Tamás és Ildi (Háy János: A cégvezető)
Háy János: A cégvezető. Európa Könyvkiadó, Bp., 2020
Háy János új regényének utolsó oldalán a főhős nézi magát „a szekrény ajtajára szerelt tükörben” (372). Megtörténik az, amire a regény – a cégvezető sorsának és sok egymást keresztező sorsnak – olvasása közben nem számíthattunk: a főhős kicsinek látja magát. Vagyis pont akkorának látja magát, amekkora. Se többnek, se kevesebbnek. Megtörtént a gyónás, majd a penitencia, végül a szembenézés, jöhet az új élet. Illetve nem jöhet másik élet, „mert nem jöhet egy másik élet, csak amit élünk, s te épp ezt éled” (372). És akkor az olvasó rájön arra, amit már eddig is sejtett: mintha Isten beszélne hozzá, ő szólítaná meg szereplőnket, aki mi, az olvasók vagyunk, vagyis bárki az olvasók közül. Főhősünk akár a regény írója is lehet („De ezt hagyjuk, nem akarok mindig magamról írni”, 151), a második személyű elbeszélő önmegszólításként is értelmezhető.
Háy a cégvezető és a cégvezetőhöz kapcsolódó sorsok tipizált bemutatásával az élet értelmére kérdez rá, és a válasz az, hogy lehet olyan pillanat, amikor önazonosak vagyunk a sorsunkkal: amikor mindent elvesztünk, vagy majdnem mindent, és akkor van Isten. Mert ha nincs, akkor is létrehozunk egy olyan nézőpontot, ahonnan – kilépve saját árnyékunkból – ráláthatunk saját életünkre („Különleges, mondtad, mert olyannyira a saját életünk árnyékában élünk, hogy még véletlenül sem látjuk, akárcsak egy lépés távolságból sem, hogy mi zajlik velünk”, 87). Az elbeszélő Istenként való pozicionálásához („Vagyok, aki vagyok”, 261 – lehet ez persze csupán a narratív játék része, Isten nevének kis- és nagybetűs változatai, a bibliai utalások „retorikája” többre és másra enged következtetni) hosszú és kacskaringós út vezet, ahogy hosszú az útja a cégvezetőnek is a rendszerváltástól a 2008-as válságig. És ez az út még ennél is hosszabb, hiszen az életéhez – és mások életéhez, amely életek bárkik sorsai lehetnek – kapcsolódó történetek visszanyúlnak a Kádár-rendszeren és a Rákosi-korszakon túl a második világháború előtti időkbe is.
A 2000-es évek Magyarországán járunk. A cégvezető a titkárnője kedvéért elhagyja feleségét és családját, a szeretőjét feleségül veszi, aki szül neki egy gyereket a két felnőtt gyereke mellé. A főhős egy váratlan fordulattal elveszít mindent. Az ellenszenves cégvezető banális főtörténete mellé (alá és fölé) beiktatódnak újabb és újabb történetek, a történetdarabkák az élőbeszéd mintájára váltanak az egyik mellékszálból a főszálba (például az ukrán kereskedő története abbamarad, majd a cégvezető történeteként folytatódik: „Lepakolja a csomagját, ezzel kezdi / Amikor hazaértél, lepakoltad a csomagodat”, 367), amelyek látszólag elvégzik az elmúlt harminc év – látszólag alapos – én- és korfeltáró munkáját. Azért látszólagos ez a feltárás, mert valójában egyik történet sem hatol a mélységig, igazából semmilyen sors sem bontakozik ki a maga teljességében. Mégis minden ismerős (csődbe ment állami vállalatok, ki a zsidó, ki a magyar), a kulisszák is otthonosak (Adria, Balaton, Lengyelország), a sorsok tipikusak (komcsikból lett mélymagyarok, „múlteltörlő vitézekből” átvedlett kapitalisták, a privatizáció kiskirályai és vesztesei). Egy-egy bekezdésen belül villan fel a holokauszt, Trianon, a kommunista és a fasiszta terror, a bal- és jobboldali rezsimek nemzeti vagyont elrabló politikája, a tőkések gátlástalan profithajhászása, a cégek vagyonának átjátszása. Háy játszik a történelmi példákkal és emlékezettel, a történelmi, gazdasági fellendüléssel és válságokkal, elbeszélője mindent tud a politika természetrajzáról. Még azt is tudja, hogy a „szabad akarat (…) csak látszólag szabad” (353).
Humorosan és öniróniával megjelenik az értelmiségi akolmeleg (Heidegger, Heisenberg, Tarkovszkij, Leonard Cohen), Háy János személyes életterepe (Vámosmikola, Szigliget, Ördögkatlan Fesztivál), sőt, az író finoman reflektál egy régebbi regényére, a Dzsigerdilenre (138) is. Oldalról oldalra sorjáznak a bravúrosan fogalmazott életbölcsességek, a mindentudó elbeszélő hol a néhol megértő, néhol erőszakos pszichoterapeuta, hol a mindent kritizáló felettes én, hol a szigorú, de szeretetteljes ószövetségi próféták hangnemében (bibliai félidézetek, áthallások) szólítja meg főhősét. Miközben megszólít, a cégvezető sorsa előhív más történeteket: kiszolgáltatott, falun élő idősek meggyilkolását, a budapesti agglomerációba való kivándorlást, lengyelországi KISZ-es utakat.
Egy-egy történet több szemszögből is megmutatkozik, egy-egy részlete felsejlik, vagy búvópatakként előbukkan, így egy emberi történetben több élet lehetősége is kirajzolódik. Hogy egy élet a sorsunkkal azonos-e, az dönti el, hogyan mesélünk róla, vagyis mítoszt, hazugságot építünk (a cégvezető a pénzt szülő pénz mítoszát építi), vagy képesek vagyunk az elbeszélő valamelyik pozíciójához (terapeuta, felettes én, ószövetségi próféta, angyal, személyes isten) hasonlót elfoglalva megérteni egy tőlünk idegen – lehet, hogy éppen a saját! – élettörténetet. A regénybeli váratlan fordulat után így beszél a sürgősségin fekvő cégvezetőhöz az elbeszélő: „most épp nem vagy magadnál, nem is gondolsz semmit, én ott vagyok, és figyelek, bár te nem tudod, hogy vagyok (…) s kivált nem láttad azt, akit senki nem lát” (348).
Ahogy a narrátor megfogja hőse kezét, és vezeti élete kacskaringóin, úgy nyeri el Háy a befogadó empátiáját. Ha az olvasó nem a tőkefelhalmozó nemzeti vagy nemzetietlen burzsoázia tagja, határozott és felsőbbrendű idegenkedéssel fogadja a sikeres ingatlanspekuláns cégvezető döntéseit, emberi kapcsolatokkal és a pénzzel kapcsolatos véleményét. De egyre nagyobb izgalommal olvassa az elbeszélő számonkéréseit, okoskodásait és a fősodortól eltérő történetmorzsák szétszórását, az ismerős gyerekkori kulturális paneleket (Bóbita, Bőrönd Ödön, Rémusz bácsi meséi), az egyre gyakrabban felbukkanó töredékes bekezdéseket. Dramaturgiailag nehezen meghatározható, hogy hol – talán a titkárnő második feleséggé avanzsálása körül – viszonyul az olvasó egyre empatikusabban hősünkhöz, hol érdekli egyre jobban a sorsa. Az újabb történetszálak – amelyek a rendszerváltás előtti és utáni Magyarország politikai gyújtópontjait idézik meg – egyre nagyobb otthonosságot kínálnak az olvasónak, olyannyira, hogy az otthonra is talál bennük. Otthonunk pedig nem más, mint a két gyűlölködő politikai oldal, a két törzsi tábor: „a csendes- és hangostolvajok” hazája: „a modern társadalmakat is ilyen archaikus szövetségek tartják életben” (121). A legotthonosabb nyelvet pedig a cégvezető és édesanyjának visszatérő mondatpárja teremti: „Biztos, kisfiam, hogy ilyet szabad csinálni? Mindent szabad, anyu, ami nem tilos” (148).
Az első feleségtől, „a birodalom királynőjétől” való válás után a narrátor egyre inkább egy belső hangként vagy talán felettes énként jelenik meg, egyre többször reflektál önmagára, egyre több elbizonytalanító szólamot („akiről nem akarok írni, mert olyan szerencsétlen és olyan jelentéktelen a sorsa, hogy nem bírna el egy ilyen sors ekkora mennyiségű szöveget”, 89) és be nem fejezett bekezdést („Egyszer aztán, hogy ne hagyjuk félbe a történetet”, 96) iktat be. A különféle sorsszólamok egyre inkább hatnak egymásra, véletlenszerűen találkoznak, elválnak, majd újra találkoznak. Erősödik az olvasóban a cégvezetővel való sorsközösség-vállalás érzése, értelmet nyer az Énekek éneke „megpecsételődik” kifejezése. Az új házasság nem a cégvezető akarata, hanem a sorsa. Mert ott a pecsét, de „még nem jelenik meg álmodban az elhagyott nő éppolyan alakban, mint amikor megszeretted, talán a gimnázium lépcsőjén” (89). A második feleség érzelmi manipulációi és egy lehetséges vagyonelosztással kapcsolatos praktikái teszik sajnálhatóvá a főhőst. És az is nagyon fontos, hogy a cégvezető döntései mellett ott vannak a veleszületett terhekről szóló sorsfonalak (öngyilkos édesapa, holokauszttúlélő anya). A történetekben kirajzolódó magyar történelem a cégvezető családjának sorsában nyúlik a legmesszebbre: „azért kellett ezt tenni, mert a háború alatt én is, a családom is üldözött volt” – mondja a cégvezető apja, aki „eldöntötte, hogy isten nincs, mert ha lenne, ez nem történik meg” (113). Ahogy ávós verőlegényként apja is bosszút állt a zsidóként megélt sérelmeken, úgy neki is, mármint a cégvezetőnek is bosszút kell állnia a második feleségen, „hogy fel kell nyitnod a hetedik pecsétet, hogy legyen végre csendesség a te szívedben” (363). De a bosszú elmarad, mert végig kellett járni az utat. Azt az utat, amit már az első oldal első mondatában pozicionál a narrátor: „Egy életre megpecsételted magad az új nővel” (5), majd a regény vége felé már személyes istenként ismétel meg („hogy a pecséttel kezdődött minden, s az a pecsét kirajzolta az utadat”, 355). A cégvezető ugyanazzal a racionális logikával akar kijönni a válságból, ahogy a cégbirodalmát felépítette. De ugyanazon az úton halad, és még mélyebb válságba kerül („Kell hogy legyen valami oka annak, ami történt”, 356).
És újra fel kell tenni a kérdést: kit szólít meg az elbeszélő, kinek a története zajlik ebben a találkozásban. A cégvezető te vagy, olvasó, „már ha azt, amit olvasol, regénynek lehet tekinteni” (358). Az élet mint regény és a regény mint élet toposza és humoros, kissé ironikus egymásba játszása nem eltávolítja az olvasót, hanem egyre mélyebb azonosulásra készteti. És ez az azonosulás az, ami hitelesíti a mindenki a saját cégének, vagyis életének (regényének?) a vezetője értelmezést. Mert ha az életünkről mást is gondolunk, mint a regénybeli cégvezetőéről, a bukásáról mindannyiunknak eszünkbe jutnak saját hibás lépéseink, tékozló önigazolásaink („ki tudja eldönteni, hogy ki vagy te, hiszen annyira hasonlít mindenki mindenkire”, 103). A cégvezető mindent elveszít, elveszíti a szerelmet, a házasságot, a gyerekeket, a munkát. A tékozlás, a veszteséglista folyamatosan bővül, amíg eljut odáig, „hogy elfogadtad haragvás nélkül, hogy tönkrement az életed” (364). Végül eljut oda, hogy „már hallgatnál erre a nőre, és szívesen változtatnál az életeden, lennél olyan, amilyennek a volt feleséged mindig is látni akart, amilyen voltál, amikor még nem léptél a cégvezetés útjára, ami, most bevallod, teljesen eltérített attól az úttól, amit neked élned kell, amely út olyan egyértelmű volt, amikor a gimnáziumi lépcső alján vártalak, hogy magamhoz öleljelek” (370). A második személyű narrátor finoman csúszik át első személyű elbeszélőbe, kézen fogva az olvasót, beemelve az első feleséggel való kapcsolat belső terébe. A cégvezető első feleségének nevét csak az utolsó előtti oldalon olvashatjuk: „Akkor megyünk, Ildi?” (371), és a cégvezető neve is csak egyszer említődik: „Tamás, te egyszerűen fantasztikus vagy” (244). Tamás és Ildi: akinek neve van, sorsa is van. Háy János új regénye az emberi sorsok elbeszélésének nehézségét tematizálja. Teszi ezt narratív játékossággal, (ön)reflexív humorral, (ál)bölcseleti fejtegetésekkel és a sajátunknak hitt sorsunkkal való szembenézés lehetőségének nyílt felkínálásával. Nem életvezetési kézikönyv. „Csak” egy regény.
Vissza a tetejére