Azóta nem kártyázom; Lázadók
AZÓTA NEM KÁRTYÁZOM
Nem szeretem a nőket. Nem vagyok buzi, csak épp nem tudom tartósan elviselni őket a lelkizésükkel, a hisztijükkel, a rendmániájukkal. De egy dugásra jöhetnek. Volt két csajom. Az első jól indult, kedves volt, de később már mindenbe belekötött. Veszekedett, hogy otthon kevés munkát végzek, a tükörtojást miért késsel-villával eszem, az evéshez miért nem gombolom be az ingem ujját. A másikkal is jól indult, de egyszer csak bejelentette, hogy elmúlt a szerelem.
Az asztalomon új spirálfüzet. Vettem hozzá egy Zebra tollat is. Próbálom megírni ezt a történetet. Napok óta ez jár a fejemben. Ha leírom, talán megszabadulok tőle. Nehezen kezdem el. Halogattam csak, már kitakarítottam, minden kést megéleztem. A szekrényből tiszta asztalterítőt vettem elő, kivasaltam. Most itt a piros kockás terítőn vár a füzet. Attól tartok, el sem tudom mesélni. Nem egyszerű, meg nem is értek én az ilyesmihez.
Sok helyen megfordultam már, most a Balaton partján dolgozom karbantartóként egy gimi kollégiumában. Itt is lakom, kaptam egy szobát. A szüleink már nem élnek. A húgom a szülővárosunkban maradt, férje van, két fiuk.
Túl vagyok az ötvenen. Amit le akarok írni, az gimis koromban történt. Akkor voltam először csajjal. Egy alföldi kisvárosban éltünk, a nevét nem írom le. A lányt látásból ismertem, ő is a gimiben tanult. A hétvégéket a haverokkal töltöttem. Napközben fociztunk. Dzsúdózni az általános iskola tornatermébe jártunk. Az apám tornatanár volt, ideadta a terem kulcsát, örült, hogy sportolok.
Este a srácokkal a város presszójában ültünk. Napfénynek hívták, Napfény presszónak. Hogy adhattak neki ilyen hülye nevet? Piros műbőr székek voltak benne és halványszürke, vaslábú kerek asztalok. A zenegép két forintért kislemezeket játszott. Kóla mellett szórakoztunk, beszélgettünk. Néha ultiztunk, de nem nagyban, csak húszfilléres alapon, hogy izgalmasabb legyen.
Azon a szombat estén is ott ültünk. A kólámba egy fél rumot is töltöttem. Abban az időben a P. Mobil tetszett, a kislemezükön két szám volt, a Kétforintos dal és az Utolsó cigaretta, ezeket hallgattam. A szomszéd asztalnál lányok ültek, ők is kólát ittak. Az egyik figyelt. Profilból láttam, hogy gyakran oldalra fordul, úgy nézett. A szemét vettem először észre, kék volt, a haja egészen világos szőke, vállig érő, göndör. A kis csajok akkor még nem festették a hajukat, az volt a természetes hajszíne. Tetszett a szép babaarca.
Ahogy a zenegéptől mentem visszafelé, megkért, hogy dobjam be a Generáltól a Lehajtott fejjel-t. Bedobtam, visszaültem az asztalunkhoz. Arra már nem emlékszem, hogy miről beszélgettünk. Akkoriban a lányok és a zene volt a fő témánk. A kedvenc együtteseink pedig a Deep Purple, a Uriah Heep, a Black Sabbath és a Nazareth voltak. Meg a Led Zeppelin, azt ki ne felejtsem. Megbeszéltük, kinek melyik szám tetszik. Később a szőke odajött hozzám, és megkért, hogy a Generál-kislemez másik odalát is dobjam be, azon a Ha ismerném volt. Ahogy elindultam a zenegéphez, jött utánam. Nem értettem, minek. Bedobtam a kétforintost, csörrent a pénz, ahogy leesett. A gép bal oldalán írták ki a zenék címeit, kiválasztottam a számot, s megnyomtam a mellette lévő gombot. Egy automata kar megfogta a kislemezt, betette a lejátszóba, és már szólt is a dal. A lány azt kérte, táncoljunk.
Meglepődtem, mert senki sem táncolt, de átkaroltam a derekát, mert nagyon tetszett, ő meg a nyakamat. Hozzám ért a melle, én meg a jobb combomat odanyomtam az öléhez. Éreztem, egyre szűkebb a farmerem. A szám végén azt mondta, menjünk sétálni. El se búcsúztam a haveroktól, ő se a barátnőitől.
A presszó a város főutcáján volt, s csak úgy találomra indultunk az egyik irányba. Május vége lehetett, langyos este. Általában gátlásos voltam a lányokkal, de a fél rum megtette a hatását. Felszabadultan beszélgettünk. Kiderült, nemcsak a haja, a neve is Szőke, Szőke Évának hívják. Én akkor negyedikes voltam, ő másodikos. A téren találtuk magunkat, aminek a közepén Kossuth-mellszobor állt körben padokkal. Leültünk az egyikre. Átöleltem, csókolóztunk, a nyelvét átdugta a számba. Én akkor még nem tudtam, hogy így is lehet. A cipzáras dzsekije alatt sárga pólót viselt, alányúltam, ujjaim alatt duzzadtak a mellbimbói. Rajta is farmer volt, nagyon szűk, a kezem nem fért be, ki kellett gombolnom. Előbb a bugyin keresztül izgattam, majd benyúltam. A hüvelye már nedves volt, a csiklóját simogattam, elélvezett.
Eszembe jutott a tornaterem kulcsa a zsebemben. Éva beleegyezett, hogy ott folytassuk. Két kulcsot kaptam, az egyik az iskolaudvar kapuját nyitotta, a másik a tornaterem ajtaját. Az udvaron aszfaltos kézilabdapálya volt, azt kivilágították, hogy sötétedés után is játszhassanak rajta. A tornaterem magasan lévő ablakain elég fény szűrődött be, nem kellett villanyt gyújtanunk.
A műbőrrel bevont tornaszőnyegek az egyik sarokban álltak a bordásfalhoz támasztva. Az elsőt elborítottam. Ott folytattuk, ahol a parkban abbahagytuk. A gyér fényben is jól láttam, világoskék bugyi volt rajta. Most hosszabban élvezett, s nekem hirtelen beugrott, hasonló hangokat már gyerekkoromban is hallottam, de nem otthon, hanem amikor anyámmal hétvégeken a szomszéd kisvárosban meglátogattuk a nagyit. Mindig ott volt anyám régi ismerőse, Pali bácsi is. Este hármasban kártyáztunk, snapszeroztunk, azt mindenki szerette. Amikor elálmosodtam és lefeküdtem, ők még hatvanhatoztak. Ha éjjel felébredtem, olyan hangokat hallottam, mint a tornaszőnyegen. Úgy éreztem magam, mint akit forró vízzel öntöttek le. A kefélés utáni simogatásokhoz nem volt kedvem, egyébként is büdösnek éreztem a lány pináját.
Másnap anyám észrevette, hogy szótlan vagyok. Már a reggelinél mondta. A vajas kifli sem esett jól, pedig azt szerettem. Csak arra tudtam gondolni, hogy anyám egy büdös kurva. Amíg apám hétvégeken atlétikai meg tornaversenyekre viszi a gyerekeket, ő addig dug. Még akkor is rendszeresen járt a nagyihoz, de abban az időben én már nem mentem vele. Sajnáltam az apámat, persze nem szóltam neki.
Azok után nem sokat tartózkodtam otthon. Tanítás után a haverokkal csavarogtam a városban. Parkokban ücsörögtünk, beszélgettünk. Az estéket általában a presszóban fejeztük be. Az első dugásom óta nem kártyáztam. Nélkülem a többiek sem verték a blattot, így aztán az abbamaradt.
Négy és fél oldalt írtam. Nem tudom, van-e tanulsága ennek a történetnek. Talán fölösleges is volt leírnom.
LÁZADÓK
Szemerkélő esőben biciklizik. Koromsötét van, a felhőktől a hold se látszik. Vakon teker, zötykölődik az aszfalt repedéseiben. A kerékpárút jóval mélyebben van, mint a kövesút, így a szembejövő sofőrök hiába tompítják a fényszórót, akkor is elvakítják.
Elhúzódott a műszak. A téglagyárban régi, lestrapált gépekkel dolgoznak, amik gyakran elromlanak. Délelőtt leállt a szállítószalag, ami az agyagot viszi be. Másfél óra kellett, hogy a karbantartó megjavítsa. Délután a présgéppel volt gond, majd az automata berakodóval. Ma legalább öt órát álltak, de a három kamiont meg kellett pakolniuk, addig nem indulhattak haza.
Egész nap arra várt, hogy este kilenckor leüljön otthon a tévé elé, és megnézze a Juventus–Real Madrid BL-negyeddöntőt. Fiatal korában focizott. Igaz, csak megye kettőben, de imádta. Csodálatos érzés volt, amikor a messziről érkező labdát a levegőben úgy vette le lábfejjel, hogy az szinte a csukájához ragadt. Vagy mikor jobbhátvédként ő adott pontos indítást negyven-ötven méterről. Szeretett szélen felfutni, néha a kapu elé is odaért. A legnagyobb örömöt az jelentette, ha harminc méterről lepókhálózta a kapu valamelyik felső sarkát. Ma már csak nézi.
Az utcájukban a lámpa alatt rápillant a karórájára. Fél tíz van, javában tart a meccs. Az a kurva téglagyár!, gondolja. Miért nem vesznek megbízható gépeket? A folyosó ágasához támasztja a biciklijét.
– Sziasztok, megjöttem! – köszön a nappaliba. A fiúk már alszanak, mondja a felesége. Épp mosogat. Megpuszilják egymást. Nem kér vacsorát, nem akar a nappaliban morzsálni, minél előbb a tévé elé szeretne ülni. Bekapcsolja a tévét, s megdöbbenve látja, hogy a Real már egy–nullra vezet. Ronaldo góljáról lemaradt. Az a kurva téglagyár!, gondolja. Ahogy figyeli a meccset, csodálkozik, milyen gyorsan járatják a labdát. A Juventus csatára közelről, hét-nyolc méterről kapásból lő, de a Real kapusa reflexszerűen kiöklözi a labdát.
Ági a mosogatás közben arra gondol, Zolinak már megint a meccs a legfontosabb. Itthon is csinálhatna valamit, például átvehetné tőle a mosogatást, hogy holnapra tízórait készítsen a fiúknak. Tizennégy éve házasok, az első években sokkal többet segített. Míg a zsíros tányért mossa, azon jár az esze, mi van a hűtőben, miből csinálhatja meg a két gyereknek a tízórait. Gondolatban leltárt készít, megnyugszik, hogy van vaj, felvágott, sajt és paprika is. A mosogatás után gyorsan elkészíti a tízóraikat, szalvétába tekeri őket, majd uzsonnászacskóba csomagolva a hűtőbe teszi. Örül neki, hogy mára nincs több tennivalója, válthat pár szót Zolival.
– Gyere már ide a kanapéra! – hívja a férjét.
– Meccset szeretnék nézni.
– Mindig a meccset nézed! Mikor fogsz már velem is törődni? Nem akarod valamelyik bunkó focistát feleségül venni? Összeillenétek!
– Hagyj békén! – feleli kurtán Zoli.
– Ha az a kurva meccs fontosabb neked, akkor miért vettél feleségül? Miért van
két gyerekünk?
– Majd beszélünk, most hadd nézzem a meccset! – már Zoli is kiabál, és csak most veszi észre, hogy amíg Ágival hangoskodtak, lemaradt egy gólról. Most játsszák vissza lassítva, ahogy Ronaldo két méter magasan ollózva gólt lő. Ő meg nem látta, hogyan alakult ki a helyzet. Elönti a düh, hogy saját otthonában nincs nyugalma. Felpattan a székről, és kimegy a teraszra.
Arcon legyinti a friss levegő. A teraszon fehér műanyag asztal négy székkel, leül az egyikre. A munkahelyén is megszabják, mit csináljon. Itthon Ági ordibál vele. Azon gondolkodik, neki mikor volt jó. Eszébe jut, hogy gyerekkorában sem. Az apja ivott, nem részegségig, de meló után a munkatársaival mindig bementek a kocsmába, és felhajtottak néhány korsó sört és felest.
Eleven gyerek volt, ötéves lehetett, kergetőztek a lakásban a húgával. A húga ment utána, s hogy ne tudja utolérni, becsukta előtte az ajtót, nyomta, és ahogy nekifeszült, kitört az üveg. Mikor az apja hazajött, lecsatolta a nadrágszíját, rálökte az ágyra, és jól elverte. Az anyjától tudta, a szíj nyomán piros csíkok maradtak a hátán, később ezek kékültek, sötétedtek. Hasonló verést kapott azért is, mert a kulcsot beletörte a folyosóajtóba, máskor meg a tele leveses tálat ejtette el. Már tizennégy éves volt, mikor nyári szünetben a fűrészüzemben raklapokat szegelt. Ebédidőben az üzemcsarnokban fociztak, játék közben egy felnőtt a mázsa sarkának lökte, és felrepedt a fejbőre. Kocsival elvitték az orvoshoz, és bebugyolált fejjel ment haza. Gondolta, ebből baj lehet. Mikor apja alkoholszagúan hazajött, és meglátta a fején a kötést, ordibált. Miért nem vigyáz magára? Mit gondolnak a faluban? Bekötött fejével szégyent hoz a családra! Amikor az apja elkezdte levenni a nadrágszíját, arra gondolt, akár el is szaladhatna, biztosan nem érné utol, de ahogy az ajtó felé indult, amaz ráordított:
– Gyere vissza! Ha elmégy, kétszer annyit kapsz!
Eszébe jutott, nincs hová mennie. Visszafordult, és behunyt szemmel megállt a
konyha közepén. Legyen túl rajta minél előbb, gondolta. A pólón keresztül éles csípéseket érzett a hátán, számolta az ütéseket.
– A kurva anyádat, hogy nem tudsz magadra vigyázni, te béna balfasz! – kiabált verés közben az apja. Huszonnyolcnál hagyta abba.
Kinyitotta a szemét, az apja lihegve lerogyott a hokedlire. Húga a fejét az anyja
szoknyájához nyomva szipogott.
Kiszaladt, az udvaron át lement a kert hátuljára, ott leült a nagy diófa alá. A tehetetlenségtől majd szétrepedt. Érezte, ütemesen rángatózik az alsó ajka. A térdére hajolt, kiszöktek a könnyei. Megfogadta, ha felnő, őt senki sem bánthatja.
Mikor Zoli a nappaliban becsukja az ajtót, Ági arra gondol, igen, ez jellemző rá,
elszalad a problémák elől. Most mit csináljon? Ki tudja, mikor jön elő.
Kikapcsolja a tévét. Legjobb lesz, ha lefekszik, akkor is, ha az idegességtől úgysem tud elaludni. A fürdőszobában vizet enged a kádba, néhány csepp levendulaolajt csepegtet bele, ettől talán megnyugszik. A ruháit a vesszőfonatú szennyestartóba teszi.
A vízzel telt kádban mély levegőt vesz, hogy magába szívja a levendula illatát. Eszébe jut, nem csak Zolit nem érdekli, hogy mi van vele, hogy telt a napja, az anyja se volt kíváncsi rá. Az apja meg? Az csak volt. Korán reggel ment el, késő este fáradtan jött haza. Akkor szombaton még dolgoztak, vasárnap meg kiment a kertbe, vagy a ház körül ténykedett.
Hárman voltak testvérek. A bátyjáért mindig aggódtak a szülei. Már ötéves korában az anyja kerékpárján megtanult biciklizni. Tetszett neki a száguldás, a házuktól pár száz méterre a kereszteződésben egy kocsi elé hajtott, nyílt lábszártörése lett. Később az iskolában nem szeretett tanulni, szülei mindig azért imádkoztak, hogy ne bukjon meg.
Ági nyolcéves volt, mikor rájött, az anyja nem az ételtől hízik, hanem kistestvért vár. Megérkezett Veronika. Az anyja egész nap az új jövevénnyel foglalkozott, szoptatta, böfiztette, pelenkázta, fürdette és mosott rá. Ha Veronika aludt, akkor főzött, vagy a lakást takarította.
– Te olyan jó kislány vagy, veled semmi gondom sincs! – dicsérte meg anyja,
mikor karikás, kialvatlan szemmel leült szoptatni, és tejtől duzzadó melle bimbóját húga szájába tette. Nagy esemény volt a családban, mikor Veronika először hasra fordult, majd felült. Mikor először felállt, majd megtette az első lépést. Ági azt akarta, hogy szeressék, ezért jó kislány volt. Az iskolában jól tanult, hogy miatta ne idegeskedjenek a szülei. A szobáját minden szombat délelőtt kitakarította, ezt se az édesanyjának kelljen. Este úgy feküdte le, hogy másnap reggelre kikészítette a ruháit. Nagyon igyekezett.
Ági ellazultan fekszik a levendulaillatú meleg vízben, és arra gondol, úgy élt le harmincöt évet, hogy sosem kapott figyelmet. Meddig akar még így élni? Egy percig se tovább, mondja csak úgy magának.
Vissza a tetejére