Eső - irodalmi lap impresszum

Magányos farkas vagyok (Levélinterjú Jónás Tamással)

Levélinterjú Jónás Tamással

Jónás Tamás 1973-ban született. Költő, író, programozó. Játszották darabját, novellájából tévéfilm, rajzfilm készült, megzenésítették verseit, dalszövegeket is ír. Tizenvalahány kötete jelent meg, ennél is több díjat, ösztöndíjat kapott.
Egyik bevallott vágya: eldugott tengerparton élni téglaházban.
Azon nagyon kevesek közé tartozik, akik verset és prózát is egyformán magas színvonalon
írnak.
 
– Ha találkoznál azzal a bizonyos fiatalemberrel, aki harminc éve voltál, vajon mit kérdezne tőled, mit vetne a szemedre?
– Az a fiatalember nem vetne semmit a szememre, azt hiszem. Viszont rengeteget kérdezne. Végül meghozná a maga ítéletét, és otthagyna szó nélkül. És ez így rendben van, nem várom el egy tizennyolc éves fiútól, hogy megértsen engem. Úgy érzem, nem tartozom neki semmivel, és ő se nekem. Sose voltam olyan bátor, hogy negyvennyolc évesként lássam magam, nem is tudok elszámolni a negyvenes éveimmel még mostani magamnak sem. Szóval semmiképp nem magyarázkodnék neki, de igyekeznék pár tanáccsal megkönnyíteni az életét.
Nem akarok kitérni a válasz elől, a kérdésnek mégiscsak az a magja, hogy mi maradt el, mit rontottam el. Egészen biztosan bánkódna a fiatalkori önmagam azon, ahogyan a családi helyzeteket kezeltem. Értetlenkedne, miért házasodtam meg, miért váltunk el, hogyan lehet az, hogy három gyerekem van két anyától, és én mégis egyedül élek, miért nem tartom a kapcsolatot a testvéreimmel. De büszke lenne, hogy egyetlen zászlót sem lengettem, nincsen jogosítványom, elkerültem az egészségtelen közismertséget, és nincs felhalmozott vagyonom.
 
– Tersánszky állítólag nem az írásaira volt a legbüszkébb, hanem arra, hogy ért a zenéhez, és jól furulyázik. Te gyakran előhozakodsz a matematikai érdeklődéseddel, tehetségeddel, a programozói tudásoddal. Sajnálod azt a másik utat, amit nem jártál be, mert az írást választottad?
– A másik utat nem azért nem jártam be, mert az írást választottam. (Az írást sem választottam.) Azért nem jutott idő a matematikára, mert nagyon korán családfenntartóvá kellett válnom. Három felsőoktatási intézményből is ki kellett lépnem emiatt. Míg a velem egykorúak az egyetemi padsorokban, könyvtárakban, kiskocsmákban, házibulikban töltötték az idejüket, én profitorientált cégeknek javítottam számítógépet, gyártottam ipari mennyiségben, az elvárásoknak megfelelően, ízléstelen weblapokat, ügyviteli rendszereket programoztam, és zárt hálózatú, de már telefonos elérhetőségű adatbázisok keretrendszereit fejlesztettem, tudva, hogy egy-két év, és ki lehet dobni őket az ablakon. Azt nem mondhatom, hogy gyűlöltem ezeket a munkákat, de éreztem, hogy olyan erőket vesznek el tőlem huszonévesen, amelyeket éppen másra kellene fordítanom. Ha volt egy kis szabad időm, a pihenés kárára írtam. De már el-elvállaltam egy-egy irodalmi szerepet is, elfogadtam külföldi meghívásokat, zsűriztem, jártam tévébe, rádióba, irodalmi portálokat, közösségeket építettem, internetes játékokat készítettem és üzemeltettem. És láttam a mindent átszövő korrupciót, akár üzletről, akár irodalomról volt szó. Érdekbarátságokat, kétségbeesett elfogultsággal működő klikkeket, pálinkázás közben születő böszme eszmék beszivárgását írásokba, szerkesztőknek, kuratóriumoknak szóló kényszeres udvarlásokat. De láttam azt is, hogyan termel a politika fekete- vagy szürkepénzt, és láttam szemfényvesztő csalásokat. Természetesen mindegyik ijesztő és elfogadhatatlan volt számomra. Nem jártam hát szerkesztőségekbe, vagy amikor megkaptam a Bentlakás című kötetemért az első, jelentősebb irodalmi elismerésemet, minden vészharang megkondult bennem, Jókai Anna ugyanis azzal a mondattal nyújtotta át a díjat, hogy „sokat várunk magától”. Kik és mit? De otthagytam azt a zsíros állást is, amely pedig azzal kecsegtetett, hogy egy-két fél év (!) után olyan lakást vehetünk, amilyet nem szégyellünk, pedig huszonvalahány négyzetméteres albérletben éltünk évek óta akkor már négyen. Családban gondolkodtam. Eltartottam a szüleimet, a gyerekeimet, testvéreimet is segítettem. Maradtam a becsületes, munkás úton. Elképesztő munkabírásom volt, napok alatt végeztem feladatokkal, amelyekkel mások hónapokig bíbelődtek. Pár évvel korábban még annyira éheztünk, hogy a volt feleségemnek elapadt a teje, nem tudta etetni a kisfiunkat, általában szédelegtünk. Akik ránk néztek, inkább hitték, hogy testvérek vagyunk, mint szülők és gyerekük.
Sajnálom-e a lehetséges matematikai karriert? Nem. Ha az átlagosnál gyakrabban emlegetem ezt a tudományt, az csak azért van, mert fájdalmasan hiányzik a közműveltségből, pedig olyan ereje, hatása és lehetőségei vannak ennek a nyelvnek, gondolkodásnak, amely nélkül – finoman fogalmazva is – csak nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy az ember legalább megismerje a körülötte lévő világot. Az alakítását már hagyjuk is.
 
– Kiket tartasz mestereidnek, akik segítettek a költői indulásodnál, akiktől tanultál?
– Rengeteget köszönhetek Fűzfa Balázsnak és feleségének, gimnáziumi irodalom-tanárnőmnek, Bori néninek. De tőlük nem annyira a költői szakma csínját-bínját leshettem el. Ők törődtek velem, egyengették az indulásomat. Várady Szabolcs volt az, aki miatt a költészetnek olyan új területeire is elmerészkedtem, ahová egyedül talán nem indultam volna el. Nagyon inspiráló tud lenni az a becsületesség, figyelem, műveltség és visszafogottság, ami Szabolcsot jellemzi. És ha nem lett volna a Holmi, nagyon nehezen találtam volna rá Szabolcsra. Nála mesterebb mesterem nincs, bár lehet, hogy ő erről nem is tud. Faltam, persze, mindent, amit aztán lehetett. Nem is tudnék talán egyetlen elismertebb költőt sem említeni, akitől ne tanultam volna valamit, vagy ne eszméltem volna nyelv(technika) vagy költői habitus tekintetében valami újra, amit attól függetlenül, hogy tetszett-e nekem, vagy sem, érdemesnek tartottam ízlelgetni. Talán csak két jelentős életművet nem sikerült megközelítenem, hiába próbálkoztam velük többször is. De hát tőlük is tanultam valamit: hogyan ne. Idegenségük miatt, nem értékítélet ez.
 
– Az írók közt vannak-e igazán jó barátaid, vagy olyan szakmai barátaid, akikkel akár az írással kapcsolatos kérdésekről is tudsz beszélgetni, akikkel alkotóként is tudjátok segíteni egymást, vagy inkább magányos farkas vagy?
– Magányos farkas vagyok.
 
– Húsz éve Lackfi Jánossal létrehoztátok a Dokkot, az internetes „verskikötőt”, amelynek a motorját nyilván te csináltad, s ezen a felületen azóta már több ezer költő több tízezer verse olvasható. Lehet róluk véleményt mondani, tanácsot adni a szerzőknek. Mi volt a célotok, a célod a Dokk-kal, s miért szálltál ki belőle? Sok idődet elvitte, belefáradtál?
– Több ezer költő nincs. Talán lehetne is ez a tömör válaszom. Korábban említettem már, hogy nem tartottam ébren irodalmi barátságokat, kötődéseket, mesterhez sem csatlakoztam. A készségfejlesztő rutinok utolsó talajgyakorlatait éppen ezen az oldalon végezhettem, ahogyan másokat támogattam, illetve támogattunk a szerkesztőkkel együtt. A közösségteremtő ereje is fontos volt számomra, olyan embereket megismerni, akik humán beállítottságúak, vagy legalábbis olyasmi is érdekli őket. De egyébként nem a dokk.hu volt a legnagyobb energiákat igénylő közösségi munkám. Az internetes játékok voltak. Főleg a Demokrácia nevezetű, de még egy-két kisebb is akadt emellett. Ezek az oldalak és közösségek napi rendszerességű törődést igényeltek. Akik rendszeres használóivá váltak ezeknek az oldalaknak, nem meglepő, hogy érintettek és motiváltak voltak. Azzal együtt is, hogy mindegyik oldal, amit működtettem, teljesen ingyenes volt, tehát üzleti szempontból nem számonkérhető minőségű és irányultságú szolgáltatást nyújtottunk, mégis mindenhol felütötte a fejét a zajos számonkérés. A dokk.hu oldalain volt ez a legijesztőbb. Általában meg voltak róla győződve a leghangosabbak, hogy ezt ők sokkal jobban csinálnák. Meguntam. Hübriszekkel nem szállok csatába. Fel is akartam számolni az oldalt, az életem egyéb terhei miatt sem bírtam volna már (betegségek, válás, szerelmek). De inkább az lett, hogy az értékének töredékéért, jelképes összegért, melyre éppen nagy szükségem volt, átadtam másnak. Számomra a Dokk meghalt. Nemeszisz ezt hagyta maga után, bár sokan még most sem ismerik el a kudarcukat. Ha nagy néha az oldalra tévedek, csak a logót ismerem fel, azt még én photoshopoltam. Nyilván elgondolkodtam azon, hogy érdemesebb lett volna-e harcolni, és akkor ma egy olyan patinás oldal működhetne, ami irodalomtörténeti jelentőségű is lehetne. Ugyan egy szóval se kérdeztél rá, amiért hálás is vagyok, de amikor jelentése vagy jelentősége van ennek a ténynek, megemlítem: az ilyen gesztusaimban fedezem fel (örökölt kulturális, nem genetikai) cigányságomat.
 
– Vannak-e tanítványaid? Biztosan megkeresnek fiatalok, hogy véleményt mondj az írásaikról, tanácsot adj. Te hogyan fogadod ezeket a megkereséseket?
– Sokan megharagudnának, ha megtudnák, hogy én tanítványaimnak gondolom őket. Szóval: nincsenek. Annyi is elegendő, hogy sokakat inspiráltam. De valami furcsát is mondok: sose éreztem azt, hogy tudnék tanítani vagy segíteni – ami a költészetet illeti. Azonban mindig láttam egy-egy alkotóban azt a lángot, amit érdemes táplálni, és fájdalmas lenne, ha kioltódna. (Tíz-húsz évek távlatából mondhatom, hogy eddig még nem tévedtem ebben.) Dicsérettel, figyelemmel, őszinteséggel lehet ilyenkor valakit támogatni. Mutatással. Ha úgy érzem, hogy valaki nagyon tehetséges, és nagyon érdemes írnia, de egy-egy nyersebben megmunkált szöveget kapok tőle, kijavítom, és mutatom neki az eredményt. A többi rá van bízva, vegye észre a különbségeket, tanuljon belőle a maga ritmusa és igénye szerint. Ha másvalakinek csak annyit válaszolok, hogy „köszönöm, hogy megosztottad velem az írásaid”, az valóban csak egy köszönet. Arra mindig kitüntetetten figyelek, ha valaki csak egy-két verset küld, nem életművet, és a bemutatkozása is tömör, szinte csak adatokból áll. Az utóbbi időben egyébként nem fogadok ilyen írásokat, és nem vállalok fel több éven át tartó, szinte szülői figyelmet. Az internet olyan szélesre nyitotta a száját, és olyan erővel nyel el vagy öklend fel magából úgynevezett tartalmakat, hogy bennem újra a visszavonulás, a csaták, öblös háborúk és szeretetéhínségek elkerülése lett a legfőbb törekvés.
 
– Milyennek látod a kortárs irodalmat? Olvasóként kikre figyelsz?
– Nem tudom megítélni, milyen a kortárs irodalom. Gazdagnak, színesnek tűnik. Nem törekszem arra, hogy naprakész legyek, mert akkor alig maradna időm a szívemhez közel álló alkotókra, alkotásokra. Természetemtől idegen a könyvek gyors fogyasztása (kamaszkoromban azért ment kifejezetten gyorsan, mert kifejezetten gyors voltam). Szeretem nemcsak megérteni, hanem megélni is azt, amit olvasok. Kevés ember véleményére vagyok kíváncsi, de azokét emlékezetemben tartom, ha könyveket, alkotókat ajánlanak. És kitartok a választottjaim mellett. Sok mindent rábízok a természetes szelekcióra, ami egyértelműen veszteségekkel is jár, de ártalmasabbnak tartom a görcsös keresést, mint a kényelmesebb kivárást. Általánosságban két dolgot említhetek: azokra figyelek, akikkel kapcsolatban már meggyőződtem az értékről, és azokra, akiket hosszú időn át is idegennek érzek. 
 
– Manapság egyre többen írnak, fiatalok is, egyre többen írnak jó mondatokat, csinálnak ügyes képeket, megtanulnak szerkeszteni, szert tesznek egyfajta formabiztonságra, akár íróiskolákban, de ezek között a szövegek között is sok a feledhető. Szerinted mitől válik igazán jóvá egy írás? 
– Hol ettől, hol attól. Biztos vagyok benne, hogy nem csak egy válasz létezik, és azok is összetettek. De abban is biztos vagyok, hogy a legtöbb jó válaszban helye van az „aranyfedezet” kifejezésnek. Ami hitelessé teszi az aktuális szöveget. A jó mondat, az ügyes kép, tehát minden szakmai hozzáadandó önmagában kevés – csak zengő érc, pengő cimbalom. Próbáltam egy ideig magamban máshogyan megfogalmazni, de ez a telitalálatos: igazat is kell mondani. Olyan sok dolog tereli, téveszti meg a figyelmet, és vetít igaznak tűnő dolgokat. Átmenetileg meg-megtéveszthetnek minket az ilyesfajta közvetítések. A magánvetítések már megbízhatóbbak, de ott is érdemes frissen, pihenten rá-ránézni a divatosabb (sikeresebb?) jellemzőkre. Ha az „igaz(i)ról” beszélünk vagy gondolkodunk, a „tetszik” általában édes és kevés. Érdemes bízni abban, hogy megmutatkozik az érték. Valószínű, hogy nem abban a történetben és formában, ahogy várnánk. És bízom abban, hogy az ember képes felismerni – ahogy az intelligens kódokat is – a valódit, és aztán az igazat is. A csinnadrattát érdemes kerülni. Nem hiszem, hogy minden felismerés és megvilágosodás heurékás, sőt, ha van az ilyen minőségű alkotók, alkotások vagy gondolkodók körül valami felhajtás, azt a környezetre gyakorolt hatásuk okozza, nem szándéka szerint a botrány alanya. Az igazakat közölni képes ember csendben ismeri fel a dolgok lényegét, és úgy sejtem, az esetek nagy részében csendben el is tűnik a felismeréseivel.
 
– Évtizedek óta meghatározó alakja vagy a magyar irodalomnak, jelent meg köteted Bécsben, Prágában, Berlinben, népszerű lettél, olvasóid közt rajongóid vannak. Mit jelent neked a siker?  
– A siker szolgáljon engem, ne én őt. Tegye könnyebbé az életemet. De amit szerintem nagyon fontos felismerni: a siker átmeneti dolog. Persze van előzménye a múltban és visszhangja a jövőben, de ha valaki leragad a sikernél és a sikerességnél, jobb esetben is szánalmassá válik, de rosszabb esetben morálisan vagy fizikailag is elpusztíthatja magát vele. Mintha valaki örökké huszonéves akarna lenni. A sikernek van egy közege, amiben megvalósul, karaktert nyer – az is jellemzi a sikert. Egyfajta visszaigazolás, csendes taps nekem a kívánatos. A zajos siker számomra oximoron, gyanakvóvá tesz. Engem egyébként sokkal jobban érdekel a kérdés, hogy az egyén sikere vajon az azt igazoló közönségnek mi? Az az intuícióm van, hogy egyáltalán nem kellemes dolog. Vagy ha igen, akkor egyszerűen csak ki van szolgálva az a közönség. (Az ízlésektől ments meg, uram, minket!) A jó siker jó közönsége ugyanolyan megtermékenyítő nehézségeken megy át, mint az alkotó: megformálni (nem teremteni!) és befogadni ugyanannak a folyamatnak a két vége. A siker nemcsak az azt elérő jutalma, hanem az azt biztosító közeg bizonyítványa is. Így már talán teljesebb és felelősebb élmények lesznek az olyan szókapcsolatok is, mint „sikeres öngyilkosság”. Amit pár mondattal korábban említettem: a folytonos sikerre pályázó sikere vajon a szórakozni (vagy aludni?) vágyó közönségnek milyen jellembeli hiányosságaira építhetett?
 
– Pár éve elköltöztél Pestről, most Szombathelyen élsz. Miért váltottál, és jót tett-e ez a levegőváltozás a közérzetednek, illetve az alkotókedvednek?
– Az evolúcióban épeszű ember nem kételkedik. Ha van vita, az a kezdetekről szól: a teremtőről vagy annak hiányáról. Az emberi mértékű változás természetes és fokozatos. Az ehhez képest hirtelennek tűnő döntésem, hogy Szombathelyre költözzek, már szükségszerű és hosszasan előkészített volt. Mindazokkal a gondolatokkal és életstílussal, amelyek talán felsejlenek az eddigi válaszaimból, a budapesti élet tarthatatlanná vált számomra.  Nem akartam és nem is tudtam már megfelelni a túlhasznált és túlexponált közösségek elvárásainak, amelyek persze sosem harcias elvárások: ha nem figyelsz oda, észrevétlenül formálnak át. Nem kihívások ezek, csak olyan befolyásoló tényezők, amelyek egyenarcúvá tesznek, egyensorsot kínálnak és egyenörömökkel próbálnak csitítani. Nem állítom, hogy ha anyagilag tudtam volna finanszírozni budapesti mindennapjaimat, akkor nem maradok még ott pár hónapot vagy évet, de előbb-utóbb hátat fordítottam volna az ottani, lassan irányíthatatlanná váló ember- és ingerigényemnek. Az egyedüllétbe és egy másfajta minőségű, nem irritált magányba landoltam Szombathelyen. Pár hónap eltelt azzal, hogy feldolgozzam az itteni múltam, fiatalkorom helyszíneit, de szerencsére nagyot változott a város, egykori albérleteinket lebontották, némelyik helyén parkoló van, vagy elkerülő út. A város élhető és emberarcú, és mintha híján lenne az esztelen eltorzulásoknak. Bár amennyire használom a várost, akárhol lehetnék a térképen.
 
– Két év, és ötvenéves leszel. Hogy érzed magad a bőrödben, a családban, a szűkebb környezetben, a nagyvilágban. Hogy vagy Istennel, hogy vagy magaddal kibékülve?
– Két dologhoz mindig kevés volt a fantáziám, vagy megtévesztő az empátiám, esetleg kevés vagy hiányos a tudásom: ha valaki azt állította, hogy Istennel rendben van (kiegyezett?), vagy nem fél a haláltól. (Azt is nehéz elképzelnem, hogy ennek a kettőnek nincs köze egymáshoz.) A bőr, környezet, család, nagyvilág kérdéseire egyszerű a válaszom: egyik sem stimmel. A család hiányzik, alig emlékszem már az otthonmelegre vagy a rutinok megtartó erejére, a tartós figyelem csiklandozós horzsolásaira. Az öregedés jelei és kísérőjelenségei sem tetszenek mindig – többnyire nem. A környezetemről már tettem említést, mintha nem is lenne. A nagyvilág, tudom, még az a hely, amelyik le-leültetne fáradtan-elégedetten, de hát nem kell magyaráznom, hogy a nagyvilág kapui most miért és talán meddig lesznek még zárva. Pedig nem vagyok nagyravágyó, a tenger közele olyan önző és nyugtalanítóan más tapasztalás, amelyik életet és erőt ad, indokolatlanságok tömkelegét fogadtatja el. Kinemesült bennem ez a céltalanság, amit talán mások, szerencsések, kora gyerekkoruk óta ismernek, és talán életörömnek hívunk. Gyakran eszembe jut, hogy ennyi alkut talán érdemes lett volna kötni a világgal: hagyni összegyűlni annyi pénzt, hogy most egy nem túl frekventált helyen tengerparti téglaházban élhessek. Néha egyenesen azt gondolom, hogy megérdemelném. Csak úgy, minden teljesítmény nélkül, kizárólag arra alapozva, milyen tereket és fénytelenségeket éltem már meg. Talán lehetne a világban ilyen dinamizmus, ha bír az a több szempontból szemtelen fény hullámtermészetűen is viselkedni, hogy egyszerűen csak odavet a partokra. Mit bánnám én, hogy a teljes sötétség is ott van. De egyelőre marad a putri zsúfoltsága, az udvar hátsó részében való bujdokolás, ne tudjak róla, milyen botrányok zajlanak elöl, az utcafronton miért csörömpöl a sokirányú harag és kétségbeesés, milyen bűnöket, hibákat ejtenek a szeretteim, és azokra milyen rutinos kegyetlenséggel reagál a mindenkori rendőrség. A magammal való békesség azonban megtalál, hiába menekültem. Elnézőbb vagyok a hibáimmal, gyakrabban bírom magamból a haszontalanság (számomra legalábbis) tiszteletre méltóbb eszméjét előkaparni, és aszerint viselkedni. Elengedni a kezeket, amelyekbe eddig inkább kapaszkodtam, és egyre gyakrabban nyújtani az enyémet, hogy abba lehessen kapaszkodni. Tudom, amiket tudok – többnyire nem jókat tudok. De még ezek miatt a polarizált tudások miatt sem vádolom már magam. A vádakat tartogatom, igen-igen: végül is Istennek.
 

Vissza a tetejére