Szarka Klára

2022/3 - Nem nagy öröm (Háy János: Mamikám)2022/1 - Harkályok, tortasütés versus recenzió2021/3 - A hétköznapiság forgataga (Jánoki-Kis Viktória: Átlépsz velem a víz fölött))2021/1 - Töredezett sorsregény (Babarczy Eszter: A mérgezett nő)2020/3 - Mindent elhiszek Bereményinek (Bereményi Géza: Magyar Copperfield)2019/3 - Mint fénykép a hívótálban (Ferdinandy György: Sziget a víz alatt)2019/3 - Mint fénykép a hívótálban (Ferdinandy György: Sziget a víz alatt)2019/2 - Az (író)fiú regénye (Szöllősi Mátyás: Simon Péter)2018/2 - A rosszakra ki kíváncsi? (Tóth Krisztina: Párducpompa) 2017/3 - A megismerés szűk horizontja (Kerékgyártó istván: A rendszerváltó)2017/2 - Az újféle férfi talán az Édenbe jut (Kun Árpád: Megint hazavárunk)2017/1 - A történetek és a valóság megtévesztő hasonlósága (Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája)2016/4 - „Megköltött” textus (Darvasi László: Taligás) 2016/4 - Életek akvarellben (Bistey András: A hely, ahol élnünk kell) 2016/2 - Banális világvége – Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő 2015/4 - A túl sűrű valóság (Potozky László: Éles)2015/3 - „Semmi sem egészen úgy volt…” (Gergely Ágnes: Oklahoma ezüstje) 2015/2 - „… még semmi új nem kezdõdött el” (Toroczkay András: Búcsú Éhestõl)2015/1 - Mágia és romantika (Péterfy Gergely: Kitömött barbár) 2014/3 - A megértés kényszere (Závada Pál: Természetes fény) 2014/2 - Az emlékek méltósága (Gergely Ágnes: Két szimpla a Kedvesben) 2014/1 - Első tévénk2013/4 - Az erdélyi harisnya (Székely Csaba: Bányavidék) 2013/3 - „Mint az Avon-hálózat” (Szabó Tibor Benjámin: Kamufelhő. Hűtlen apák könyve) 2013/2 - Amikor az író önmagát adaptálja (Závada Pál: Janka estéi) 2012/4 - Ferdinandy csak mondja a magáét (Ferdinandy György: Kérdések istenkéhez, Pók a víz alatt)2011/3 - Érdekes-e egy író? (Jenei Gyula: Ívek és törések) 2010/4 - „Nem lesz itt semmi baj” 2010/1 - Lapzárta után: újságírók meg a történelem2009/4 - Irhakesztyű2008/4 - Szavak és képek2008/2 - Kis és nagy életek2007/4 - Három ‘56-os háromféle2007/3 - Írók és feromonok2007/2 - A maradék, Fürdés, A pohár, A kamra 2006/1 - Egyenlő esélyek a boldogtalanságra2005/2 - Feneség a szemekben2005/1 - Három keserv2004/1 - Kerékpárral a négyes úton

A hétköznapiság forgataga (Jánoki-Kis Viktória: Átlépsz velem a víz fölött))

Jánoki-Kis Viktória: Átlépsz velem a víz fölött. Magyar Napló, Bp., 2021
 
Első kötet tizenkét novellával. Írót avatunk, nem is akármilyet, kétség sem férhet hozzá. Olyan tiszta, világos, látszólag egyszerű mondatokkal operáló szerzőt ismerhetünk meg Jánoki-Kisben, hogy az szinte zavarba ejtő. Nem tudom, valójában hogyan ír, de a mondatai nem a Michelangelótól közhelyig idézgetett „csak le kell fejteni a felesleget” gesztusra utalnak. Inkább azt képzelem, nagy gonddal és apránként állítja össze a szövegeit. Annyit, csakis annyit és éppen úgy mond, ahogy az szükséges a történet erőteljes, tárgyilagos, mégsem szenvtelen előadásához.
Bizton mondhatom, ha nem derül ki szerzőnk életrajzából, hogy eredetileg mérnökként végzett és dolgozott, akkor is erősen erre gyanakodtam volna rögtön az első elbeszélés, a Piros fazék néhány oldalának elolvasása után. Eszembe jutottak azok a mérnök barátaim, ismerőseim, akik művészettel (is) foglalkoztak. Mindig csodáltam ugyanis elmélyültségüket, aggályos pontosságukat, a komoly előzetes felkészülést, folytonos tanulást, anyaggyűjtést, amit nem spóroltak meg maguknak „művészkedés” közben sem.
Jánoki-Kis Viktória novelláiban a jelenkori magyar élet legkülönfélébb figurái jelennek meg. Vidéki vállalkozó, akit Amerikában élő lánya látogat meg, a boldogtalan pszichológus és topmenedzser páciense, alkoholista orvos szerencsétlen (roma származású) feleségével, és az identitásával küszködő drogos gyerekük. De feltűnik itt az enyhén autista professzor és bizarrul bűnös családja, az evészavarral küszködő tévériporter, akinek egy baleset miatt teljesen összeomlik az élete, meglátjuk, milyen az ikrek sorsa, de még a disztopikus jövőben is kalandozhatunk, hogy az anya-lánya kapcsolat – tényleg öröknek tetsző – problematikája is terítékre kerüljön sok más mellett.
De a kötet a jelenre fókuszál, a mindennapokra, a hétköznapjainkra. Arra, hogy mitől boldogok és mitől nem a népek. Milyen titkokat, sérelmeket, sérüléseket hordoznak magukban. S hogy a traumák, a nem kezelt életsebek hogyan fertőzik, mérgezik vagy akár pusztítják el a későbbi, vagyis a jelenbeli életüket. Bizonyos szempontból mind nagyon is jellemzően 21. századi „eset”, amiről a kötet szól. Egy picit másképpen, távolabbról nézve, persze, lényegében ugyanazokat a nyomorúságokat, hazugságokat, bűnöket, butaságokat, árulásokat, önbecsapásokat látjuk mai köntösükben, amelyekről évszázadok óta beszélnek el egymásnak történeteket az emberek. Ám ez csak annyit mutat, hogy írónk a humánum egzisztenciális alapkérdéseivel bíbelődik, ahogyan minden valamirevaló, a parcialitáson túllépő epikai gesztussal tették, és remélem, még teszik majd az alkotók.
Jánoki-Kis kötetében talán az a legüdítőbb, hogy nem vagy csak kevéssé az extremitásokat keresi, mutatja be. Őt a tökéletes hétköznapiság őrülten színes forgataga izgatja. A testi és lelki szegénység, az elgyengülés megannyi változata. Sok olyasmit olvashatunk nála, amiről lépten-nyomon látunk, hallunk, amit megszoktunk. Ez vesz minket körül. Ezeket a helyzeteket éljük meg, ezeket a sebeket hordozzuk magunkban mi is. Folyton beleütközünk a mindennapok drámáiba, már unjuk is, de mégsem tudjuk pontosan, mi hogyan is játszódik le körülöttünk, bennünk. Azt hiszem, éppen a mindennapiságuk ismerőssége miatt siklik el a tekintetünk a lényeg fölött. Túl közel van hozzánk a sorsunk, és egyre kevésbé van időnk meg terünk hátrébb vagy egy kis időre kilépni belőle. A 21. századi világ gazdagabbik fele sohasem látott jómódban él, s tán sohasem érzett szorításban és hajszoltságban. A mai emberre illenek rá leginkább Tantalosz kínjai.
Ráadásul szerzőnk a húsba vágó hétköznapiságról olyan hiteles ismeretek birtokában ír, mintha mindegyik hősének, sőt epizodistájának sorsában személyesen is osztozott volna. Attól, hogy pontosan tudja (így mi is megtudjuk), hogyan néz ki a nagyüzemi csirkenevelde (Piros fazék), milyen a krónikus álmatlanság (Vodkaszóda), vagy milyen lehet az öregedő anyának és fiatal, törekvő, de boldogtalan lányának a kapcsolata (2053), még sokkal erősebb és mélyebb hatást képes elérni az írásaival. Mondhatni, a lírai című Átlépsz velem a víz fölött kötet meglehetősen szigorú. Nem hagy kiutat, nem engedi meg a maszatolást, elnagyolást. Megfellebbezhetetlenül tárja föl a lényeget, akárcsak a sebész a vakbélgyulladást. Miután Jánoki-Kis úgy ír, hogy sem elvenni, sem hozzátenni nem nagyon lehet a szövegeihez, megérezzük, hogy mindennek jelentősége van ebben a kis kötetben. Nem véletlenül került bele vagy maradt benne. Komolyan vesszük a narratívát. Muszáj komolyan vennünk. Összekapjuk magunkat, koncentrálunk, ami gondolatilag nem is nehéz a tiszta nyelvezetnek köszönhetően. Hát éppen ezért életbe vágó, hogy minden apróság, látszólag lényegtelen, díszítő, hangulatteremtő elem hiteles és valóságos legyen. Muszáj leírnom: mérnökien pontos. Olvasóként mindez könnyíti a megértést, ugyanakkor elmélyíti, súlyossá teszi az átélést. Az érzelmi hatást. A tárgyilagos írások, a sebészi makulátlanság így teszi a kötet jó részét már-már expresszívé.
Jánoki-Kis a megfogalmazás aggályosan letisztult módja mellett más módszerekkel is fokozza még a hatást. Többek között a gyakori alanyi elbeszélő móddal, meg azzal, hogy az elbeszélők személyét ugyanabban a novellában is váltogatja. Ettől az olvasó úgy érezheti, mintha képes lenne belelátni mások titkos gondolataiba. A különféle párhuzamos narratívák kibontásával és összefogásával pedig az emberek közötti bonyolult viszonyrendszer is transzparenssé kezd válni. Méghozzá úgy, hogy nem kell a szöveget bő lére eresztenie. A megírás módjának ökonomikussága így megőrizhető. Ahogyan az elbeszélések struktúrájának átláthatósága is.
A stiláris hasonlóságok dacára különbségek is jócskán vannak a tucatnyi elbeszélés között. Mintha Jánoki-Kis igyekezett volna az általa preferált írói utak sokféleségét is az olvasó elé tárni. Nekem két markáns alkotói lehetőség, irány tűnt föl a kötetben. Olyanok ezek az irányok, mint a fotótörténetben a klasszikus és az új dokumentarizmus irányzata volt. A klasszikus iskola nagyszerű fotográfusai mesterien éltek és élnek máig mindazzal a formanyelvi tudással, ami az 1930-as évek végére nagyjából kialakult. A fotó megtalálta a saját eszközeit, megformálódtak törvényszerűségei. Így ezeket perfektül használva nagyszerű és esztétikailag gyönyörködtető fényképeket, képtörténeteket alkottak és alkotnak a fotográfusok. Remek kompozíciókkal, valőrökkel, fény-árnyék dinamikákkal és sok más szakmai fogással operálva. Az új dokumentarizmus követői ezzel szemben azt a látszatot keltették, mintha az ő képeik csak úgy megtörténtek volna. Mintha ők nem akartak volna semmiféle bravúrt, szakmai készséget „hozzátenni” a valósághoz. Antimanieristák. Mintha amit mutatnak, az csak az ártatlanul és szenvtelenül leképeződött valóság lenne a maga kócos, hétköznapi, esetlen igazságában. Persze nem így van, de ezt akarták. És ez a néző érzete is a képeik láttán.
Jánoki-Kis képes a látványos megformálásra, az írói, formanyelvi eszközök perfekt használatára. A szakmai, esztétikai bravúrra. Mondjuk a Tartozás idős, demens főhősének szinte az ösztönlétig ható szenvedését úgy mutatja be, ahogyan tán csak a veristák vagy némely 20. századi latin-amerikai elbeszélő volt képes rá. Másutt (Te meg én, Cukros víz, Álmacskacápa) az elbeszélés fonalának gombolyítása a figyelemreméltó, hogy úgy mondjam, íróilag. Másutt más. De tetten érhető a másik irány is. Az, amelyik a fotográfiai új dokumentarizmusra hasonlít inkább. Olyan művekre/műrészletekre gondolok, amelyek mintha csak úgy maguktól megszülettek volna az olvasó szeme előtt. Mintha a szerző pusztán tárgyilagos, pontos, szabatos, tiszta mondatokban lejegyezte volna, amit a kavargó élet diktált neki. Így ezekben a novellákban annyira a valóság általa feltárt és elénk vetített világába veszünk, hogy olvasás közben szinte nem is vagyunk képesek észlelni az írói gesztusokat. Minden olyan magától értetődőnek, törvényszerűnek tetszik, mintha csak úgy megtörtént volna. Tán a kötet nyitó elbeszélése, a Piros fazék a legszebb példa erre. Annyira hétköznapi, hogy az lenyűgöző. Muszáj többször is elolvasni, hogy az írói kamuflázst kifigyelhessük. Ha akarjuk.
Bevallom, én örülnék, ha Jánoki-Kis ezt az alkotói utat választaná. De bármelyiken is halad tovább készülő regényében, érdemes lesz odafigyelni rá.
 

 

Vissza a tetejére