Szélesi Sándor

Az Olivo sul Maré-i húgyház története

Történt pediglen, hogy a király kegyelméből Olivo sul Maré-i járás élére helyezett kormányzó, bizonyos Alvise Bragadino, megtiltotta a fák, bokrok levizelését, s nem különben azt is, hogy testének tisztátalan és bűzös folyadékát bárki csermelyekbe, patakokba, folyókba vagy tavakba ürítse. A kormányzó az ókori klasszikusok újabban dicséretesen és méltán népszerű műveit forgatva jutott arra a következtetésre, hogy a világot szennyezzük, mérgezzük és pusztítjuk, mindahányszor az út mellékén megállva, ott, ahol a szükség ránk jön, levizeljük az isten kegyessége folytán szárba szökkent növényeket, friss hajtásokat, szunnyadó magvakat. Alvise Bragadino rendelete a járás minden településére, de különösképpen Olivo sul Mare városára vonatkozott: poroszlók járták az utcákat, utakat, és akit rajtakaptak a zöldben a vizelésen, annak tízet csaptak a hátára. Tízet először, aztán húszat s huszonötöt, de ha ez sem volt elég, mert megátalkodott és szófogadatlan népek laktak arrafelé, Alvise Bragadino a csökönyös bűnözőknek negyedszeri rajtakapásuk esetére herélést helyezett kilátásba. Azt azonban senki nem hitte elsőre, hogy állja is szavát, és csak viccelődtek rajta egészen addig, míg egy tizenöt éves fiút valóban meg nem szabadított férfiasságától a poroszlók segítségével a kormányzói borbély. És mint utóbb kiderült, a fiú még jól járt, mert életben maradt, és szép pályát futott be Pompeo püspök úr alatt az olivói egyház kórusában, de mások, akiknek nem jutott szerencséül, hogy ha már késsel közelítenek altestük érzékeny részéhez, akkor a kormányzói borbély ragadja meg annak markolatját, elvéreztek a büntetés alatt.
Épültek ám vidéken udvari kis bódék, amelyeknek a kormányzói rendelet alapján az alját olyan mélyre kellett ásni, hogy az emberi ürülék egyenesen az ördög pofájába hulljon, de a földeken dolgozóknak nem mindig akadt idejük arra, hogy hazaszaladjanak, ha úgy hozza a szükség; és bizony járták a kormányzó felügyelői a bódékat, hogy ellenőrizzék mélységüket, s ha nem látszott megfelelőnek, akkor betemettették az egészet, és mire a következő kiásódott, hát nem egy feszültségterhes pillanat adódott a környéken lakók életében. Ám a falusiak ezzel együtt is sokkal jobban jártak, mert a városban, nos, a városban viszont nem akadt egyetlen szabad helyecske sem, ahol hasonlót lehetett volna ásni és emelni.
Könnyű Alvise Bragadinónak – így tartotta a köznép –, mert a kormányzó olyan csontszikár, száraz öregember volt, aki ha elköhögte magát, por szállt fel nyelve hegyéről. Inni csak reggelente látták, akkor is csupán egy kendővel megnedvesítette ajkát, s ennyivel elvolt egész estéig. Nem okozott neki a kényszerítő szükség felesleges gondokat. Az emberek viszont egyre hangosabb szavakkal méltatlankodtak a szörnyű rendelet ellen, s már-már lázadásba torkollott volna elégedetlenségük, ha egy vidéki földesúr, Alessandro de Perris nem cselekszi meg azt, ami akárkinek a fejében megfoganhatott volna: ha nem épít egy nagy húgyházat.
Alessandro de Perris és öccse, Gaetano, Olivo sul Mare mellett tíz mérföldnyire birtokoltak egy kis földet s egy falut. Jó barátságban voltak Alvise Bragadinóval, pontosabban elhalt apjuk volt barátságban vele: amikor a kormányzó még számolatlan döntötte le a torkán a sört, és nem vetette meg a testi élvezeteket, akkor bizony együtt vadásztak vadkanra, szarvasra és lányokra az erdőben és annak környékén. Alessandro de Perris tehát fogta magát, és belovagolt a kormányzói palotába, ahol Alvise Bragadino elé engedték. Alvise tárt karokkal fogadta, habár kissé lassan bírt csak mozdulni. Miután visszaidézték Alessandro de Perris atyját, és felelevenítették a dicső és emlékekben gazdag múltat, valamint megbeszélték, mennyi is a vad manapság, s milyennek ígérkezik az idei termés, kiváltképp a bor, melyhez a szőlőtőkéket messziről hozatta éveknek előtte a fiatal Alvise Bragadino, Alessandro de Perris rátért jövetele céljára. Egy kis telket akart a város határában, a város földjén. Egy telket, melyre felhúz egy óriási épületet, ahol az emberek elvégezhetik szükségüket. Alvise Bragadinónak tetszett az ötlet, és meg is egyeztek. A fiatal De Perris csupán kilencvenkilenc évnyi bérleti jogot kért a földre. A kormányzó ennek sem látta akadályát.
Így esett, hogy Alessandro de Perris, mielőtt az aratás és a szüret, valamint az őszi munkálatok ideje elérkezett volna, felrendelte a falvában lakó férfiakat a városba, és felépíttette az első és egyetlen húgyházat a világon.
 
A De Perrisek hamarosan a leggazdagabbak lettek a járásban, de talán az egész birodalomban is, mert enni kell, inni kell, és üríteni is kell, már csak emígy lett összerakva isten bűnös gyermeke. Akár étellel-itallal, akár lélekkel töltődik meg az ember, annak el kell hagynia a testét.
Nem került sokba az ürítés, Alessandro de Perris mindösszesen egy soldót kért alkalmanként, s bizony, jól ment az üzlet, mert hosszú sorok kígyóztak húgyháza előtt, hosszabbak, mint vasárnap reggel a templomba menet, vagy hosszabbak, mint amikor éhínség idején a város gabonát osztott. Fel is tűnt Pompeo püspöknek a dolog, így kiküldte prédikálni papjait a várakozó tömeghez, hogy azoknak az ácsorgás alatt is érdemesen teljék idejük, s okosodjanak a világ dolgait illetően. A papok azonban minduntalan azzal jöttek vissza, hogy az emberek türelmetlenebbek és ingerlékenyebbek, mint máskor, így maga a püspök tett próbát, majd ezek után magához rendelte Alessandro de Perrist, és megrótta, hogy a testnek bizony, ha szüksége van, hát azért sokat tesz a fiatal nemes, de vajon mit tett a lélekért, amikor az is szükségben szenved? Így került ki a tizenkét stáció a húgyház falára, s ezért kerültek be az épületbe a szentek szobrai, és hívtak Rómából neves festőket a mennyezet freskóinak megalkotásához.
Maga a húgyház egyébként nagy tudású és remek mesteremberek keze munkáját dicsérő építmény volt. Három teremre oszlott: az egyikbe a férfiak, a másikba az asszonyok, a harmadikba pedig az előkelőségek mehettek dolgukat végezni. Az örömteli fogadtatásra és az érdeklődésre tekintettel Alessandro a következő tavaszon még három teremmel bővítette, s immáron nemcsak az apróbb dolgokat, de a nagyobbakat is könnyedén el lehetett végezni. Ám míg a régi szárnyban elég volt csak a falakat felhúzni, és kis vájatokat készíteni a téglák közé a lábak alá, amely vájatok elvezetik a vizeletet, az új szárnyakban mélyebb lyukakat, s kapaszkodókat is kellett csinálni, nehogy az öregek és erőtlen dámák belehulljanak saját piszkukba.
Egy soldo, s egy év után tripla forgalom. Akadt, aki naponta többször is megfordult De Perris húgyházában, s akadt, aki majdhogynem oda is költözött: némely szerencsétlen poklos, akin az orvosdoktorok nem segíthettek, vagy a koldusok, akik a hideg kövön ücsörögtek egész nap, akár napjában harmincszor is rászorultak az ürítésre. Közülük a koldusok hamar rájöttek, hogy a húgyház mellett érdemesebb is kéregetni, és kérvénnyel fordultak Alessandro de Perrishez. De Perris a jövedelmük negyedét kérte az engedélyért, természetesen az egysoldós alkalmankénti díj felett, de még így is megérte, ezért hát hamarost ellepték a koldusok a környéket.
Megjelentek a vásárosok is, és a mutatványosok, akik nemegyszer azzal tettek szert keresetre, hogy mintegy véletlenül elállták a befelé igyekvők előtt az utat, s csak egy soldóért voltak hajlandók arrébb kotródni. A sok panasz miatt, illetve mert az üzletet rontották, De Perris a poroszlók közbeavatkozását kérte, Alvise Bragadino pedig, akinek nagyon tetszett, hogy ilyeténképp megvalósulni látszik a természet védelme az irányítása alatt fekvő földeken, örömmel beleegyezett a zavaró személyek eltávolításába. A mutatványosok tehát kénytelenek voltak eltakarodni, az árusok azonban maradhattak.
Egy párizsi orvosdoktor javaslatára Alessandro de Perris bronzdézsákat állíttatott az egyik fal mellé, hogy az emberek le tudják öblíteni a kezüket, s ezért nem kért külön soldókat sem. Az emberek azonban csak nehezen szokták meg a jót, hetekbe telt, mire méltóztatták ujjaik hegyét a felszólításokra megmártani a vízben – sőt, Alessandro főkézmosókat alkalmazott, akik egész nap csak vizeltek és kezet mostak, hogy példát adjanak másoknak −, amikor azonban a látogatók is rákaptak eme új szokásra, akkor fel kellett fogadni két embert a koldusok közül, akik a víz cseréjével foglalkoztak: naponta kétszer az összeset kiborították a földre, s mentek az esőfogó dézsákhoz tisztáért.
A húgyház működésének ötödik évében azután Alvise Bragadino visszaadta lelkét a teremtőnek. Abban a hitben halt meg, hogy megmentette a világot a beszennyeződéstől, és azok közt a szentek közt a helye, akiknek áhítatos szobrai a templomokban állnak. Alessandro de Perris nagy gond előtt állt. Mi lesz, ha az új kormányzó, Matteo Gazzi, nem viseli szívén a környezet sorsát?
Szerencsére szívén viselte, csupán a bevételek negyedét kérte jóságáért. Alessandro de Perris tudta, hogy a növények és a föld védelme ennyit megér, és megállapodásukra áldomást ittak az új kormányzóval.
Maradt a rendelet, és maradt a húgyház is, és lassan a közösségi élet oly színtere lett, amelyet akkor sem lehetett volna felszámolni, ha a király másként dönt.
 
A bősz gondok mindig a csúcson buknak elő, amint ez esetünkben is történt. Gaetano de Perris, Alessandro öccse, bátyjával ellentétben könnyed, kicsapongó életet élt, és nem változtatott életmódján az után sem, hogy a leghíresebb emberek egyike lett testvérének vállalkozásai folytán, sőt, kiváltképp fokozta a gyönyörök iránti vágyát a pénz, mellyel mindent megkaphatott, italt, nőket, de férfiakat és gyermekeket is. Gaetano a családi jövedelmeken élősködött, s bátyja megannyi figyelmeztetésére sem változtatott magatartásán. Bálokat rendezett, bordélyokba és tivornyák tucatjaira járt el, többször látták részegen, mint józanon, és az őt kísérő társaság is inkább naplopókból, kurtizánokból és ingyenélőkből tevődött össze, semmint mesteremberekből vagy – ne adj’ isten! – magiszterekből.
Gaetano két dolog miatt neheztelt a bátyjára. Az egyik, hogy állandóan erkölcsprédikációkkal untatta, a másik, hogy méltatlanoknak osztott pénzt; legalábbis Gaetano fölösleges herdálásnak vélte a Matteo Gazzi kormányzónak juttatott összegeket. A haszontalan barátokra és a kurtizánokra általa kidobott aranyakat nem sajnálta, azt befektetésnek tekintette, no meg úgy vélte, ha neki jókedve van, az mindenkinek jó.
– Gaetano – mondta neki a bátyja. – Ezek az emberek abban a minutumban eltűnnek mellőled, amint kissé megszorulsz. Nem fognak segíteni, ha már nem vagy képes nehéz aranyzecchinókkal tömni őket s kényük-kedvük szerint tenni.
– Bah! – szokta erre felelni Gaetano, és rendszerint elporzott a város újonnan kiépült mulatozónegyede felé. Az éppen ott kapott helyet a húgyház környékén, mivel a tivornyázók sokkal gyakrabban kényszerülnek kilépni dolgukra, mint mások.
Alessandro csak a fejét ingatta.
Egy nap aztán az egyik kurtizán – szeme bogara fekete gyöngy, orcája elefántcsont, ajka piros, mint a korall, szíve akár a kígyóé – veszélyes gondolatot ültetett el Gaetano csöppnyi agyában.
– Tano! – hízelkedett, és játékos ujját Gaetano mellkasának sűrű szőrzetében forgatta. – A világ elforgott teremtése óta Alessandro de Perris nélkül is, és el is fog, amíg az utolsó ítélet harsonái meg nem szólalnak. A pénz folyik a húgyházból, miért nem veszed saját kezedbe az üzletet, aranymalackám?
Gaetanónak ez után egyre gyakrabban jutottak eszébe a kétértelmű szavak: el kellene tenni láb alól a bátyját. Ezáltal két legyet ütne egy csapásra: megszabadulna viszketős intelmeitől, és övé lenne az egész vagyon. A birtok gazdálkodása menne magától, mert hiszen a természet tudja a dolgát, és a kalász esőre és napsütésre hízik, nem a gazda szemére, a húgyház pénzügyeit meg már furfangban járatos bankárok kezelik… való igaz, semmi szükség Alessandróra.
Gaetano valójában simulékony egy lélek volt, aki a gyilokmódszerek közül a mérget szerette a legjobban. Elment egy fogatlan vén banyához, aki egy halódó tölgy odvában, no meg a mellette ásott veremben tengette mindennapjait, és minden hájjal megkent méregkeverő hírében állt. Erdei növényekből, bogyókból kotyvasztott bájitalokat és halálos szereket vérző szívű szerelmesek és soványka erszényű örökösök számára. Gaetanónak szólnia sem kellett, a vénség véreres szemével rögtön látta, hogy erszényének és nem szívének ügyében kereste fel, s nem bájitalt kér vagy kenetet gyermekáldás ellen, hanem jófajta, színtelen, szagtalan mérget, amely gyorsabban öl, mint ahogy a vipera mar, és nyom nélkül teszi mindezt, akárcsak az ügyes tolvaj. Már fordult is befelé kuckójába, és hozta kifelé a szert, de mindezt olyan gyorsan, hogy Gaetano még csak össze sem szedte a simulékony szóvirágokat a banya üdvözléséhez.
– Lassan jár az agyad, fiam, de járjon inkább a kezed gyorsan: ötven fényes soldóval jössz ezért a fioláért, bontsd meg erszényed mielőbb!
Gaetanónak leesett az álla, és tétován tapogatózott erszénye után.
– Belelátsz a gondolataimba, banya? – kérdezte bénultan.
– Mint a patak vizébe, bizony! – hagyta annyiban a fogatlan vénség, mert szerette volna, ha a nemkívánatos férfiember mielőbb eltűnik közeléből. Az ilyen fajtájúak mind annyira szerencsétlenek, hogy ha sokáig mellette tartózkodnak, még átszáll reá is a rontás.
Gaetano kiszámolta erszényéből a soldókat, s mint a megriasztott patkány, fordult vissza Olivo sul Mare felé. Hátra sem nézett, de ha hátranézett volna, sem lát egyebet, mint a jeleket vető, kiöltött nyelvű öregasszonyt.
Alessandro italába másnap este került a méreg.
Gaetano nem sokat társalkodott lelkiismeretével, mert bizony nem volt mivel társalognia, feléledő mohósága maga alá gyűrte azt a vékony, cingár ellenkező lelket mellkasa legmélyén, amely az érzések mellett a szívben rejtőzik, azzal együtt a szegycsont mögött a sorbonne-i magiszterek és a csaták hősi hentesei szerint. Amikor felszolgálták a vacsorát, és azt családi körben elfogyasztották, már elő volt készítve a szer. S amikor hozták az italokat, Gaetano szerét ejtette, hogy a kancsók közelébe kerülvén előbb töltsön magának, majd a mérget a borba keverje. Alessandro akkor még fogai közül piszkálgatta az ürücomb szálait, aztán ő is töltött magának, és a rossz borral a kezében öccse mellé telepedett a kandalló közelébe.
– Téged meg mi lelt, hogy ma este itthon ülsz velem, ahelyett hogy a városban keresnéd dévaj társaságod?
– Elfáradtam, bátyám – mondta Gaetano, és egy ásítást tettetett. – Megártottak az elmúlt hetek tivornyái.
– Csodálkoztam is… – Alessandro nem mondta, min. – Gondoltam magamban, na, ha Gaetano így bírná a munkát vagy az okosodást mívelni, mester lehetne a maga terültén.
– Az vagyok, bátyám. Az én területem az élet. Erre igyunk!
Gaetano de Perris megemelte rézkupáját. Alessandro a fejét csóválta.
– Már megbocsáss, de én erre nem iszom, Tano. Hogy az öcsém semmivel nem törődve jobban bírja az italt, mint más, és több kurtizán fordult meg a farkán, mint másnak. Én inkább arra innék, hogy idő előtt szét ne hullj valami nyavalyától, amit a rossz nőktől szedsz össze, s aminek legyengült szervezeted nem bír ellenállni.
– Igyunk erre! – bólintott Gaetano.
Alessandro az ajkához emelte a kupát, majd egy korty nélkül leeresztette. Megcsóválta a fejét.
– Csak nem iszok az öcsém farkára! Márpedig ha arra iszunk, minden maradjon így, ahogy van, akkor csak arra a nyughatatlan testrészedre ürítenénk a poharat. – Arcán gondok terhe ült, mintha nem tudta volna eldönteni, helyes-e az előbb mondottakra leküldeni torkán az áldomást.
– Találj ki valami mást! – biztatta Gaetano. – Mondj valami köszöntőt, de gyorsan, mert kiszáradok!
– Mértékletesség, öcsém! Mértékletesség – intette Alessandro, majd felderült az arca. – Ez az! Igyunk a mértékletességre, de csak mértékkel. Bizonyítsuk elkötelezettségünk azzal, hogy csak megnedvesítjük ajkunkat ezzel a borral, s a többivel istennek áldozunk.
Már éppen készült rá, hogy így tegyen, de Gaetano – nem tudván, a méreg mennyire erős – lefogta bátyja kezét, és kérlelni kezdte.
– Drága bátyám! A mértékletesség valóban erény, de ha én most arra innék, meg kellene hazudtolnom eddigi életemet. Ne kényszeríts, kérlek, hazugságra!
Alessandro végiggondolta öccse könyörgő szavait, és tekintetébe nézve megenyhült, és engedett neki.
– Rendben van. Akkor hát mire igyunk, kedves öcsém?
Gaetano eltöprengve húzogatta ujját körbe-körbe rézkupája szélén.
– Talán az angyalok sem haragszanak meg, ha fenékig ürítjük kupánkat – meglátta Alessandro rosszalló tekintetét, ezért felemelte az ujját –, csak ezt az egy kupát, nem többet! Egymásra. A testvéri szeretetre.
Alessandro de Perris hitt abban, hogy az Isten saját képére teremtette az embert, nem csupán a testét, de a lelkét is. Ami rossz az emberben, az a sátán műve, és van lehetőség megszabadulni a sátántól, ha akarjuk. Úgy érezte, most egy pillanatra belelátott Gaetano szeretet után vágyódó lelkébe. Előre nyújtotta hát a kupát, és koccintottak.
A testvéri szeretetre.
 
Gaetano de Perris nagy pompával temette el Alessandrót. Díszes szavakból szőtt beszédet az aranyozott koporsó mellé, majd könnyes tekintettel bátyja testére borult, és összecsókolgatta annak viaszosan fénylő arcát. A Szent Jánosról elnevezett katedrálisban összegyűlt asszonyok sírtak, s arra gondoltak, vajon Gaetano mennyivel lesz bőkezűbb azzal, aki rögtön széttárja neki a lábát.
A temetés után Gaetano fekete gyászruháját aranyos gyászruhára cserélte, majd pompás halotti tort ült, csak úgy roskadozott az asztal a sült kappanoktól és tűzdelt bárányoktól, májjal töltött fürjektől és borókás jércéktől, füstölt haltól és főtt homártól, gyümölcsöktől és szószoktól. Négyszáz vendég volt ott, köztük a kormányzó, és püspökök meg hercegek, és felváltva muzsikált két zenekar. Gaetano éjfél után három kurtizán karjai közt vigasztalódott, majd ivott, és megint vigasztalódott, s újfent ivott, és részegen párbajozott a városi gárda egy kapitányával. Miután letudták a párbajt és ittak, Gaetano a lépcsőn leesve összetörte magát, de ekkor már a nap is felkelt, és a tor lassan kimúlt.
A következő napokban a De Perris-vagyon egyetlen örököse lábadozott, és elcsendesedett körülötte a város. Ám nem telt bele hét nap és hat éjszaka, amikor ismét nekiindult az éjjeli utcáknak, hogy folytassa korábbi életét. Ugyan a jobb társaságokban kibeszélték viselt dolgait, ám szemtől szemben senki nem rótta meg, sőt vállát veregették, és nevetve emlegették kalandjait. Gaetano de Perris a sors kegyeltjének érezte megát: számolatlan hull az ölébe a pénz a húgyházból, és ő Olivo sul Mare kedvence – hát kell ennél több?
Talán ez vezette arra a botor gondolatra, hogy miért is fizessen negyedrészt a bevételből Matteo Gazzi kormányzónak, hiszen sem a kormányzó, sem a hivatala nem járul hozzá a húgyház működtetéséhez, csupán a sápot veszi le róla. Gaetanót már régen zavarta ez az ügylet, így aztán úgy döntött, hogy a hónap leteltével egész egyszerűen megfeledkezik róla. Méltóságán alulinak tartotta, hogy a pénzen bárkivel is veszekedjen, ezért száműzte elméjéből a fizetés gondolatát, és úgy vélte, ezzel minden rendben lesz.
Hintó állt meg a következő napon a De Perris-palota előtt, rajta a kormányzói címerrel, benne egy apróddal, aki Matteo Gazzi szívélyes invitálását közvetítette Gaetano felé. Gaetano a legszebb ruháját öltötte föl, és a legvastagabb aranyakat, leghatalmasabb fülbevalót aggatta magára. Megdörzsölte fogait, és illatos vízzel öblögetett. Egy szolgálólány élénk festéket tett szeme alá és szájára, egy másik pedig kifestette a körmeit. Amikor Gaetano készen állt, arcára varázsolta legmegnyerőbb mosolyát, és beült a hintóba.
A kormányzó felkészülve, apródok gyűrűjében várta Gaetano de Perrist, míg az oszlopok mellett rezzenéstelen gárdisták álltak, akár a márványból kifaragott, érzéketlen szobrok. Matteo Gazzi előtt terített asztal, gyűrűs ujjainak vége zsíros a széttépett ürücombtól, amely zsír vastagon megült kupáján is. Gazzi terjedelmes ember volt, és éktelen haragú, ám amikor Gaetano de Perris belépett, csak mosolygott, és intett, hogy vendége csatlakozzon hozzá, csak semmi formalitás. Gaetano tovább mosolygott, és gyűrűs, kifestett kezére nézett.
– Ragadj magadhoz valamit, kedves barátom! – harsogta a kormányzó. – Akármit, amit a szemed, szád megkíván!
Gaetano letelepedett az asztalhoz, és előbb megnézte, miből eszik a kormányzó, majd nagy elővigyázatosan csak abból emelt ezüsttányérjára. Matteo Gazzi tekintete egy pillanatra gúnyosan megvillant, azután a kormányzó kerekded arcára visszatért a kicsattanó jókedv, vonásai megint mosolygóssá váltak, sőt maga lett a megengedő mosoly, a kegyesség élő allegóriája, amilyet csak vásári előadásokon lát az ember, azokon viszont elég gyakorta.
– Még nem is mondtam, hogy mennyire meghatott Alessandro bátyád temetése és utána az a pompás tor, amit halála okán rendeztél. Elirigyeltem a szakácsotokat, Gaetano, igazán elirigyeltem.
Gaetano végigtekintett az asztalon.
– Méltóságodnak sincs oka panaszra. Amit itt az asztalon látok, bármelyik uralkodónak dicséretére válna.
– Persze, persze, de ahol megfér egy remek szakács, ott megfér kettő is. – Matteo Gazzi ajkához emelte kupáját, és ivott a borából. Csak utána jött rá, hogy egyedül poharazik, ezért aztán intett egy apródnak, aki nyomban ugrott, és töltött a vendégnek. – Igyál, barátom, igyál! Déli birtokaimról származik a szőlő, amiből ez a bor készül. Ünnepnapokon szoktam kortyolni belőle.
Gaetano kissé bátortalanul forgatta tenyerében a teli kupát.
– Ünnepnap volna ma?
– Hát persze hogy ünnepnap van – csattant fel a kormányzó hangja. – Persze hogy az van, hiszen a palotámba jött Gaetano de Perris, a legnagyszerűbb húgyház tulajdonosa, közel s távol a leggazdagabb ember. Az ilyen esemény ünnepnapnak számít. Igyunk csak rá! Igyunk!
– Ó, én éppen csak kikeveredtem a tegnap estéből… – szabadkozott szerényen Gaetano.
– Hallottam, kedves barátom, hallottam – nevetett a kormányzó. – Nagybírású ember hírében állsz, azt mesélik, ivásban, szerelemben kitartó vagy. Egyaránt mestere a szép szónak és a kardnak. Gaetano de Perris nélkül nincs éjszaka Olivo sul Maréban, mondják.
– Ez megtisztelő.
– Értem én. – A kormányzó hirtelen felállt, hatalmas testével mint egy hegy, magasodott az asztal és Gaetano fölé. – Hidd el, megértem én, hogy egy ilyen elfoglalt ember megfeledkezik bizonyos dolgokról, amelyek bár kevéssé fontosak, mégis halaszthatatlanok. Magam is voltam fiatal, amikor nem kellett a vállamon hordoznom ezt a terhes méltóságot, és élhettem az életemet, ahogy nekem tetszett. – Matteo Gazzi megkerülte az asztalt, és Gaetano mögé fordult. A kezét a fiatal férfi vállára tette. – De milyen igazságos is a világ, hogy ahogy az évek futnak felettünk, s ahogy öregszünk, úgy pallérozódik az elménk, és szül tapasztalat új tapasztalatot. Ezért aztán az idősebbek bátran emlékeztethetik a léha fiatalságot, ha azok elfelejtettek volna valamit, és a fiatalok nem haragszanak meg, mert ugye ez is csak egy fogadó az élet útján, és lesznek még ők is okos és tapasztalt öregemberek.
– Minden bizonnyal örülni fogok, ha megérem azt a kort – felelte kényszeredetten Gaetano de Perris, és a kupát az asztallapra helyezte egy vakon reámeredő sült malac citromba harapó szája mellé.
– Átvetted, kedves barátom, drága bátyádtól, aki immár az Atyaisten jobbjáról néz le ránk – Matteo Gazzi keresztet vetett, és visszatért az asztal túlfelére –, a húgyházat, annak minden fáradságával, keservével, de természetesen fényesen csengő aranyaival is. És ugye átvetted a szerződésünket is, amit drága bátyáddal kötöttem. Nyilván csupán a feledékenység az oka, hogy tegnap nem küldted hozzám az embereidet azzal az összeggel, amit Olivo sul Mare csinosítására szánsz, a kormányzói hivatalon át, mint városunk hálás és lelkiismeretes szülötte.
– A sok munka – állt fel Gaetano is, és megjött a hangja. – Bátyám bonyolult ügyeinek felderítése nagy terhet ró rám.
– Minden bizonnyal – bólogatott Matteo Gazzi.
– Még nem ismertem ki magam a papírjai között, mert hát eleddig nem kellett ilyenekkel foglalatoskodnom. Ahogy mondta, méltóságod, a fiatal ember tapasztalatai nem érhetnek fel az idősével, és én bátyám nyomában kullogok csak.
– Jól van, jól van – mosolyodott el a kegyesség, és legyintett. – Szót se pazaroljunk rá többet! Majd ha áttanulmányoztad a papírokat, kedves barátom, kétszeresen is várom a következő hónapban becses hozzájárulásodat. Addig is, ne fáradj el a mulatozásaidban, mert a fiatalságnak ez is dolga. Nekem meg az, hogy óvom és védem a várost gárdistáimmal.
Gaetano de Perris fejet hajtott, a kormányzó pedig szívélyesen elbocsájtotta.
 
Megtelt a hold az égen, elsötétedett, majd kivilágosodott az arca egészen, quintilis sextilisbe fordult, váltók jártak le, az asszonyok teste pár napra ismét tabu lett uruk számára, Gaetano de Perrisnek pedig számolnia kellett volna jövedelmének felét. Gaetano azonban nem számolt, eszébe se jutott számolni, élte az életét tovább, mintha nem lett volna semmilyen kötelezettsége. Gond azonban nem csupán ez volt, hanem hogy egészen elhanyagolta a húgyház ügyeinek intézését is.
Alessandro jó gazdaként tudta, hogy a természet az emberi szükség alatt is újraéled, és hát ha kihal az egyik bokor, nő majd másik, ha az egyik mag nem hajt ki, majd kihajt a következő év fordultával egy másik; a föld mindent elnyel, a szél elhordja a szagokat, Isten pedig figyel rá, hogy a nyomot elmossa az eső; ámde ugyanez a húgyház falai között nem történik meg, tehát hogy nyomok ne maradjanak, bizony tisztogatni kell az emberek után. Gaetano ugyanakkor a világ csodálatos összetettségét nem látta át, ezért első intézkedéseinek egyikével elküldte mindazokat, akikre szerinte fölöslegesen költötték a soldókat, ezért aztán az Alessandro de Perris halálát követő második hónap végére kezdtek áldatlan állapotok kialakulni a húgyházban s annak környékén.
A vásárosok és a prédikátorok hátrébb húzódtak, távol az épülettől, és a sor is megritkult a bejárat előtt. Elnyúlt, messze kígyózott, az emberek arcukra szorították ingük ujját vagy valamilyen kendőt, és a mögül morogtak, morgolódtak egymás között. Többen még a botozást is vállalták, és nem keresték fel szükségükben a húgyházat, hanem titokban rejtett helyeken könnyítettek magukon. A gárdisták egyre többször szemet hunytak a bűnös csorgatások fölött, s olyankor a botozás elmaradt; ők is tudták, hogy ha áll a levegő, és nem mozdul a szél Olivo sul Mare felett, akkor bizony a húgyházba csak könnyezve lehet bemenni, és köhögve lehet kijönni, de megesett az is, hogy úgy kellett elhúzni valakit a húgyfal mellől, ki a festett angyalok szigorú tekinteteinek kereszttüzéből.
Amikor tehát Matteo Gazzi kormányzó úgy döntött, hogy keményebb eszközökkel emlékezteti Gaetano de Perrist kötelességeire, akkor bizony nem csupán az elmaradt soldók miatt tette, hanem mert lassan fenyegetővé vált a közhangulat a húgyház környékén és a város utcáin. Matteo Gazzi nem csupán a pénzét féltette, de a kormányzóságot is, mert csak addig van szükség itt rá, amíg rendet tud tartani, csak addig keres, míg vannak adófizetők, és csak addig él, amíg lázadásra készülve ki nem élesítik késeiket a polgárok.
Egy kora reggelen tehát gárdisták sora között maga a kormányzó jelent meg a De Perris-palotában. Előző este nehéz teríték került elé az asztalon, a fokhagyma megülte az epéjét, egész éjszaka nyögött és álmatlanul forgolódott. A hajnali nappal azután maga is fölkelt, felöltözött, és inkább elindult. Nem volt fényes kedve, sőt kifejezetten ingerült volt, az arca el-eltorzult, amikor a hintó megdöccent vele. A gárdisták érezték a kormányzó hangulatának süllyedését, és nem finomkodtak, ezért egyszerűen félretolták a De Perris-apródokat és -szolgálókat a kapuból, átlépdeltek a palota oszlopainak tövében részegen hortyogó, más esetekben kardcsörtető mamlaszokon, és egyenesen Gaetano de Perris hálójába vezették urukat. Gaetano nyálazva aludt egy fiatal lány mellén, miközben egy másik lány hátulról simult hozzá. Matteo Gazzi megállt az ágy mellett, és még nagyobb haragra gerjesztette a látvány, de magának se vallotta volna be, miért is. Azután intett, és a gárdisták kapitánya, akin Gaetano két hónappal korábban csúnya arcsebet ejtett a tor hajnalán, kirángatta a nemest a ledér nők közül.
Gaetano de Perris nem enyhén volt részeg, szeme táskás, ajka lefittyedt, és iszonyatos bűz áradt belőle, amitől minden jótét lélek keresztet vet, mert az ördögnek van ilyen szaga, meg esetleg annak, aki egész éjszaka savanyú bort ivott, és utána lehányta saját mellét. Kizuhant a nők mellől az ágyból, és próbált két lábon állva megmaradni Matteo Gazzi kormányzó előtt, miközben arcára a részegekre oly jellemző bárgyú vigyor ült ki.
– Mivel szolgálhatok ilyen korán, kormányzó? – kérdezte ingatagon.
Matteo Gazzi nem kertelt sokat.
– A pénzemmel!
Gaetano de Perris homlokára ráncokat gyűrt a próbálkozás a számára hihetetlen erős gondolkodásra.
– Nem kértem én kölcsön kegyelmedtől – mondta keményen koncentrálva múltbeli cselekedeteinek sorba vételére. – Van nekem saját vagyonom, nem is akármekkora.
– Bah! – csattant fel a kormányzó, maradék türelmét elvesztve. – Mit képzelsz, te anyaszomorító, léha kurafi?! Annak negyede az én pénzem! A jussom a húgyházból. – Matteo Gazzi a kurtizánokra mutatott. – Ezek itt… Ezek egyikének a fele is az enyém.
Gaetano de Perris gondolatai úgy ugrottak a múltból a jelenbe, mint szöcske az egyik imbolygó fűszálról a másikra. A tekintete ugyanakkor az ágyra rebbent.
– Melyik fele? – kérdezte, és úgy érezte, a lényegre tapintott. – Ha keresztben vágjuk, nem hosszában, akkor melyik fele?
A kormányzó üvöltött, a kurtizánok felugráltak, és anyaszülte mezítelenül, sikoltozva kimenekültek a szobából.
– Bátyád nyomdokaiba se érhetsz – üvöltötte a kormányzó. – Ő legalább tisztességesen le tudta fizetni a kormányzói hivatalt! Te csak a pénz költéséhez értesz, és még az aranytojást tojó tyúkot is elhanyagolod!
– Tyúkot? Én?
– A húgyházról beszélek, te gyengeelméjű… – A kormányzónak elfogyott a levegője, és köhögőroham tört rá. Hatalmas, nemes teste rázkódott az erőlködéstől.
Gaetano de Perris odalépett melléje, és barátságosan hátba veregette. A gárdisták az első két ütés után ugyan elkapták a kezét és leszorították, de a baj már megtörtént.
Matteo Gazzi, miután a roham elmúlt, vöröslő fejjel intett.
– Dobjatok rá egy köntöst! – szólt lihegve a gárdistáinak. – Megmutatjuk neki a húgyházát!
 
A kormányzói hintó elé befogott lovak érezhették gazdájuk türelmetlenségét, mert úgy száguldottak végig Olivo sul Mare keskeny utcáin, hogy két embert is nekicsaptak a házfalnak.
Gaetano de Perris a hintóban zötykölődött egészen addig, míg a díszes bordó kárpitot tele nem rakta gyomrának üledékével, azután félig a hintóban, félig kilógva belőle kellett utaznia, miközben egy gárdista fogta a lábát belül. Ennélfogva a város is kapott áldásos ajándékából, amelyben, ahogy a régi mondás tartja, szétrágott olívabogyó mindig található.
A húgyház ezen a hajnalon a lovak diktálta iram ellenére is túl messzinek tűnt, a kendőjét az orrára szorító kormányzónak egy örökkévalóságig tartott az út. Nem is várta meg, míg a megálló hintónak kinyitják az ajtaját, és eléje teszik a kis sámlit, amin kényelmesen lelépdelhet. Mint egy pendülő nyílvessző, vágódott ki üléséből, és röppent ki magasztos testével a szabadba. Ott aztán eldobta a kendőjét, és mélyeket lélegzett a levegőből, de bárcsak ne tette volna: egyből beköltözött orrába a húgyház csípős szaga.
Matteo Gazzi elsárgult, ahogy illik, majd vérben forgó tekintetét a hintóból kizuhanó Gaetano de Perrisre vetette.
– Állítsátok fel! – dörrent a gárdistákra, akik rögtön fölrántották Gaetanót a földről.
A kormányzó aztán úgy bánt vele, mint egy gyermekkel, akit csínytevésen értek. A fülénél fogva rángatta be a húgyházba. A gárdisták nem haboztak követni őt.
– Mehettünk volna a női részbe is – vigyorgott idiótán Gaetano, amikor beléptek a bűzös terembe. Az ott foglalatoskodók a kormányzó láttán gyorsan csomagoltak, és mint a kamarában rajtakapott kisegerek, suhantak ki a fal mellett a szabadba.
– Fáklyákat! – üvöltötte hátra a kormányzó a gárdistáinak. A húgyházban ködszerű félhomály uralkodott, a mécsesekből régen kifogyott az olaj, és senki nem öntött beléjük újat, a fáklyák pedig régen leégtek, és nem akadt, ki kicserélje őket.
Jöttek a gárdisták, tüzet csiholtak, tucatnyi fáklya lobbant lángra.
– A férfioldalt mindig láthatjuk, nem igaz, Matteo? – kacsintott Gaetano bárgyún a kormányzóra. Érezte, hogy baj lesz, és megpróbált barátságosabb hangot megütni.
Matteo Gazzi nem válaszolt, csak végighúzta Gaetanót Krisztus urunk tizenkét stációja előtt, elvezette a szentek szobrai alatt, s talán még a mennyezeti freskó angyalai is utánuk fordultak, hogy lássák, mi fog történni. Dübörgött hátul a sok katona, és a fények beborították a húgyház belső csarnokát, minden csillogott és fénylett.
Az elmúlt hetek elhanyagoltsága miatt azonban különös gázok ültek meg a mennyezet alatt és a sarkokban. Láthatatlan gyűltek össze, és vastagodtak, nőttek, erősödtek, a szél néha megremegtette őket, de ki nem söpörte a húgyházból.
Csak egy kis tűz kellett nekik.
Amikor Matteo Gazzi kormányzó aztán a terem közepén maga elé penderítette Gaetano de Perrist, hogy szemtől szembe elmondja neki litániáját, a magasból s oldalról, mintha csak az angyalok és az égi szentek mondanának mennydörgő ítéletet felettük, óriási durranás hallatszott. Gazzi nem szólhatott, Gaetano de Perris pedig nem hallhatta a szózatot, mert földre sújtattak, és azonmód meg is süketültek, aztán pedig embernyi kőtömbök zuhantak rájuk, és csapták agyon őket. Elszálltak az angyalok és a szentek is, na nem messze, csak a környék bódéira, árusaira, itt várakozókra, a kormányzói hintóra és a gárdistákra. Agyonütöttek néhány hitetlent és sok hívőt, néhányukat dolog előtt, másokat dolog alatt vagy éppen után.
A húgyház kívülről olybá tűnt, hogy kinyílik, mint egy virág, de aztán összeroskadt, mint egy rossz fakunyhó, mesélték később a túlélők, a szerencsések, akiket az Úr kegyessége kimentett a váratlan vészből. Páran közülük látni vélték a kormányzót és Gaetano de Perrist is kimenekülni, illetve hát ketten a lelkük tisztaságára és anyjuk életére megesküdtek, hogy elszálltak, és angyalok fogták kezüket, miközben a magasban repültek, így megindult a kutatás a két eltűnt nemes után. Napokig tartott, és nem találtak senkit, aki hasonlított volna Matteo Gazzira és De Perrisre – egészben persze, nem darabokban. Mindösszesen néhány szakadt ruha fölött hümmögtek hosszan a városi tanács tagjai, de aztán megegyeztek, hogy ilyen koszos és rossz minőségű göncöket egyszerű nemes sem vesz fel, nemhogy két ilyen kiváló férfiú, ezért aztán biztos, hogy életben vannak. Pár nap után az terjedt el, hogy a szégyen miatt önkéntes száműzetésbe vonult a leomlott húgyház tulajdonosa és a kormányzó. Táplálta ezt a hitet az is, hogy időközben mindkettejüknek eltűntek a legértékesebb tárgyai, ékszerei és legkedvesebb dolgai, az arany ivókupától kezdve a palotájuk falain függő festményekig bezáróan. Nyilván titokban visszatértek értük, és elvitték új életükbe – az mégsem várható el magukat latinoktól eredeztető családok nemesi sarjaitól, hogy idegenben, kedves tárgyaiktól távol nélkülözzenek.
A mindenek fölött uralkodó isteni igazság azonban az, hogy ottveszett bent a húgyházban, illetve annak romjai alatt Matteo Gazzi kormányzó és az utolsó De Perris, Olivo sul Mare két leggazdagabb embere, a járás és a város mindennapi életének meghatározói, ünnepi alkalmainak irányítói. Példamutató férfiak és a nemesség legjobbjai – méltatta őket utóbb a püspök egy vasárnapi misén a Szent János-katedrálisban –, akik mennek, amikor menni kell.
És hogy lett-e új húgyház Olivo sul Marében?
Nem, nem lett. Sem ott, sem másutt a világon.
 

Vissza a tetejére