Áttaszítani apánkat az égbe (Terék Anna: Háttal a napnak)
Terék Anna: Háttal a napnak. Forum – Pesti Kalligram, Újvidék – Budapest, 2020
Közel másfél éve halt meg apám, és a mostanáig tartó időszak meggyőzött arról, hogy az irodalom nem segít a veszteség feldolgozásában. Csalódtam a kultúrában, hiszen nem azért forgattam József Attilát vagy Jónás Tamást, hogy aztán hamisnak bizonyuljon a hatásosnak hitt lelki fogódzó. Nem azért tanultam írni, hogy bennem rekedjen ez a halál. Úgy gondoltam, azért olvas lírát az ember, azért is fordul az irodalomhoz, hogy a nehéz pillanatokban segítsen. De ilyen kapaszkodót a közelmúltig nem találtam, egészen Terék Anna Háttal a napnak című kötetéig.
Nem azért írtam le mindezt, hogy elvesztett apa nélkül senki ne vegye kézbe a kötetet, hanem éppen hangsúlyozni próbálom: rám másként hatottak a versek. Hasonló helyzetben találtak, mint amilyenben a kötetbeli lírai én van, aki – megkockáztatom – Terék Anna alteregója. Az én apám sem vetette meg az italt, nekem is volt miért haragudnom rá, és természetes gyermeki ösztönnel kötődtem hozzá. Ma is naponta át kell gondolnom a viszonyunkat. Én is hasonlóképpen láttam leépülni az apámat, lassan elveszni a sötétségben, mint ahogy a kötetbeli Anna.
Terék Anna verseit nehéz dicsérni, mert színvonalban kevés kortárs kötet veszi fel vele a versenyt. Nincs mihez hasonlítani, mert a hazai jelenkori líra általam ismert mezőnyének jelentős része elég gyenge, de ez a kijelentés is igazságtalan, hiszen nem fűz minden egyes szerző kötetéhez olyan érzelmi viszony, mint ehhez.
Az érzelmek azonban kevesek lennének a hatáshoz, hiszen rengeteg olyan impulzus ért a közelmúltban, amelyben más osztotta meg velem saját apjának elvesztését, mégsem történt bennem semmi. Terék Anna viszont olyan módon beszél erről a veszteségről, gyászfolyamatról, hogy a kötet olvasása után az ember csak remélni tudja: a szerzőnek tényleg meghalt az apja. Nem rosszakaratból mondom ezt. Sokan ismerhetik azt az érzést, amikor a kötetbeli élet annyira közel kerül hozzánk, hogy ha a szerzőről a koncepciónkba, olvasatunkba nem illő dolog derülne ki, akkor hitelét vesztené az egész.
A Háttal a napnak olyan tapasztalatokat osztott meg velem, amelyeket csak egy kiváló pszichológus lenne képes papírra hazudni, több páciensének a fájdalmát vegyítve és esztétizálva. Mégsem ez történik, hiszen Terék Anna leleplezi magát több interjúban is, édesapja valós halálához kapcsolja a verseket.
Talán a fájdalom elviselésénél csak az a fontosabb, hogy legyen kihez beszélni, ha egy ilyen veszteség ér bennünket. Ez a valaki Terék Anna verseiben megtalálható. Ott van az úr, az „uram”, a magázandó közel álló, aki a kötet végén Szabolccsá változik. Hozzá vagy hozzájuk beszél a lírai én, aki az egyik versben nevesíti magát: Annának hívják, akárcsak a szerzőt. Anna hozzá beszél, és olyan képekkel törnek fel belőle az érzelmek, amilyeneket az ember csak a tudat legmélyén talál. De nem nevezhetjük ezt klasszikus értelemben vett terápiának, amikor valaki leül egy kanapéra, és a rendelkezésre álló szakemberrel együtt dolgozik a lelkén. Itt egy olyan lírai monológról van szó, amelynek kukkolói, megfigyelői lehetünk. Az apját elvesztő lírai én csak beszélni szeretne, és nem tudjuk, mit válaszol a megszólított. Aki a gyászterápiában járatos, annak nem újdonság, hogy ilyenkor csak rosszat lehet mondani, bődületes közhelyeket. A megszólított hallgatása tehát termékeny és helyes magatartás, kilétének bizonytalansága még inkább kinyitja a kötetet.
Az „uram” felveti a gyanút, hogy Anna esetleg mégsem egy konkrét férfihoz beszél, hanem az Úrhoz. Mivel a versek gyakran foglalkoznak a túlvilággal, annak repedéseivel, így az is elképzelhető, hogy istenes költészetről van szó, csak a megszólaló annyira jelenvalónak szeretné őt látni, hogy a hagyományos, szakállas emberalak helyett egy magázandó úr lesz belőle. A magázódásnak itt az lehet a szerepe, hogy megteremti a közeli viszonyt ennek a formának a természetességével, miközben távolságot is tart azzal, hogy nem tegezi az Urat, mint a legtöbb ilyen témájú monológ.
A túlvilághoz fűződő viszony is folyamatosan változik a kötetben: Anna az égbe szeretné eljuttatni az apját, miközben néha az azon túli világ is szemrehányást kap. Nem gondolja, hogy bármi tökéletes lenne, mintha az Urat is elkezdené beborítani az az ismeretlen sötétség, amely uralja a verseket.
De beszéljünk a konkrétumokról, már ha lírában egyáltalán lehet ilyet említeni! Érdemes ráközelítenünk egy-egy részletre.
Ott van például a fénykép a Gombostűk című nyitó versben, ahogy az apa fogja a lányát, és a háttérben feketedik a tenger széle. Mintha az ember az emlékekbe is belelátná a halált, és utólag válna nyilvánvalóvá, hogy az miként közeledett. Az esemény átrendezi az emlékeket, amelyek egyébként is folytonosan formálódnak. Mintha Csáth Géza Fekete csönd című novellájából lopódzott volna ki ez a feketeség. Talán nem véletlenül, hiszen Terék Anna is vajdasági, akárcsak Csáth.
Én hazamenni félek.
A bőröm összehúzódik,
ha csak belegondolok.
Félek a lakás ajtaját
kinyitni, aztán belépni
és hazaérni, uram.
Mert az a csönd,
abba süketül bele az ember. (Mielőtt a dolgok zuhanni kezdenének)
Bár lehet, hogy ez a feketeség a mindent átható gyász, amely rávetül az emlékekre, ahol az elvesztett apa is újra életre kel. A lírai én érzi, hogy az apának máshol kellene lennie, de ő a múlt és az ég között rekedt. Talán éppen azért, mert a gyászoló nem engedi őt el? Talán éppen arról van szó, hogy az apát önmagából kellene kiszakítania, és áttolni az égbe. A feketeség, a gyász azonban megakadályozza a távozását.
Hová kerülnek egyáltalán a halottak? Bekerülhetnek-e apró repedéseken keresztül a mennybe? Mi lesz a bűneikkel, amelyeket esetleg ellenünk is elkövettek? Vagy egyszerűen elemészti őket a sötétség? Ha megszűnik a gyász, és végül belső, megbocsátó mennyországunkba engedtük őket, akkor helyreáll az élet rendje? Ezeket a kérdéseket vetik fel Terék Anna versei, és inkább a repedések pártján állnak. Át lehet szökni, besurranni az égbe. Mint ahogy a levegő is egy repedésen, egy résen keresztül szökött ki és be az apából, amikor lyukat vágtak a torkán. A nyers realizmus és a szürreál egy versben tökéletesen megfér egymással, hiszen maga a veszteségérzet is megtöri a valósághoz való viszonyunkat.
Képzelje, uram, az orvosok
egy lyukat vertek a légcsövébe,
hogy ott járjon ki-be a levegő,
majdnem mint egy
kolumbiai nyakkendő. (Kitömött zsebek)
Nem fogja soha senki
a kezünket.
És épp ez ebben a nehéz.
Csupasz kezekkel állunk,
keressük a falon, az égen
a repedéseket,
közben tátong bennünk
az a betölthetetlen űr. (Üres tenyerek)
Apánkkal természetes módon ellentmondásos a viszonyunk, ezt kellőképpen tisztázta a pszichológia Carl Jung óta, például az Elektra-komplexussal, amely szerint a kislányok egyszerre vágyják apjuk intenzív figyelmét, miközben keresik a konfliktusokat vele. Ennek az ellentmondásos viszonynak az aprólékos feltárása folyik a kötetben, és ennek tanulságai úgy hatnak előttünk, mint nagy ráébredések. Tisztában vagyunk apáink bűneivel, mégis két kézzel, megannyi szóképpel taszigáljuk át őket a menny repedésein. Mi vagyunk apáinknak a megbocsátás, mert csak mi oldozhatjuk fel őket a bűneik alól, és Terék Anna kötete is egy nagy feloldozás, számvetés a hibákkal, mennybe engedési kísérlet.
Apám olyan erősnek és nagynak tűnt
azon a szkopjei vonatállomáson,
hogy én azt hittem,
meg tud védeni mindentől,
nincs mitől félnem.
De nem védett meg
semmitől sem, uram.
Legfőképpen saját magától
nem. (Eső Szkopjéban)
Kering bennem, mint a freon,
tízévnyi háború, költözések,
egyre táguló üresség,
folyton elvesztett tárgyak,
végeláthatatlanul szakadó égboltok,
az apám torkába hasított lyuk,
hulló bombák fütyülése
a föld fölött, ahogy a rengés
az ablak üvegét rázza,
mindegyik utolsó csók,
minden elmaradt bocsánat
kering bennem és hűt apám hiánya. (A szív mögött)
A kötet az apán, az ő elvesztésén keresztül beszél mindenről, például a háborúról is. Ez is egy fontos állomása az ő romlásának, az ivásnak, az alkoholizmusnak. Ezért nem lehet végletesen alanyinak és személyesnek nevezni Terék Anna kötetét, mert a család traumájában benne van a délszláv háború, több náció együttes tragédiája. Miközben az apa részegen tántorog, albánokat égetnek a hulladékfeldolgozóban. Az apa romlása nehezen lenne érthető a körülötte lévő világ szétesése nélkül, de nem vádlón kerül elő ez a kérdés a kötetben, hanem ráébredésként. A gyászban lévő lírai én elkezd másként tekinteni a háborúra. Talán ebből is következik, hogy megszületett a kötetben a délszláv háború egyik legszebb általam ismert lírai ábrázolása a Visszahulló vasak című versben.
A távolban lángolt a város,
mintha lassan pörkölni akarta volna
a villogó látóhatárt,
úszott felfele, a jóisten irányába
az a fekete, szürke füst
meg az a fullasztó szag,
kereste biztos, hogy hol lakik,
mind őt kerestük akkoriban,
mert az ember, ha nagyon fél,
néha össze akarja törni
az összes csontját annak,
aki az égben maradt. (Visszahulló vasak)
Nehéz mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy mi is az apánkból vagyunk. Örökölhettük a hibáit, a hajlamait, a külsőnket. A lírai én is észreveszi ezeket az azonosságokat, legyen szó a dohányzásról vagy az alkoholról. Amikor önmagával küzd ilyen téren, azt is az apával való kapcsolatára vezeti vissza. Érzi, hogy ez a konfliktus a testen, a késztetéseken keresztül is tovább folytatódik, hiszen az apa lehet a földben vagy az égben, mégiscsak a testben van a géneknek köszönhetően. Minden korty ital, minden elszívott cigi az apánké, ha ő is ivott és cigizett. Saját repedéseinken szivárog belénk vissza. Nem csoda, hogy a lírai én lyukasnak érzi magát, a mellkasát, és még ebben is hasonlít az apjára, akinek torkát nyitották meg hasonlóképpen. Majd a városban, Budapestben is megtalálja ezt a mintázatot, mint ahogy Szkopjét is az apán keresztül idézi meg. Észreveszi az összefüggéseket, mantraként használja az ismétlődéseket, legyen szó a dolgok szélének sötétedéséről, a repedésekről vagy a porról. Ez is megmutatja a gyász körkörösségét. Ebből egyetlen kiút mutatkozik: átrendezni a viszonyát ahhoz, akinek mindezt elmondja. Oldani kell a távolságot. Ehhez egy élő bizalmasra, egy barátra van szükség, aki előtt mind jobban feltárulhat.
Annának, a versbelinek és talán a kívülinek is, végül sikerül megszólítania az apját, bár csak gondolatban. Ezt a képzelgést furcsa módon éppen a líra teszi valódivá. Ha nem íródna le versben, talán meg sem történne, hanem a lírai én titka maradna. Így viszont újabb értelmet nyer a kötetcím, erős képbe sűrűsödik az apa elleni vád:
Kitakartad előlem a napot,
nem láttam soha, merre kéne
mennem. (A napfényre vissza)
Az apa mindennek az eredője, meghatározza a férfiakhoz való viszonyt is. Mint egy nem kívánt magzatot, úgy szeretné kikaparni magából ezt a tapasztalatot a lánygyermek. Küzd ellene, és közben más apák felé fordul. Talán ilyen lehet Sziveri János is, aki egy vers ajánlásának erejéig bevonódik ebbe a gyászfolyamatba.
Nagy utat jár be a kötet, és egységesen magas színvonalon, egységesen megdöbbentő mélységben teszi ezt.
Az illusztrációkkal nehezen tudtam mit kezdeni, mert kezdetben inkább zavartak az olvasásban. A legtöbb esetben (nyolcból pontosan öt alkalommal) vers közben helyezkednek el, így megszakítják a szövegek lendületét. Ha viszont jóhiszeműen vizsgálom őket, félretéve ellenérzéseimet, a rajzokkal vegyített kollázsok éppen azt a köztességet jelenítik meg, azt az ellentmondásos viszonyt, amelyet a versek is tükröznek. Néha egy-egy konkrét pillanatot merevítenek ki, mint a parton fényképező anyát, aki háttal áll a napnak. A szöveg ennél a képnél szakad meg, ide kerül az illusztráció, ami elég direktnek, erőltetettnek hat. Ez a kapcsolat a könyvben előre haladva egyre lazább lesz, az illusztrációk absztraktabbakká, bátrabbakká válnak, míg a megjelenített nőalakot teljesen elemészti a feketeség.
Kiváló kötetekről hálátlanság írni, mert a kritikusnak folyton bizonyítania kell, hogy nem értékeli túl az olvasottakat, és nem elfogult a szerző iránt. Ha az olvasó egyetlen verset kérne, amelynek mentén megítélheti a kötetet és a véleményemet, akkor a Repedéseket ajánlom neki. A Háttal a napnak akkor is súlyos könyv lenne, ha csak ez az egyetlen mű szerepelne benne. Még az is megkockáztatható, hogy az elmúlt húsz év egyik lefontosabb könyve, ahol minden vers, minden szó a helyén van. Legalább olyan fontos szerepet tölt be az életemben, mint József Attila Nagyon fáj című kötete első komolyabb szakításom után. Bebizonyította, hogy az irodalom mégis segíthet az élet elviselésében.
Vissza a tetejére