Terápia; A félkegyelmű
TERÁPIA
Kezdetben volt az alkohol.
Több-kevesebb sikerrel vettük
az akadályokat a heti üléseken.
Segített a Xanax is. Aztán mindig
oda lyukadtunk ki. A lányhoz.
Irigylem magát ezekért az
érzésekért. Majd ugyanazzal a
lendülettel megduplázta a
gyógyszeradagomat. Végül
átadott egy párkapcsolati
terapeutának. Hamar elröpültek
azok az egy órák. Néha próbálta
mederben tartani csapongó
beszédfolyamomat, kevés sikerrel.
Mindig oda és megint csak oda
jutottunk. Egy elejtett félmondatom
miatt mentőt akart hívni rám.
Aztán észrevétlen eltűntek a
megoldásra váró problémák.
Ritkítottuk az alkalmakat, aztán
már nem volt értelme, hogy
leüljünk beszélni bármiről is.
Fekete-fehér álmaim közben
kiszínesedtek. De tíz esztendő
kellett, hogy az évi két alkalomra
szűkített egy órák során már csak
a sikerekről ömöljön belőlem a szó.
S hogy jól van minden úgy, ahogy van.
A lány is.
A FÉLKEGYELMŰ
Készületlenül ért a halál.
Úgyis mással történnek
a rossz dolgok, így képzeltem
akkor még. Hanyagoltam a gondos
előkészületeket, ennélfogva nem
volt alkalmas öltözékem a temetéshez.
Szegény is lehettem nyilván, nem
tellett sötét nadrágra és kabátra.
Tél volt, elfért a nagykabát.
A színház jelmeztárából kölcsönöztem
direktori engedéllyel megfelelő öltözéket.
A nadrág szélén sötét tábornoki csík
húzódott, szerencsére alig volt látható
a fekete alapon. Hanem az a kabát.
Fél óra múltán majdnem beszakadt
a hátam, lábam rogyadozott a hatalmas
súly alatt. De becsülettel
végigálltam a szertartást, és közben
arra gondoltam mély együttérzéssel,
akinek ebben a jelmezben kellett a
reflektorok kereszttüze alatt izzadnia,
jönni-menni a színpadon. Később
vettem észre a bélésbe varrt leltári
címkét, hogy a kabát sok évvel azelőtt
egy Dosztojevszkij-darabban játszott.
Vissza a tetejére