Molnár H. Magor

Ha kiderül a szégyen (Beszélgetés Terék Annával)

Beszélgetés Terék Annával
  
Terék Annának mostanában folyamatosan jelennek meg kötetei. Ha nem a legújabb verseit tartalmazó magyarul, akkor egy korábbi könyve idegen nyelven. Szakmai elismeréseinek száma még így is vetekszik a kiadásokéval. A vajdasági Topolyán született, jelenleg Budapesten iskolapszichológus. Költő és drámaíró pedig mindenütt. Főleg, ahol nehéz témákba ütközik. Halott nőket ugyanolyan hidegvérrel dédelget költészetté, mint saját halott apját. Legutóbbi kötete látszólag a napnak fordít hátat, devalójában a szégyennek. Egy vasárnapi délután mindezen túl otthonról és szenvedésről, pornóról és piercingekről, az enzimekről és a kis hercegről beszélgettünk. Nem véletlen tehát, hogy már az egyeztetés is nehézkesen indult.
 
– Mikor olvastad, hogy interjút kérek tőled, elvágtad az ujjadat. Ezt az önsebzést én szimbolikusnak gondolom, mert utána arról panaszkodtál, hogy nagyon sok interjú készül veled mostanában, és nem igazán tudsz mit kezdeni a fokozott érdeklődéssel, nem is tartod jogosnak. Egy angol nyelvű online beszélgetés során, melyen több magyar költővel együtt vettél részt, másokhoz képest roppant szerényen mutattad be magad, a díjaidról talán szót sem ejtettél. Ez tudatos elutasítása a sikernek, vagy szó szerint nem érzed jogosnak?
– Könnyű olyankor nem foglalkozni a sikerrel, amikor sikered van. Ha nem kapnék ilyen visszajelzéseket, akkor valószínűleg azon rágnám magamat, hogy valóban jó-e az, amit csinálok. Így viszont általában azt érzem, amikor elérek valamilyen eredményt, vagy kapok valamilyen díjat, hogy bár nagyon örülök neki, de másnap ugyanúgy be kell mennem dolgozni, és esetenként ugyanaz a tehetetlen pszichológus vagyok, vagy ugyanaz a hétköznapi ember, akinek ki kell súrolnia a fürdőszobát. Én szeretem is ezt az egyensúlyt, hogy nem a sikerek határozzák meg az életemet. Természetesen nagyon-nagyon jó érzés az elismerés okozta öröm, de nem fog segíteni a hétköznapi problémák megoldásában, és sajnos azokból van több. Nem arról van szó tehát, hogy ne érezném jogosnak a sikert, csak hát egy verseskötet kapcsán nem szokott ennyi interjú születni. Nekem ez furcsa.
– Az egyik legnagyobb szakmai elismerés, hogyha az ember műveit idegen nyelvekre fordítják. A te verseidet pedig fordítják: angolra, németre, spanyolra, horvátra, törökre. Halott nők című köteted nemrég jelent meg lengyelül, az orosz fordítás éppen most készül. Milyen a viszonyod a műfordításokhoz? A fentiek közül több nyelven is beszélsz: mennyire érzed magadénak a verseidet például horvátul vagy angolul?
– Azt vettem észre, hogy van, amelyik sokkal jobban hangzik, mint magyarul. Egy horvát lány készített egyetemi feladatként egy videóetűdöt, amit az én egyik versemre alapozott: felolvasta, és ehhez vágott filmet és zenét. A fordítóval aztán meg is beszéltük, hogy tök jól hangzik ez a vajdasági nőről szóló vers horvátul, és mintha kissé más hangsúlyt is kapna. Nekem különben az a legérdekesebb, amikor nem értem. Amikor törökül vagy spanyolul mondják. Hogy hallok valamit, amit elvileg én írtam, és egy szót sem értek belőle.
– Az a versbéli vajdasági nő tehát eljutott Horvátországba, egy valódi vajdasági lány pedig még jóval korábban Budapestre. A határon túlról érkezők romantikus elgondolásai a keblére ölelő Magyarországról több alkalommal kontrasztban álltak az általad akkor megtapasztaltakkal, legalábbis részben erről tanúskodik Duna utca című köteted. Végül mégis itt maradtál. Miért?
– Úgy érzem, hogy beilleszkedtem. Változtam én is, változott Budapest is. Kétezerháromban még sokkal zártabb város volt ez, kevesebb külföldivel, kevesebb elutazó és később visszatérő emberrel; akkor még nem volt ekkora divat például az Erasmus-ösztöndíj sem. A fiatalok is rengeteget változtak, szerintem az öregek is rengeteget változtak, és mint már mondtam, én is sokat változtam. Ezt pont akkor éltem meg, amikor apukám meghalt, és otthon nem tudtam sírni. Eltemettük, és hiába próbáltam, nem sikerült, pedig egy gyászfolyamat közben azért jólesne sírni. Aztán visszajöttem Budapestre, és az utcákon sétálva már valahogy el tudtam engedni magam annyira, hogy sírjak. Akkor jöttem rá, hogy én inkább Budapesten érzem magam otthon, hogy ezek az én utcáim, és hogy ez az a hely, ahol meg tudok nyílni, ahol szabadabb tudok lenni. Ahol nem is érdekel senkit, hogy sírok-e, vagy sem. Ahol nem ismernek, nem tudják, ki vagyok. A vidékiek szokták mondani, hogy „ó, az a sok robot Budapesten, csak mennek ott az aluljáróban”. De én néha nagyon szeretek ez a robot lenni, aki arctalan, akire nem figyel senki. Egy kicsi városból jövök, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindenkiről mindent, és ez egy idő után elég feszélyező tud lenni. Itt meg sírhatok nyugodtan az utcán, ha hiányzik az apukám, és senki nem mondja vissza senkinek.
Úgyhogy nagyon megszerettem Budapestet, és az utóbbi hét évben nem is igazán találkoztam a származásomat illető negatív reakcióval. Bár az is biztosan sokat számít ebben, hogy kellően érzékeny emberekkel vagyok körülvéve. A munkahelyemen például minden gyereknek van valamilyen problémája, ami nagy rugalmasságot igényel a kollégáktól, így egymással is jóval rugalmasabbak vagyunk. Ezenkívül még irodalmárokkal szoktam találkozni, akik szintén eléggé figyelmesek az ilyen finomhangolásokra, hogy ne az legyen a lényeg, hogy honnan jött az ember, hanem sokkal inkább az, hogy mit csinál, hogyan viselkedik, mennyire emberséges, vagy mennyire nem az.
– A Háttal a napnak megjelenése után több interjúban, könyvbemutatón is egyértelműen jelezted a referenciális olvasat érvényességét: a te apád halt meg, a te apád volt alkoholista. Miért tartod fontosnak kihangsúlyozni ezt a tényt? Mindig ennyire egyértelmű volt, hogy ezzel a személyes témával a nyilvánosság elé lépsz?
– Dehogyis volt. Egyáltalán nem terveztem, hogy erről nagy nyilvánosság előtt fogok beszélni. Nem is láttam igazán értelmét, úgy voltam vele, hogy ez a privát életem. Sokáig nem is lett volna bátorságom beszélni róla. Viszont ha belegondolsz, a függőbetegségeket többnyire csoportban gyógyítják. Sőt létezik csoport alkoholisták felnőtt gyerekei számára is, vagyis a környezet gyógyulása is gyakran csoportos folyamat. A függőbetegségeknél különösen nagy hangsúly van a közösség erején, a kimondás erején, ezért szerintem egy verseskötetben sem kell róla feltétlenül távolságtartóan beszélni, valaki más szájába ültetni. Lehet ezt vállalni.
Az alkoholizmust, ahogy az összes függőbetegséget, az emberek általában szégyenteljes dolognak tartják, amit rejtegetni kell, amiről nem szabad beszélni. A családok titkolni próbálják, el akarják hallgatni. Érdekes módon viszont a mai fiatalok körében már eléggé elfogadott a téma, ők már saját magukról is tudnak úgy beszélni mint függőbetegekről. Tehát a különböző generációknál teljesen más a retorika erről. Én azonban még azt tapasztaltam, hogy a környezetemben ez egy olyan kérdés, amit nem tudok megvitatni. Pedig egy csomó mindent könnyebb volna úgy a helyére tenni, hogyha tudnánk róla beszélni. Rám rendkívül felszabadítóan hatott az, hogy végre kimondhattam, hogy megszületett ez a kötet, hogy megszabadultam ettől a titoktól, ettől a tehertől. A titok terhétől.
 – Említetted, hogy sokáig nem volt bátorságod megírni édesapád alkoholizmusát, és talán nem tévedek nagyot, ha ezt is annak a számlájára írom, amiről az imént beszéltél, vagyis hogy az alkoholizmus sokak szerint szégyellni való tabutéma. Amikor elkezdted publikálni a kötet verseit, beigazolódott ez a félelem? Érkezett a hozzátartozóidtól olyan visszajelzés, amely nehezményezte a családi ügy kiteregetését?
 – Nem igazán. És egy idő után különösebben nem is izgatott, hogy majd az otthoni környezetem vagy a tágabb rokonság mit fog szólni hozzá. Azon viszont aggódtam, hogy anyámat és a nővéremet mindez hogyan fogja érinteni. A nővéremnek aztán szintén megkönnyebbülést jelentett a történtek megfogalmazása, és anyukámnak is jólesett a verseket olvasva kívülről, egy távolabbi pontból rálátni mindarra, amin akkor keresztülmentünk. Ezenkívül az volt fontos számomra, amikor ismeretlenektől kaptam olyan visszajelzéseket, hogy ők is hasonlókon mentek át, és örülnek, hogy megjelent ez a kötet. De a távolabbi ismerőseim közül is akadtak, akik bevallották, hogy nekik is ilyen gyerekkoruk volt. Ezek olyan szép összetalálkozások. Itt érzem ennek a könyvnek az erejét, hogy az emberek elkezdenek végre ezekről a problémákról egymás között beszélni.
– Édesapád kétezertizenháromban hunyt el, a kötet pedig tavaly látott napvilágot. Ez hét év gyászmunkája. A közhiedelem szerint hét év alatt az ember összes sejtje lecserélődik, és most tegyük fel egy pillanatra, hogy ez így is van. Hogyan érzed: az utóbbi hét év alatt lecserélődött benned valami végleg?
– Az biztos, hogy nagyon nagyot változtam apukám halála után. Ez tényleg valami olyasmi, ami belehajít az életbe. Felkészületlenül ért, bár nem tudom, hogy melyik halálra lehet egyáltalán felkészülni. Olyan szomorú, ahogy tudod, hogy valakit nem fogsz már soha visszakapni. Szokták is mondani, amivel egyet is értek, hogy a fájdalom nem múlik el, csak megszokjuk a jelenlétét. Lényegében én is csupán megszoktam ezt a fájást. Része lett az életemnek. Nehéz úgy, hogy egy csomó mindent nem lehet neki elmondani. Már csak ritkán álmodok vele, és ez is nagyon rossz érzés. Néha pedig egyenesen olyan, mint hogyha meg se történt volna a gyerekkorom. Néha egészen távolinak érzem, olyan tűnékennyé vált. Ráadásul most nem is tudok visszamenni, nem tudom bejárni a helyszíneit, nem láttam már egy éve a házunkat sem a járvány miatt. Devalószínűleg egyébként is vannak dolgok, amelyek a halállal végérvényesen emlékké válnak. És azt is nagyon nehéz elviselni, hogy az már csak egy emlék marad. Hogy többé nem lesz élő, nem lesz dinamikus, nem lesz fejlődésben, nem fog lélegezni, hanem már csak visszaemlékezni lehet rá. Persze, gyönyörű, hogy megvan, csak valahogy ez a végessége az, ami rémisztő.
– Nem szeretnélek abba a méltatlan helyzetbe hozni, hogy a könyvedről írt kritikákról kérdezzelek, de az egyiket mégis megemlíteném, pusztán a szóhasználata miatt. Ez a kritika a műtéti következmények és a haldoklás naturalisztikus ábrázolását tartalmazó verseid kapcsán, nem is igazán a te kötetedre, hanem a kortárs líra egy szegmensére vonatkozóan, de mégis leírja a „szenvedéspornó” szót. Most vonjuk ki a beszélgetésből a kritikus alakját és magát a kritikát is, egyetlen szó kivételével. Szerinted milyen értelemben lehet szenvedéspornónak nevezni azt, ha egy irodalmi szöveg köntörfalazás nélkül tárja elénk a testi hanyatlás folyamatait?
– Elég sokat gondolkodtam azon, hogy mit jelent ez a megfogalmazás. Mi az a szenvedéspornó? Az ember önkielégítésre használja? Vagy ha nem tud szenvedni, akkor használja? Mire alakul ki egy ilyen terminus? Számomra ez igazából egy izgalmas kérdés, szívesen kutatnám. Miért pont „pornó” lesz belőle? Miért nem például „üres szenvedés”? Valami élvezetet akkor valószínűleg csak lel benne az, akinél olvasóként a pornóval kapcsolódik össze ez a szenvedéshalmaz.
Az ember lelkének van egyébként egy védekező mechanizmusa, a hasítás, amikor az adott történéshez járuló, nehezen átélhető érzelmeket egyszerűen lehasítjuk magunkról. Sokan később emiatt okoznak fájdalmat maguknak, ez a falcolás, az önsértés. A rettentő fájdalmas helyeken lévő tetoválások és piercingek is gyakran azért kerülnek pont oda, mert a viselői valamilyen fájdalmat szeretnének érezni. A hasításnak ez egy olyan stádiuma, amikor annyira le vannak választva az érzelmek az eseményről, hogy az ember valamilyen külső hatás segítségével szeretné elérni, hogy meg tudja élni a fájdalmat. Én azt hiszem, hogy sokan azért is írnak szenvtelenül a puszta szenvedésről, mert azt többnyire nagyon nehéz átélni. Viszont azáltal, hogy legalább ilyen módon ki tudják fejezni a látottakat, már egy lépéssel közelebb vannak ahhoz, hogy később meg tudjanak barátkozni ezzel a tapasztalattal. Apámnak volt mindig ez a szavajárása, hogy „barátkozz a gondolattal”. Mondjuk, „barátkozz a gondolattal, hogy mindjárt menni kell aludni”. Ez egy nagyon jó megfogalmazás, mert vannak dolgok, amikkel tényleg barátkozni kell. Hozzá kell szokni, hogy az következik. Akkor is, amikor az ember rendkívül nagy fájdalommal néz szembe, amikor olyasmit lát, amit egyszerűen érzelmileg már képtelen feldolgozni. A gondolattal való megbarátkozásnak éppen az lehet az első állomása, hogy egyszerűen megírja, amin keresztülment. Tehát ez igenis tud segíteni. Akár annak, aki olvassa, akár annak, aki magából kiírja. Valószínűleg nem fog mindenkinek tetszeni, hiszen mindannyian mást keresünk egy-egy irodalmi szövegben.
– Ha már a pornó kapcsán említetted a kielégülést, felmerül a téma egy másik alkotáslélektani vonása is: a jól végzett munka öröme. Míg a Halott nőkben más nők szenvedését, kínzását, megerőszakolását és megölését írtad meg, a Háttal a napnak néhány darabja személyes szempontból emel a téten. Érezhetünk-e örömet, büszkeséget vagy megkönnyebbülést egy jól sikerült vers megírása után, ha az történetesen a saját apánk haldoklását részletezi?
– Nálam ez a bűntudat már korábban jelentkezett, még amikor bejártunk hozzá a kórházba. A gégemetszést követően rögtön lélegeztetőgépre kapcsolták, majd miután valamennyire kijött a kómából, levették a gépről, de azt a csövet bent tartották a torkában. Épp csak egy kis gézzel takarták le. Rettentően féltem attól a csőtől, mégis muszáj volt állandóan azt néznem, mert annyira bizarrnak tartottam. Apukám sokat köhögött, de most csukott szájjal, ami szintén bizarr látvány volt. És mintha valami furcsa szagú levegő jött volna fel a tüdejéből, ezt is olyan hátborzongató volt érezni. Elég kevés gégemetszettet láttam addig, és ez nagy hatással volt rám, pláne hogy egy olyan emberről beszélünk, akit szeretek is. Amikor aztán hazamentünk, elkezdtem ezeket felírogatni, és utána iszonyú bűntudatom lett, hogy én most terméket csinálok apám haldoklásából. Hogy ez mennyire undorító dolog. Nagyon sokáig rágtam magamat, és nem is akartam hozzányúlni ezekhez a sorokhoz. Végül anyám szólt rám, hogy ne azon keseregjek, hogy mit csinálok, hanem inkább örüljek annak, hogy van egy eszközöm, amivel föl tudom mindezt dolgozni. Úgyhogy aztán elengedtem ezt a fajta bűntudatot.
A Halott nőknél volt sokkal keményebb a helyzet, amikor egy megerőszakolást sikerült jól megírni, és ezért rendkívül elégedett is voltam magammal. Aztán jött a disszonancia, hogy úristen, hogyan lehet elégedett ezzel az ember. Emiatt nagyon sokáig kínlódtam, amíg meg nem néztem a Capote című filmet, ami arról szól, hogy Truman Capote hogyan írta meg a Hidegvérrel történetét. Azzal a könyvvel sokat szenvedtem, annyira félelmetes, mintha csak úgy ömlene ki belőle a feketeség. De rettentően izgatott is, így folyton újrakezdtem az olvasást. Amikor pedig láttam a filmben, hogy Capote mekkora hidegvérrel írta meg a Hidegvérrel című könyvet, akkor egy kicsit megnyugodtam, hogy mégsem velem van baj: az íróember egy ilyen állatfajta. Leválasztja az érzelmeit.
– A Háttal a napnak versei alapján az ég az a hely, ahol a Jóisten és a halottaink laknak, és az a hely is, ahol puskagolyók röpködnek, ahonnan NATO-gépek bombáznak. Az egyik versben a halott apa ebbe az égbe próbál egy gyárkémény tetejéről átjutni, de Anna is ebbe az égbe próbálja őt áttolni a köteten keresztül. Vagyis a háborús környezetbevaló visszaolvasztásról is szó lehet, mintha az apa identitását, annak árnyoldalait ez a háború is meghatározná. Hány kislánynak lett részeges az apja a délszláv háború következtében? A háborús körülmények leírásával nem keres egyúttal felmentést is ez a kötet az apa alkoholizmusára?
– Nem a kötet, én magam keresem ennek az okait már gyerekkorom óta. Sokáig azt hittem, hogy apám azért ivott, mert nem voltam elég jó gyerek. A függőbetegek gyerekei általában azt gondolják, hogy a szülő azért iszik, mert ők rosszul viselkednek, vagy elkeserítik őt. Nehéz azt elfogadni, nemcsak az alkoholistának, de a hozzátartozóknak is, hogy ez egy betegség. Hogy erősebb a szimpla akaratnál, noha akarattal lehet kontrollálni. Hogy nem múlik el teljesen, és nem is olyasmi, amit bosszúból vagy büntetésből csinál az ember, hanem egyszerűen benne van a génjeinkben.
Különben mifelénk alapjáraton többet isznak az emberek; a balkáni népek sokkal közelebb élik az életüket az alkoholhoz, mint Európában mások. Nagyon sok családban volt alkoholista korábban is. Nyilván erre ráerősített a háború, és abból is alkoholista lett, akiből esetleg nem lett volna az. Az én apukám is ivott már a háború előtt is, devalóban azután durvult el az alkoholizmusa. Valószínűleg ez nem történt volna így, ha nem izgul annyit azon, hogy elviszik-e a harctérre. Igazság szerint, akik visszatértek a harctérről, azokkal nem is az volt a legnagyobb baj, hogy alkoholisták lettek, hanem hogy nem tudtak magukkal mit kezdeni, hogy nem tudták az életüket ott folytatni, ahol kellett volna.
– Ha a balkáni emberek sokkal többet isznak, mint mások, ha sok családban van alkoholista, akkor miért volt meg benned az a kezdeti bátortalanság? Miért hátráltatja az erről való nyilvános beszédet a szégyen? Miért kell azt szégyelleni, ami ennyire mindennapos?
– Ez jó kérdés. Biztosan az is számít, hogy ebben a patriarchális országban az a belevaló ember, aki sokat tud inni, és amíg a szerbek rettentő jól bírják az italt, addig a magyarok sokkal könnyebben leesnek a lábukról. Fogalmam sincs, hogy ez miért van így, talán valami miatt másak bennük az enzimek. Másrészt pedig vannak az ivásnak fokozatai is. Van a kellemesen elsörözgetős, és van, aki bár berúg, de csak alszik egy jót, és nem történik semmi baj. Sok mindentől függ, hogy mikor lesz egy háztartásban ebből veszekedés vagy mindenkire kiható probléma, és mikor van úgy, hogy egy alkoholista a családja mellett egész jól el tud lébecolni. Mindezt tovább árnyalja a kisvárosi környezet is, ahol mindenki tud mindenkiről mindent, ahol mindenki megtárgyal mindenkiről mindet. Azért az nem egy jó érzés, hogyha rólad vagy apádról úgy beszélnek, hogy „na, ott megy az az alkoholista”, vagy „ott megy az alkoholista lánya”.
– Szerinted mit szólna most édesapád, ha olvashatná a róla írt verseidet?
– Biztosan mérges lenne. „Ugyan már, Anna! Miért kellett?” De hát én se örülnék az ő helyében, hogyha a gyerekem ilyet írna rólam. A kis hercegben fogalmazta meg ezt nagyon szépen Saint-Exupéry, az iszákos bolygójánál, aki azért iszik, mert szégyelli magát, és azért szégyelli magát, mert iszik. Viszont ha ezt nem írom meg, akkor én fulladnék bele ebbe a betegségbe, amiben fel kellett nőnöm. Nyilván az se könnyű út, amit ő megtett, de az se könnyű, amit nekem kellett miatta.
És számomra most már tényleg az a legfontosabb, hogy ne kelljen erről hallgatni. Annyi problémával találkozom a munkám során is, ami kizárólag abból fakad, hogy valamit el kell titkolni. Az a legmérgezőbb. Rengeteg hasonló esetet látok, és nemcsak alkoholizmust, mindenfélét. Ha viszont beszélsz róla, akkor már definiálni is tudod a problémát, vagyis lesz egy neve a gyereknek. Onnantól kezdve már képes leszel viszonyulni hozzá, kezelni azt. Amikor nem érted, hogy mi a baj, és emiatt nem találod a helyedet, az szerintem százszor rosszabb, mint maga a kimondás. Pszichológusként tehát felelősséget érzek az olvasóimért és a hasonló helyzetben szenvedő emberekért, amikor azt vallom, hogy ezekről a dolgokról igenis kell beszélni. És lehet beszélni. És nem halunk bele, hogyha kiderül a szégyen.
 

Vissza a tetejére