Az arc színe és visszája (Darvasi László: Magyar sellő)

Darvasi László: Magyar sellő. Magvető Kiadó, Bp., 2019
 
Már a definíciója körül is gond van. Ugyanis „a sellő olyan lény, hogy félig igazi nőből van megteremtve, a másik fele hal, viszont nincsen arca, emberi szemmel nem látható, mert olyan arc az, hogy egy átlagos emberi pillantásnak nem tárja föl magát, viszont a dala és a csengő-bongó beszéde igéz, sőt el is varázsol”. (11) Attól függ, hogy ki szólal meg a szövegben, aszerint kap megerősítést vagy elutasítást a sellő ontológiai státusza, vagyis léte vagy nemléte. Fiktív, irodalmi létezése konrétan, itt és most Heinrich von Kleisthez kötődik, egészen pontosan Vízilények, szirének című anekdotájához vagy rövid prózai szösszenetéhez, tágabban pedig von Kleist prózájához. Már a nevek is leköthetők a német költőhöz-íróhoz.
      Így például apa és fia, Jonas és Jakab az Anekdota és az Egy különös párbaj története szereplői (szintén Hámori Ágnes fordításai, mint a Vízilények, szirének, és az első mustra még a Jelenkor folyóirat 1996. évi 1. számában jelent meg). De folytassuk a sellők létére vagy nemlétére vonatkozó megjegyzéseket, könnyedén túllépve azon, hogy a sellő és a szirén nem teljesen ugyanaz, vagy nem teljesen nem ugyanaz. Nos, „miért kellett a grófnak a sellő. Egy sellő. Egy ilyen lény, nincs is, álom, képzelet, mi szüksége van rá”. (12)
         „[A] lény valóban sellő, / bír emberi jelleggel, természettel és karakterrel, de bizony lelke is lehet, képes kifejezetten sírni, amennyiben tépik a pikkelyét, nyöszörögni is tud, énekelni is tud, ráadásul száj nélkül, csak mert arca, állapította meg Henrik úr, nincsen.” (25) A Magyar sellő egész világa polivalens, vagyis sokértékű, és olykor egymást kizáró értékek is egyszerre jelen vannak e világban. Például a nem létező magyar sellő megkétszerezetten vagy megháromszorozottan van jelen. Az igaz, hogy „ezen a környéken tűnt el a magyar sellő”. (11) Bár még az sem egészen bizonyos, hogy eltűnt. Azután létezik egy sellőszobor, bár idővel elbontják. Végül van a kacska kezű Lujza, aki „valódi” nő.
         Természetesen akár emberfölötti is lehet a sellő, jó néhány vonása erre mutat. De sokértékű lény. „Mert errefelé is léteztek olyan szerzetek, melyek fejlődési átmenetet képviseltek az emberi és az állati fejlődés stációi között. Elveszett gyerekemberekből nevelt a természet félszerzetet, állati embert, vagy ha jobban tetszik, emberi állatot, beszédre képtelen, énekelni mégis képes lényt, aki az ujjai között is gurigatta a vízcsöppeket.” (60) Emberfölöttiségét mi sem bizonyítja jobban, mint Homérosz Odüsszeiájának XII. éneke, amikor az isteni Kirké elmondja, hogy Odüsszeusz miként tudja úgy meghallani a dalt, ő egyedül, hogy ne engedje átadni magát az örök felejtésnek és a halálnak, hiszen
               Szirénekhez fogsz legelőször elérni: az összes
               embert mind elbűvölik ők, ki elér közelükbe.
                                                            (Devecseri Gábor fordítása)
A történetek persze német történetek, a színhely egy kicsiny német grófság valamikor a 19. század legelején, a regény látszólag egy Kleist-pastiche, egy Kleist-utánírás. De ez mennyire nincs így!
      A két- vagy többértékűség – menjünk tovább! – mindenre ráíródik. Ennek vezérelve az önkény, az önkényesség, ami a hatalom – úgy látszik– természetes velejárója. Magyarán: ha valaki tényleges vagy virtuális hatalomhoz jut, az kénytelen kitapogatni hatalma határait, a túllépéssel, a határátlépéssel együtt. Egyszerűen így van ez, érzékelni kell a hatalmat, az én hatalmamat, és ezt az önkényességemmel, ennek hatásosságával tudom elérni.
         Mi mozgatja ennek a világnak a logikáját? Látszólag a zűrzavar, a rendezetlenség, sőt a káosz. Például a kövek: ha úgy tetszik, apokaliptikusan hullanak az égből, tompa dübbenéssel, „mint amikor súlyos tárgyak ütik meg a föld arcát”. (13) Klasszikus kérdés, hogy a világban prestabilizált harmónia munkál-e, vagy a történelem éppen a véletlen, az esetleges terepe. Ami pedig a kövek hullását illeti, számtalan alkalommal előkerülnek a kődobálók: nem csak suhancok, akik célzottan hajigálnak. Az eldönthetetlenség kényszere ez. Bár a szövegben (költeményben?) keretes megoldással föllelhető két utalás a Teremtés oratóriumára Haydntől, ettől sem jutunk sokkal messzebb. És van még egy fontos problématömeg, a szavak problémája, amelyik szintén kvázi mitikusan kerül elő. Tudniillik a sellőnek nincs arca, így szája sem, ami miatt a beszéd elvétele tőle az állatok közé sorolja be őt. Már megint a sellő ontológiai státusza! Persze vannak olyan különös természetű emberek, akik meghallják a néma (nem hangzó) beszédet: „mintha hangtalan beszélt / énekelt volna”. (25) „Ez a beszéd csodája, hogy a legnagyobb némaságban is hangzik” (27), sőt a fiú, Jonas állítólag csókolózott is ezzel az arc nélküli sellőlánnyal. És jönnek elő a néma szavak, amik olyanok, mint a lepkék. Ezt a metaforikus azonosítást egy tortúramester mondja ki a regényben, avagy költeményben. „Jeremiás Mozart vagyok, kérem, amint azt biztosan tudja, meg fogom kínozni. Feladatom ez, az ön sanyargatása. Feladatom, hogy a szavait a helyes irányba tereljem. Mert mit tudunk, kérem, a szavakról. Nagyok, kicsik, fontosak, jelentéktelenek, hangosak, nem hallhatók, olyanok, akár a lepkék. / Nevetett Jeremiás Mozart. / Olyanok, mint a lepkék! / A rend és a lepke!” (40) ,,[A]z ezerszárnyú remegés (…) A lepkék!” (42) „Tarka színezetű, nagy szárnyú lepkék billegtek a tortúramester úr vállán, mintha zenéltek volna.” (81) Amik kettős természetűek, mármint a szavak, lehetnek az árulás, a halál szolgálói, és lehetnek a megváltásé. Például az egyik szereplőnek a torkába akad, a torkára forr egy lepke, bele is hal. Ugyanez érvényes a nevekre is.  „Az intéző úrnak nem ez a neve. / Valahogy máshogyan nevezik.” (29) Ez a metaforikus lázadás hangja. És az igazi név kereséséé.
         Nem csak az ún. tulajdonnevekre érvényes ez. „[M]iért is lett szívvirág a nevük a növényeknek!” (31) A kérdés már átvezet a szkatológiába, vagyis az emberi verejték, ürülék stb. témakörébe, aminek jelentős késő középkori és kora újkori hagyománya van.
          Összegzésül: a Magyar sellő kitűnő, élvezetes regény, csak éppen fordítva kell olvasni. Nem egy mintha történelmi időbe kellene belehelyezni, hanem a mába, és ide, Magyarországba. Zavarba ejtő, furcsa világa van, és 2019-ben jelent meg a regény, vagyis egyike az éppen a Covid előtti irodalmi műveknek. Szatirikus jellege teljesen világos. Hibrid- és tekintélyuralmi alkotás. „A szisztéma eljárása, kérem. Nem, kivételezésről szó sincsen. A helyesen működő rendszerek éppen a sorsszerűséget igyekeznek kiiktatni a polgáraik könnyen megbicsakló, kiszolgáltatott, egyszersmind nagyszabású életéből. (…) Hanem most náluk! Jó úton jár a tartomány! Mindenkinek el kell végeznie a maga feladatát, ki harmatot gyűjt, ki ködöt fényesít.” (53)

Vissza a tetejére