?
– Persze.
– Jól sikerült?
– Nagyon.
– Hogy ment a fiúknak?
– Hibátlanul.
Leveszi a hálóinget, belép a kádba, felszisszen.
– Engedjek hozzá hideget? – kérdezem.
Megrázza a fejét, elmosolyodik. Szebb, mint húsz évvel ezelőtt. Talán egyszer, ha lesz hozzá bátorságom, újra megkérem a kezét. De most minden jó úgy, ahogy van. Lassan leül, lábaink egymáshoz simulnak. A víz egyre emelkedik. Már a hasunkig ér. Mindjárt eléri a szívünket.
 

Vissza a tetejére