Banalitás és transzcendencia
„Máma elrepültem a világba”
(T. S.: Szürke galamb)
(T. S.: Szürke galamb)
Bár Tar Sándor egyik legkiválóbb novellája, a Ház a térkép szélén nem sokkal a szerző halála előtt jelent meg kötetben, az elemzők jó része egyetért abban, hogy az életmű kései darabjai nem olyan jelentősek, mint a rendszerváltás vagy legalábbis az ügynökbotrány előtt született írások. Radics Viktória így ír erről: „Az új rezsimek hátterén zajló lepusztulás-novellák […], A mi utcánk mesterien megkomponált groteszk haláltáncát kivéve (ami jelentős kivétel!), többnyire nem annyira jók, mint a korábbi korszakok hasonló irgalmatlanságokat rögzítő szövegei.”[1]
Mi lehet az oka a kései életmű meglepően egységes kritikai elutasításának[2]? És ha ez a vélemény nem légből kapott, akkor mi magyarázhatja az alkotóerő elapadását? Tar életművét legbiztosabban két évszám korszakolja, és egyik sem az ő írói működésével kapcsolatos. Az egyik a rendszerváltásé, mikor szembesülnie kellett azzal, hogy az „övéi”, a vidéki munkások szinte mind a vesztesekhez tartoznak; a másik pedig 1999, mikor is előkerültek a bizonyítékok, melyek szerint 1978-tól kezdődően rendszeresen jelentett a demokratikus ellenzék tagjairól. Ez a lelepleződés Tart – más, értelmiségi besúgókkal ellentétben – majdnem teljesen elszigetelte, és tragikus halálában (2005) is közvetett szerepet játszott.
Tart, ámbár ő maga soha nem írt tényekkel okadatolt társadalomrajzot, sokáig szociografikus írónak tartották[3], aki Móricz Zsigmond örökébe lépve ábrázolja az elnyomottak világát. Tar realizmusa eléggé összetett, de még így is „hangsúlyosan mint kivétel kanonizálódott”, írja a szerző befogadásáról Lengyel Imre Zsolt.[4] Tar első novellásköteteit (A 6714-es személy, 1981, Mért jó a póknak?, 1989) elismerő visszhang fogadta, noha Tar igen kevéssé igazodott a posztmodern szövegközpontúsághoz.
1999-ben azonban beérkezni látszott. Bár a rendszerváltás regényének is tekinthető krimijét (vagy inkább társadalmi regényét[5]), a Szürke galambot (1996) a kritika ellentmondásosan fogadta, viszont A mi utcánk (1995) általános tetszést aratott. A frankfurti könyvvásáron e két művét mutatták be németül, és ekkor Tar előtt megnyílhatott volna a nemzetközi érvényesüléshez vezető út. Ám európai érvényesülését a besúgóügy lehetetlenné tette. Egy ilyen mélyen (talán a szerző akarata ellenére) átpolitizált életműben a befogadó hajlamos mindenféle kritika mögött társadalmi-politikai okokat feltételezni. Már csak azért is, mert Tar hatalmas olvasótábora (a moly.hu alapján) egyáltalán nem tartja értéktelenebbnek Tar 1989 vagy 1999 után szerzett műveit. A mi utcánk szerzője a „mi írónk”. Nem a késő Kádár-kor, hanem a kilencvenes évek közös szenvedéseinek hírmondója – egy olyan időszaké, mikor kevés szó eshetett a rendszerváltás veszteseiről. A közvélemény is szociografikus írónak tartja Tart – csak éppen egy másik kor krónikásának.
Felvethetjük, hogy a hajdani demokratikus ellenzék nem túl nagy empátiával szembesült a rendszerváltás okozta társadalmi problémákkal. Hogy több értelmezőt taszított a Szürke galamb meglehetősen kritikus értelmiség- és rendszerváltás-ábrázolása. De bármennyire is szimpatizálnánk ezekkel az összeesküvés-elméletekre hajazó magyarázatokkal, el kell fogadnunk, hogy a kései Tar-műveket övező esztétikai ítélet nem teljességgel megalapozatlan.
A szerző életében utolsóként megjelent, meglepően sok vallásos tárgyú elbeszélést, ún. szabadulásnovellát (Fohász, Elejétől a végéig, A föld szaga) tartalmazó Az alku – gonosz történetek című kötet (2004) tényleg nem mérhető az életmű korábbi válogatásaihoz. Igaza van Kiricsi Zoltánnak, Az alku kritikusának: „Hiányoznak azok a nyelvileg is egyénített karakterek, szereplők és elbeszélők, akiknek sokasága mozgásban tartotta a korábbi kötetek emlékezetes elbeszéléseit (Éjszakai műszak, Celofánvirágok, Mért jó a póknak?, Hegyi beszéd stb.); nagyon lecsökkent azon nyelvi regiszterek, szövegtípusok száma, amelyek kontaminálására az olyan novellák épültek, mint az Egy rendes nap, a Mindent megbeszéltünk, a Töréspróba […] Nem érzékelhető az ismétlődésnek mint poétikai eszköznek az az örvényszerű ereje, amely például A mi utcánkat jellemezte”.[6] Hozzátehetnénk, hogy ezekben a szabadulásnovellákban kevés nyoma van a nézőpontok, nyelvek összeütközéséből fakadó, csikorgós, de mégis ellenállhatatlan Tar-humornak.
Természetesen nem létezik olyan esztétikai alapelv, hogy hitről, szabadulásról, megváltásról vagy akármi másról ne lehetne jó novellát írni. Ráadásul Tartól a kritikusai őszinte szembenézést vártak, a besúgóügy igaz történetét. Márpedig az egyéni bűnbánat a nyugati kultúrkörben elválaszthatatlannak tűnik a keresztény tematikától – ahogy a bűntudat is a kegyelemtől és a megváltástól. De úgy tűnik, Tarnak nem sikerült ezt a korábbi művek színvonalához hasonlóan papírra vetni. Felvethető, hogy a Tar-szövegek poétikája nehezen visel el bármiféle szövegen kívüli bizonyosságot. Hogy az ő mindenre-mindenkire egyformán kiterjedő együttérzésébe a hagyományos moralizálás nem fér bele.
A biblikus kód Tarnak a nyolcvanas-kilencvenes években született szövegeitől sem volt idegen. Persze a „szociografikus jelleget előtérbe helyező, ezzel egy időben pedig valóság és fikció dichotomikus szétválasztását implikáló, totalizáló olvasat nem tud mit kezdeni az objektív leíráson, tényfeltáráson túlmutató mágikus elemekkel, evangéliumi utalásokkal, a szingularitásban megmutatkozó egyetemesség sajátos formáival”, írja Benke András.[7] Ráadásul, mint Szilágyi Márton erre értőn rámutatott[8], ez nem csak A mi utcánkat jellemzi. A metafizikus elemek nem jelentik a hivatalos egyház iránti rokonszenvet. A mi utcánk lelkészét, Végső Mártont a Görbe utcában lakók a hivatalos egyház(ak)nak kijáró távolságtartással kezelik. Csak azért, mert a hivatalos egyház képviselője?
A transzcendenciát, a túlsó világ létezését A mi utcánk szinte minden szereplője elfogadja, de a föléjük magasodást (így végső soron a Mindenható létezését is) a saját értékrendjükkel összeegyeztethetetlennek tekintik. Az Isten szeme című novellában izgalmasan tükröződnek az istenhit (mindenféle istenhit) politikai vonatkozásai.[9] Hesz Jancsi anyósa távcsövet vásárol, és háza padlásáról figyeli az utcában élők mindennapjait: „Édes jó istenem, fohászkodott, köszönöm néked. Most már nem kell annyit menni, és van egy kis életem legalább. Ez isten szeme, jutott eszébe hirtelen, és könnyezett. Hála légyen néked. És nem tudja senki. Ő viszont mindent.”[10] Az utcabeliek persze nem bocsátják meg az anyós (és talán nemcsak az anyós, hanem a Jóisten) hatalmaskodását. Hiszen ki is az a fenti mondatokban emlegetett ő? Először az anyósra gondolunk, ám ez az ő lehetne tulajdonképpen Isten is, akire a régies néked névmás is vonatkozik.
A novellaciklusbeli lelkész csak hitetlenkedő tanúja a novellaciklus egyetlen, közösen átélt nagy csodájának, a fekete madár (lélekmadár) felbukkanásának. „Babona ez, mondta a tiszteletes elhűlve”, miközben a madarat ő is látja a saját szemével, „ott körözött az égbolton lomhán, sötéten”. (A mi utcánk, 178) Közben a lelkész egyáltalán nem tud válaszolni arra a kérdésre „kijár-e a lélek az emberből”, vagy hogy ő maga „szokott-e találkozni Istennel”.
Pedig milyen érdekes, hogy az ő személyes élete is a szemünk láttára omlik össze! Neki még sincsenek egzisztenciális kérdései, és még részegen sem reflektál a saját kudarcaira. Végső Márton ítéletei szinte mindig csak másokra vonatkoznak („Ezeket? Isten? A saját képére?”, A mi utcánk, 178), de se Istenről, se a saját életéről nincs véleménye.
Az orvos és a pap, a két falusi értelmiségi beszédes hallgatagsága ellentétben áll a megvetettek, a Görbe utcában lakók gátlástalan közlékenységével. Mert A mi utcánk kocsmájában aztán tényleg mindenről szó esik: rákról, szexuális frusztráltságról, gyászról, szerelemről, maszturbálásról, menstruációról, nemi vágyakról, kudarcokról, hatalmasokról, ahogy az élet értelméről is. A Tar kapcsán emlegetett Esterházy-mondat („Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud”) itt épp kifordítva nyeri el az értelmét: Tar azok helyett beszél, akik szeretnének beszélni. Akiknek vannak kérdéseik, csak nem lehetnek jelen a nyilvános kommunikációs térben, hiszen hivatalosan nem is léteznek. A novellaciklusban oly sokszor felvillantott mi így több mint politikai hitvallás, gyökerekhez való ragaszkodás vagy akár a bibliai értelemben vett egyetemesség – ez a mi a beszélők, a kérdezők közössége.
A mi utcánk szereplőinek gyakori menekülés- és halálvágyát reménykedéssé színezi, hogy a másik világ létezését mintha azok sem tagadnák, akik a mindenható, igazságos Isten létezését (és hatalmaskodását) képtelenek a társadalmi tapasztalataikkal összeegyeztetni. Erre a már-már manicheus kettősségre (túlvilág van, de gondviselés nincs) a Szürke galamb kapcsán még visszatérünk.
Ha már transzcendenciáról beszélünk, elkerülhetetlen, hogy a Tar műveiben található töméntelen ezoterikus utalást is feltérképezzük. A rendszerváltás után keletkezett írások szereplőinek mindennapi meggyőződéséhez tartozik a hit az átkokban, mágikus tárgyakban, az állatok és emberek átprogramozásában, a horoszkópokban, a csodatevő tablettákban, a nem hagyományos úton terjedő elektromosságban, a telepátiában, az összeesküvés-elméletekben, a hipnózisban, a boszorkányságban, az álomban történő nyelvtanulásban stb., vagyis mindabban a korabeli divathullámban, mely a nyolcvanas évek végén zúdult a magyar társadalomra. Nincs okunk feltételezni, hogy Tar ezektől a nézetektől kritikus távolságot tartott volna.
A Szürke galamb lakótelepén az emberek a tévéből-rádióból merítik alapvető ismereteiket, senki nem olvas semmit (bár élnek a lakótelepen tanult emberek), a regénybeli sorozatgyilkosnak, a „galambos embernek” is csak egyetlen könyv van az otthonában, egy ezoterikus füveskönyv – úgy érezhetjük, épp most érkeztünk a Gutenberg-galaxis összeomlása utáni pillanathoz.
Minek írni, minek olvasni ma már, mikor minden ott van a levegőben? Telefonok csengenek, rendőrségi adóvevők csipognak, ordít a tévé, harsog a rádió, még Csiszárnak, a másik (egyébként tanult) sorozatgyilkosnak is az a szokása, hogy magnóra mondja az észrevételeit. A hallomás alapján terjedő ismereteknek nincs semmilyen referencialitásuk, ráadásul ez a zűrzavar a rendszerváltáskor feltáruló szabad világ alapvető sajátosságaként értelmeződik. A helyi rádió bemondója, Elek Álmos is megtapasztalja ezt, miközben egyik hallgatójával cseverészik: egy adott ponton a bemondó „azzal folytatta, hogy ha valaki harangszót hall, nézze meg az óráját, és ha dél van, akkor ne szorongjon. De hát már elmúlt dél, méltatlankodott az illető, és mégis harangoznak! Elek Álmos, a bemondó az órájára nézett: tényleg. És tényleg harangoztak.”[11]
A „galambos ember”, az evolúció felforgatója, ez a több bűnöző által csodált boszorkánymester igazi tárháza az alternatív tudományosságnak. A hivatalos tudományt megszégyenítő figurába Tar amúgy számos vonást épített bele egy tényleg létező tudós, Tesla felfedezéseiből és hóbortjaiból (elektromosság, galambmánia). A házmester méregpárlatai bármilyen lényt képesek átalakítani: a galambokat ragadozókká, az anyákat gyilkosokká, a társadalom kirekesztettjeit igazságosztókká változtatni.
Ám az emberek átprogramozásához nem feltétlenül van szükség méregpárlatokra. A lakótelepen élők gyilkossá válhatnak mindenféle varázseszköz nélkül is. Mindehhez csak álmodniuk kell, a ki nem mondott kívánságok, a félálomban felmerült spontán ötletek a járvány első napjától kezdvevalóra válnak: a megunt gyerekek, házastársak legtöbbször lepotyognak az erkélyekről. Miután Sólyom zászlós kidobja Rókát, a bűnözőt az erkélyről, az egyik nézelődő szomszéd, Váró Lajos utánalöki a saját feleségét: „Az is lehet, hogy Lajos mindezt csak képzelte, a puffanást azonban már nem, és tanácstalan volt, mikor visszament a szobába, az egész olyan hirtelen jött, mint minden ma este” (Szürke galamb, 99).
A beszélők elvesztik tulajdon álmaik, vágyaik, mondataik fölött a hatalmat, és szép lassan (vagy éppenséggel egy csapásra) a saját szavaik foglyaivá válnak. Pedig ez csak egy szegényes vidéki lakótelep! De mintha itt is a kilencvenes évek nyelvközpontú szemlélete tükröződne. A szavak és a tettek közti választóvonal elhalványult. Érdemes utalni a tulajdonnevekkel kapcsolatos konfúzióra[12], a regénybeli álnevek sokaságára is. Az is megtörténhet, hogy a jelölő(k), a tulajdonnevek mögött nincs kézzelfogható jelölt. Molnárban, a „galambos embert” üldöző detektívben a regény végén felmerül, hogy „gyilkos galambok” talán nincsenek, ők, a rendőrök mindvégig csak álmokkal és vágyakkal hadakoztak.[13] A bűnügyi regényként induló Szürke galamb ezért sem olvasható rendes krimiként. Az igazi tettesek (akik mindvégig álneveket viselnek, és nem lehetünk biztosak abban, léteznek-e) megnevezhetetlenek maradnak.
Ám ezek a cselekményt mozgató, a nyomozást tévútra terelő átlényegülések, átváltozások (és tényleg megtörténő gyilkosságok) nem valósulhatnának meg a szabad függő beszéd varázslata nélkül.
Nagy Laci neje éber álomban várja a férjét, és elképzeli, hogy leszúrja a sokadik nemi erőszak közepette. A narrátor hűségesen közvetíti „Laciné” álomképeit, az olvasás során mi is ugyanazt látjuk, mint a benyugtatózott, lehunyt szemmel pihegő asszony… de tulajdonképp mit látunk? Az asszony álmát… vagy a ténylegesen is megtörtént gyilkosságot?
Mert az átlényegülés szavakkal is végbemehet. A regény sorozatgyilkosa kiterjeszti önmagát a galambokban, szárnyra kel, átlép az emberi és állati világ közötti határokon, rákényszerítve ezzel a gyilkolásra embereket, madarakat. „Máma elrepültem a világba, olvasta Malvin a legfrissebb feljegyzések között, és biztos volt benne, hogy akkor kezdődött a járvány.” (Szürke galamb, 247) Nagyon érdekes, hogy a bejegyzés után a sorozatgyilkos kézírása is megváltozik: „ez az írás határozottan más volt, a betűk durvábban rajzoltak, csúnyák, bár mintha utánozta volna az illető az elődjét, akinek a létére csak egy sor utalt: Mostantól én vagyok ő.” (Szürke galamb, 246) (Ennek a regénybeli fordulatnak számos motívuma már megtalálható a Csóka című novellában: toronyház, madárrá változás.)
A „galambos ember” persze a saját akaraterejét nem csak a beszéd vagy az éber álom révén képes megsokszorozni: a regényben ő az egyetlen, aki ír. Érdekes lenne a regénybeli átváltozásokat (emberből madár, áldozatból gyilkos, átlépés a valóságból az álomba, visszatérés az álomból a valóságba) Ovidius Átváltozásokjával is összevetni.
Az én határai tehát nem lezártak és merevek. A mágikus szerepcsere Tarnál mindenféle bűbáj vagy okkultizmus nélkül végbemehet.
A regénybeli „galambos ember”, akit cellatársai az egyik börtönben Gonosznak neveztek, és aki magát bevallottan is Isten tettestársának tekinti, nem csupán a neve („emberfia”, „galamb”) miatt hasonlít Jézus Krisztusra. Ifjúkori látomásában a saját szemével is látta, hogy egy festményen Barabás lába megmozdul – tapasztalta tehát, hogy a bűn erősebbé, nagyobbá, hatalmasabbá tesz, mint Jézus Krisztus.
A „galambos ember” nem egyszerűen a sötétség fejedelme (amúgy mindig éjszaka figyeli a lakótelepet), hanem provokátor, aki az élet rendje, a család, a vérségi kötelékek, a feleslegessé vált családtagok ellen intéz támadást. De ez az istenkísértő attitűd nem csak a „galambos ember” sajátja. A rendőrségi ebédlőben, ahol most a fogvatartottakat őrzik, ezt látjuk:
„Jövel, Jézus, légy vendégünk,
edd meg, amit adtál nékünk.” (Szürke galamb, 124)
Borzalmasak ezek a galambos gyilkosságok, és rettenetes az Antikrisztus személyes jelenléte, de a „kiporszívózott kelepcék”, ahol a regényben bemutatott Kádár-kori kispolgárok élete zajlik, még rettenetesebbek.
A regény első áldozata, Szabados Adél a saját vérében fullad meg. A családtagok jajgatnak, elszörnyednek, „nem térnek magukhoz”, de mikor pár nap múlva már nagyon is „magukhoz tértek”, a rendőrök épp békés, esti tévénézés közben lepik meg őket. A nyomozók nem a gyászukban zavarják a családot, hanem egy folytatásos sorozat (talán épp a Szomszédok) élvezetében. Ezek a jelenetek a regény csúcspontjai, nem pedig a névtelen bűnözők vagy akár a „galambos ember” véresen tobzódó, gyomorforgató bűntényei.
Ebben a folytatólagosan gonosz világban nincs személyes bűn. Nem létezhet bűnbocsánat vagy megváltás sem. A szereplők a nevek, álmok, méregpárlatok vagy egyszerűen a képzelet, a beleérzés, a szabad függő beszéd révén ki tudnak bújni önmagukból.
Meglehet, Tar a Szürke galambban arra a következtetésre jutott, hogy mivel nincs személyes bűn, ezért szabadulásról vagy megváltásról sem beszélhetünk. „[A]z emberek a bárányt, a galambot a szelídség és az ártatlanság tulajdonságaival ruházták fel, pedig a birka és a galamb szemei semmiben sem különböznek más, például hússal élő ragadozók szemeitől, és ez csak akkor derülne ki, ha látnánk egy bájos kis jerkét, amint élvezettel tép szét és fal fel egy csecsemőt, és így van ez az emberekkel is. Bármilyen is a szeme, a gonosz mindenkiben ott lapul.” (Szürke galamb, 277)
És ez talán meg is világítja, miért volt Tar képtelen esztétikailag élvezhető formában írni bűntudatról és megváltásról. Ezekben a fogalmakban nem hitt. Nem valamilyen ravasz, önfelmentő taktika révén gondolta magát (a besúgóügy kipattanása után is) áldozatnak. Nem gondolta, hogy véglegesen önmagunkba vagyunk zárva – hogy a saját tetteinkért, vagyis hogy csak a saját tetteinkért vagyunk egész életünkben felelősek. Én úgy hiszem, ilyen okokból nem lettek (nem lehettek) esztétikailag hibátlanok Tar bűntudatot kifejezni akaró kései szövegei.
Ám ebben a személyes megváltást negligáló világban is léteznek mágikus tárgyak, átjárók, melyek a természetfölöttivel, a csodával való kapcsolatot segítik. (Ezek a sajátságok Tart inkább a bodori mágikus realizmushoz kötik, nem pedig a móriczi hagyományhoz.) A mi utcánkban a szereplők megpróbálják megszerezni Rozika, az utcában lakó prostituált csodatevőnek hitt nyakláncát. A nyakláncon fityegő érem előlapján is madár van – megint egy, mondhatnánk –, a hátlapon pedig az „életem” felirat „pasla írással”. De kinek az élete? Ki az az én, akire a felirat vonatkozik?
Aki adta az érmét, vagy aki viseli?
Ám a csoda, az átváltozás nem működik automatikusan. Hiszen ha mindannyian egy csapásra át tudnánk változni a másikká, akkor nem lenne szükségünk a túlvilágra. Rozika fia, Dezső nem álmodik, nem ír, még csak nem is „feltalál”. Letépi a láncról az érmét, a „szájába veszi, és nem érez semmit”. A mágikus tárgy létezik, de a hatékonysága korlátozott.
Ehhez meglepően hasonlít A mi utcánkkal majdnem egy időben keletkezett Szürke galamb zárlata. Kiderül, hogy Molnár detektív egyszerűen elveszíti (takarítás vagy költözködés közben?) a sorozatgyilkos markában szorongatott jelet, mely leginkább egy kétfülű gombra hasonlít.
Mert a túlvilágra utaló jelek könnyen elvesznek a mindennapok banális forgatagában, ha úgy tetszik, a jelek tengerében. Nincs biztos kapaszkodónk, mert mi magunk sem vagyunk biztosan lehatárolt lények. Személyes bűnök sem léteznek. Csak benne vagyunk valaki más történetében.
[1] Radics Viktória: Tar munkássága, avagy a ,,kimondhatatlan” szociológiája. In Ex Symposion, V. évf. 57. sz., 2006. III. https://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=tar-munkassaga_1358. Letöltés 2021. 01. 11.
[2] Nyíltan beszélt erről Szilágyi Zsófia is az ÚjNautilus Tar Sándor-vitáján: „A csúcsidőszak Tarnál egyértelműen a nyolcvanas évek vége, a kilencvenes évek eleje. Az a szomorú, hogy akkor jött az ügynökbotrány, amikor ő még nagyon »magasan« volt…” Gonosz történetek. Beszélgetés Szilágyi Zsófiával és Horváth Csabával Tar Sándor utolsó novelláskötete kapcsán (moderátor: Simon Ádám). In ÚjNautilus, 2011/tél, http://ujnautilus.info/gonosz-tortenetek. Letöltés 2020. 01. 14.
[3] Deczki Sarolta: A mi országunk – Tar Sándor és a szociográfia. In Deczki Sarolta: Az érzékiség dicsérete. Bp., Kalligram, 2013, 11–19.
[4] Lengyel Imre Zsolt: „Nincs vége”. Megjegyzések Tar Sándor Mért jó a póknak? című kötetének újraolvasásához. In Jelenkor, 57. évf., 2014/7–8. 877–887.
[5] Bánki Éva: Én és a másik. Test, politika, identitás Tar Sándor prózájában. In ÚjNautilus, 2021, http://ujnautilus.info/en-es-a-masik-test-politika-identitas-tar-sandor-prozajaban-i. Utolsó letöltés 2021. 01. 11.
[6] Kiricsi Zoltán: Hit, remény, szeretet. In Szabad változók, 2005. 2. szám (csak elektronikusan), http://www.szv.hu/kritika/hit-remeny-szeretet. Letöltés 2020. 01. 11.
[7] Benke András: Történetek a mi utcánkból 2. rész. In A szem, 2015/ősz, https://aszem.info/2015/11/tortenetek-a-mi-utcankbol-2-resz/. Letöltés: 2021. 01. 11.
[8] Szilágyi Márton: De profundis... (Tar Sándor: A te országod), Holmi, 6. évf. 1. sz., 1994 /I., 115–119.; Szilágyi Márton: Túl a reményen. Ex Symposion, V. évf. 57. sz., 2006. III. http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_article&rw_code=tul-a-remenyen_1357. Letöltés: 2021. 01.11.; Szilágyi Márton: A Sátán fogságában. Tar Sándor novelláinak biblikus közege. Eső, 7. évf., 2005/tél, 73–78.
[9] Benke András: Történetek a mi utcánkból 2. rész. In A szem, 2015/ősz, https://aszem.info/2015/11/tortenetek-a-mi-utcankbol-2-resz/. Letöltés: 2021. 01.11.
[10] Tar Sándor: A mi utcánk, Bp., Magvető, 2017, 167.
[11] Tar Sándor: Szürke galamb. Bp., Magvető, 1996, 254.
[12] Kálai Sándor: Kalandos utazás. Tar Sándor: Minden messze van. In Studia Litteraria, 37. évf., 1999, 138–148.; Bánki Éva: A névadás jellegzetességei a bűnügyi elbeszélésekben. In Bánki Éva: A bűn nyelvét megtanulni. Tanulmányok a kemény krimiről. Bp., Napkút, 2014, 49–58.; Deczki Sarolta: A robogó csontváz, vízipók, Nándi néni és a többiek. A nevek poétikája Tar Sándor prózájában. Literatura, 44. évf. 1. sz. (2018), 66–76.
[13] Taródi Luca: Barabás lábujja megmozdult. In Apokrif Online, 2018/nyár, https://apokrifonline.com/2018/07/02/barabas-labujja-megmozdult-konyvkritika/. Letöltés 2021. 01. 11.
Vissza a tetejére