Serkék és ékkövek

Körmendi Lajos: Barbaricum
 
„Körmendi Lajos 1946-ban Karcagon született. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–népművelés szakának hallgatója, népművelőként dolgozik. Kötete: Barbaricum (1981)” – olvashatjuk a szerző jellemzését a nevezetes JAK Füzetek sorozat második darabjában, a Ver(s)ziók – Formák és kísérletek a legújabb magyar lírában című antológiában (Magvető, 1982). A szerkesztők, Kulcsár Szabó Ernő és Zalán Tibor fontosnak tartották, hogy a nagykunsági költő szerepeljen a fiatal költészet reprezentatív gyűjteményében, mégpedig négy verssel, ami éppenséggel nem számít kevésnek a tartalomjegyzéket böngészve. Azt lehet mondani, hogy az antológiában, illetve a leírásban is szereplő saját kötetben részben eltérő jellegű szövegekkel találkozunk. A Ver(s)ziók publikációi neoavantgárd hatású művek, erőteljes, a tipográfiát, írásképet érintő vizuális jelleggel, nem véletlenül: a szerkesztők az előszóban a formabontást egyik legfontosabb válogató elvükként jelölték meg: „olyan verseket, szövegeket kívántunk tekintetbe venni, amelyek a versbeszéd nyelvi megszervezettségének szintjén már kifejezik elhatárolódásukat a líra hagyományos formaelveitől (versláb, ritmus, ütem, versszak, rím stb.)” [Ver(s)ziók, 5]. A Barbaricum-kötetre ez az „elhatárolódás” ugyanakkor csak részlegesen jellemző, tulajdonképpen a maga radikalitásában egy rövidebb ciklusra korlátozódik (amelyben helyet kapott az antológiába is fölvett Mondjuk ez az utolsó perc című vers). S bár a verseskötetben erőteljes a szabadverses formanyelv, markánsan formabontónak mégsem igazán érezzük – az azonban kétségtelen, hogy egy meglehetősen szórt utalásrendszerrel dolgozó (magyar archaikum, antik kultúra, magyar klasszikus költészet, képzőművészet stb.), sokféle architextust fölvevő és formailag heterogén kötettel van dolgunk: mindenképpen izgalmas és friss olvasmánynak tekinthető.
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint a barbár szavunk a görög barbaroszból származik latin közvetítéssel (barbarus), s a végződés lekopásával alakult ki mai formája. A jelentése elsősorban az volt, hogy idegen (mindenki, aki nem görög, nem római), s a hangutánzó eredetű szó az idegenszerűen hangzó, a görög és latin kultúrában élők számára érthetetlen, dadogó, már-már halandzsaszerű nyelvre vonatkozott. Ugyanakkor további jelentése volt a műveletlenség, faragatlanság, durvaság is. Körmendi Lajos ezt a fogalmat teszi metaforává életművében, és rögtön az említett első, 1981-es verseskötetében (Kozmosz Könyvek) központi jelentősége lesz a címadó költeménynek, a Barbaricumnak. (A karcagi költő később saját alapítású könyvkiadójának is a Barbaricum Könyvműhely nevet adta.)
Az antik gyökerű barbárságra utaló barbaricum fogalom tehát egyesíti magában az alábbi meghatározottságokat: idegenszerűség, durvaság-kegyetlenség, zagyvaság-érthetetlenség, műveletlenség, embertelenség. Látjuk, hogy ezek legtöbbje viszonyfogalom. Valamihez képest idegen: a sajátként értett kultúra szemszögéből látszik a más, a másik barbárnak, alacsonyabb rendűnek. Embertelennek akkor, ha én vagyok az ember – az ember olyan, mint én, és ami nem olyan, az az, ami idegen, embertelen. Tulajdonképpen nem is igazán ember. Érthetetlen-értelmetlen akkor, amikor az én beszédem az értelem letéteményese. Műveletlen ott, ahol az én kultúrám jelöli ki a műveltség sarokköveit. (Miközben például a barbarosz szó eredete a görög– perzsa viszonyra nyúlik vissza, s a perzsa kultúra és civilizáció éppenséggel tárgyszerű szempontok alapján sem volt fejletlennek nevezhető: sőt.) A barbaricum fogalma ekként az én és te, illetve a centrum és periféria egyfajta viszonyának leképezése, a másság és idegenség nem inkluzív, hanem kizáró és kirekesztő értelmezésének megmutatkozása. Olyan mintázat, amely az emberi történelem és kultúra visszatérő sematikája: az adott régióban a hatalom birtokosa, a társadalmi javak és a kulturális tőke birtoklója számára a tőle erőteljesen eltérő, határait a perifériáról veszélyeztető másik az idegenség fenyegetéseként mutatkozik meg. (Természetesen tudjuk, hogy a történelem során ez nagyon sok esetben tényleges háborús fenyegetést is jelentett, például a görögök és perzsák, illetve a rómaiak és a határokon túl élő törzsi népek viszonyában.)
Úgy tűnik, hogy Körmendi Lajos költeményében a Barbaricum cím ironikusan olvasható, amennyiben egy nézőpontkülönbséget, illetve -kettősséget olvaszt magába: magát nevezi meg barbárként, de ezt egy külső perspektívából teszi meg. A cím tehát utal arra, hogy a versbeszélőt, illetve a hozzá kötődő közösséget barbárnak tartják, s ő ezt a külső, eredendően lekicsinylő, kizáró, ellenséges minősítést változtatja olyan büszkén pozitív önértelmezéssé, amely ebben az ironikus gesztusban számolja fel (s nem megfordítja) a centrum és periféria viszonyát. Milyen közösségre vonatkozhat ugyanakkor a Barbaricum szó? Körmendi Lajos életművében a fogalom lefedettsége, kiterjedtsége változó volt: Jenei Gyula írja, hogy „halála előtt bő két évvel megjelent esszékönyve, Az együttleges szellem előszavában ugyanez a fogalom már a történelmi Nagykunságra szűkül” (Válogatott huszonegy, Forrás, 2007/9, 101). A dinamikus barbaricum-fogalom tehát több olyan viszonyrendet magában foglal, mely a (valahonnan nézve) periférikusság, partvonalra szorultság állapotát tartalmazza, de amely viszonyban a Barbaricumként megjelölt közösség, régió nagyon is értéktelített lesz, és talán akkor sem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy saját értékeinek megmutatásáért, sajátszerűségének elismertetéséért küzd. Legyen ez a „Barbaricum” a Nagykunság, a (vidéki) magyarság, Magyarország, avagy – mint a Barbaricum című versben egyértelműen – a tág kelet-közép-európai terület. Az elkövetkezőkben ezt fogjuk közelebbről szemügyre venni, azonban fontos hangsúlyozni, hogy a konkrét vonatkozások mellett, mint láttuk, a „barbaricum” Körmendinél alapvetően jelképes, a közvetlen utalásokon túlmutató értelmű, szóródó jelentésű allegorikus alakzat.
Már a Barbaricum költemény első két sora kijelöli a régió tengelyét: „Dunából, Visztulából font varkocs / lobog a hátadon. / Válladon a Körösök szélfútta fürtje.” A sorpár egyfelől földrajzilag, másfelől kulturális szempontból is jelentéses: a varkocs ugyanis hagyományosan-jelképesen az archaikus keleti nomád népek hajviseletére utal (hol az avarok, hol a székelyek, hol a kunok stb. viseleteként jelenik meg), a „lobogó” hajfonat pedig minden bizonnyal a lovas harcmodorra, lovas kultúrára. (Még Jókai Mór is úgy ír A kiskirályok című regényében: „Pedig őseink is így viselték: a tuhudún ősök, a pogányok. A keresztyén királyok még törvényt is hoztak a hármas varkocs viselése ellen.”) A Visztula–Duna(–Körösök) tengelyre föl lehet fűzni nagyjából egész Közép-Európát: Lengyelország „nemzeti” folyója, a Visztula északon (Gdansk mellett) ömlik a Balti-tengerbe, a cseh–lengyel határ közelében ered; a Körösök elsősorban a románság és magyarság viszonyában jelentős folyók – a Duna pedig a közép-, illetve kelet-európaiság nagy összekötő folyója, ahogyan német földről hazánkon át tart a Fekete-tenger felé. A folyók tehát kapcsokként szolgálnak a különféle szláv népek (lengyelek, ruszinok, szlovákok, csehek, délszlávok: szerbek, horvátok, szlovének, bosnyákok), a bolgárok, a románok és a magyarok között. S a hát közepén lobogó varkocs nagyon szép és kifejező jelkép, messze vivő jelentéstartománnyal: a folyók a táj hátán hajfonatként szövik magukba a különböző népeket, s ezáltal a megképződő fonat egy erős, a tincseknél, szálaknál sokkal erősebb kötélzetet jelent: elszakítani lehetetlen – kibontani, levágni lehet csak.
Szigeti Lajos Sándor 2002-ben Körmendi Lajosnak írt „levélféleségében” a Barbaricum-fogalomról ekképpen fogalmaz: „Az indulás versei azonban nem csak ars poeticák, de már itt erőteljessé és relevánssá válik a kelet-közép-európaiság mibenlétének meghatározása. Költői magatartásformáddal azonosulni tudunk, mert megérezzük, hogy alapja nem más, mint az egymásra utaltság olyan felelősségteljes meggondolása, amely a József Attila-i »rendezni végre közös dolgainkat« parancsának és a Németh László-i »tejtestvériség« gondolatának kemény, dacos, termékeny továbbmondása. Erre legszebb példa épp a cikluscímadó vers, hiszen Barbaricum nem más, mint Közép-Kelet-Európa: »Dunából, Visztulából font varkocs / lobog a hátadon. / Vállaidon a Körösök szélfútta fürtje« – indul a vers, pontosan úgy, ahogy egy ódának indulnia illik, csakhogy a megszólítás s később a felszólítás fikciója profanizálódik is. A vers végig nem más, mint harc az ódáért – az ódai magatartás ellen, mert a látható, tapasztalható keserűségen úrrá akarsz lenni, s ebben segíthet az ódai odafordulás.” (A szó még mindig tett, Eső, 2002/3) Mielőtt a közös, „keserű” tapasztalatokra rátérnék, érdemes aláhúzni azt, hogy Körmendi valóban többféle előképre támaszkodik akkor, amikor a folyókkal beszéli el a kelet-közép-európai népek egymásra utaltságát. A Szigeti Lajos Sándor által is említett nagy József Attila-vers, A Dunánál mindenképpen ide sorolandó, s a hangsúly a „közös” dolgokon van, illetve azon, hogy az idegenség nem valamilyen eltüntetendő, felszámolandó dolog (azaz nem a különféle asszimilációs törekvések lehetnek üdvösek), hanem egymás különbözőségének megértése, és e különbségek termékeny hasznosítása lehet (közös) célra vezető. Ady Endre Magyar jakobinus dalának nevezetes, sokat vitatott sorai – „Dunának, Oltnak egy a hangja, / Morajos, halk, halotti hang” – arra utalnak, hogy az etnikai ellentéteken, különbségeken túl a szenvedő nép sorsa az, ami közös nevezőt jelenthet a régióban. Körmendi Lajos ebből az irodalmi térből is merít, amikor a kelet-közép-európai közteret barbaricumként teremti újjá.
Mégpedig hatásos, erőteljes, a Nagy László-i poétikát is idéző metaforákkal: „Csókodban izzanak / és elvérzenek / a csalánok. / Cézár-idő patanyoma a szemed alatt.” Utóbbi a római hódításra utal, s ebben a gesztusban benne van a rómaiak hódoltatott és félt barbaricumja, amely rajta hagyta nyomát a terület történelmén, kultúráján, s amelyet hordoz azóta is mindvégig. „Falvak tetvei bőrödön. / Tanyák serkéi.” E rövid kijelentések a címben is érzékelhető ironikus távlatkettőződést mutatják újra föl, amennyiben a megszólalás egyszerre külső és belső nézőpontú: a szegény falvak, tanyák mint vérszívó élősködők jelennek meg a megszemélyesített régió tiszta testén – az „úri”, felülről letekintő nézőpontba is bepillantást enged ez, abba, amely ellen az idézett Ady-vers is lázadt. A „Baltás fagyok ólálkodnak a kertek alján” sor pedig egyszerre utal a szegények kiszolgáltatottságára, arra, hogy számukra a tél halálos veszélyeket rejt, de arra is, hogy ebből a szegénységből „baltás” felkelések támadhatnak (mint ahogyan a történelem során nem egyszer bizony támadtak is).
„Nekem nem kell / a káinmundér!” – olvassuk, s az allegorikus kép a testvére ellen támadó féltékeny ótestamentumi alakra vonatkozik. Hány ízben történt meg, hogy különböző hatalmi érdekek, ígéretek, királyi-császári „ösztönzések”, etnikai ellentétek és egyéb okok következtében egymásra támadtak, egymást gyilkolták a térség népei, nemzetei? A „káinmundér” elvetése ezt jelenti: a gyűlölködés, testvérveszejtés elutasítását, a testvérgyilkos szerepéből való kilépés szándékát – s egyben azt is mondja ezzel, hogy bizony testvérnépek ők a barbaricumban: a külső nézőpont felől mindannyian egymásra vagyunk utalva, és onnan nézve egymástól nem különbözőek, hanem hasonlóak vagyunk. A nagy városokat értékkülönbség nélkül egyaránt „ékköveknek” nevezi (bár utána lehet, természetesen, gondolni az egyes drágakőfajták értékének és jelentésének) – s milyen előzékenység van abban, hogy épp magyar (illetve a valamikori Magyar Királysághoz tartozó) várost nem említ a sorban: „Igazgyöngytallin. Gyémántprága. / Borostyánvarsó. Opálbukarest. Rubinszófia. / Fájdalmak földje!” A lényeg az utóbbi sorban fogalmazódik meg: a szenvedésben.
„A vértől még másnapos / gyomrod idegeivel / bőgőzik / Hel Mood Nadolski.” A némileg szürreális kép értelmében a kelet-közép-európai művészet épp ebből építkezik, és hoz létre sajátos, kissé groteszk esztétikai minőséget: a fájdalom és kín helyzeteiből. (Helmut Nadolski lengyel, gdanski származású, sokoldalú újavantgárd művész: bőgős, zeneszerző, performer stb.) A „meszesgödrök múzeumai” ironikusan szintén erre a jelenségre utal, ám enyhe kritikai éllel: a történelem vészterhes időszakai, sötét tettei válnak mára látványosságokká – egyben identitásképző elemekké. A Barbaricum költemény második fele expresszív futamokkal jeleníti meg a terület és a táj sajátszerűségeit: a képek mindvégig az allegorikus antropomorfizáció jegyében íródnak. A Barbaricum egy allegorikus alak (mint Hungária vagy a francia Szabadság figurája), s a költemény retorikájában a testbe íródnak bele a vonatkozások: tájelemek, történelmi utalások, mesterséges konstrukciók. A vers végére Barbaricum figurája támad fel, „ragyog fel” – különösebben nincsen megokolva, hogy miért. Az ódai hangnemű szöveg vége hittétel a „haza” mellett: a versbeszélő ezt az egész „barbári” világot sajátjaként ismeri fel, és sajátjának vallja.
Az utolsó, háromsoros versmondat – a „Végtelenek / a határok / az emberekben” – talányos: mit is jelent ez? A merev határok, a szigorú elválasztottság felolvadását? Vagy éppenséggel azt, hogy a határ végtelen, tehát meghaladhatatlan? Mindig is lesznek az emberekben határok? „»Hatalmas« vagy, / hazám” – olvassuk közvetlenül az idézett zárlat előtt. Egyféle értelmezés szerint az emberekben ott lévő határok végtelensége mintegy magyarázatként szolgálhat ehhez: hatalmas vagy, mert végtelenek… Ez tehát egy felszabadító, erőteljes, a jövőbe mutató gesztus, s a hatalmas szó idézőjeles voltát is értelmezi: az idézőjel olvasható kiemelésként, hangsúlyozásként és a kettős értelem jelöléseként. Jelenti azt is, hogy területi-földrajzi értelemben hatalmas, de az utolsó sorok fényében inkább arra utal, hogy hatalmas, azaz hatalma van Barbaricumnak: olyan hatalma, amely a benne élő népek együttes akaratából származik. S ez az erő a végtelen felé tart.

Vissza a tetejére