Horger Antaltól a Virágzabálókig

Mindig tudtuk, hogy Darvasi Lászlóban elemi erejű mesélő lakozik, aki történeteivel finomszövésű, áttetsző elbeszéléssé alakítja a világot, aki emberi tévelygésekkel, kudarcokkal és örömökkel teli, egyszerre hétköznapi és különös alakok sorát vonultatja fel, aki történelmi hátteret, valós kontextust legendává emel. Sokáig azt hittük, Darvasi mégis a kis elbeszélői formákban képes igazán érvényre juttatni mondatainak szépségét, fájdalmát, mindenek feletti igazságát. Persze nem lepődtünk meg, amikor ez az artisztikus, szinte minden esetben egzisztenciális színezetű elbeszélői igény, amely az életet történetté, a történetet életté, és amely a világot újra és újra mesévé változtatja, számos, ma már klasszikusnak számító novelláskötet után és közben megfelelően nagy ívű regényformákra is talált. Ennek az immáron két évtizedes írói pályának legfontosabb állomásait villantjuk föl minimonográfiánkban.

A történet, vagy a történetmondás, mindenesetre az elbeszélés vágya, leginkább mégis a mesemondás öröme kérdéssel, lebegő válasszal és a már létező világ biztos megtarthatóságának meséjével kezdődik, idézem: „Történet? Pontosan. Szóval, hogy van.”, no, nem Darvasi első és egyben utolsó, Horger Antal Párizsban című (1991) verseskötetében, hanem a vegyes műfajú A portugálokban (1992). De könnyen belátható, hogy e korai versek epikus regisztereiben is már szavakká formálódik az elbeszélői igény egy koherens, zárt, történetszekvenciáiban újrateremthető világra. A Darvasi-versek burjánzó, érzékenységtől túlfeszített, egyszerre evidenciaként és banalitásként ható mondatai még orphikus igézetből, elveszett orákulumok és teremtéstörténetek homályából szakadnak fel. A mondat, a szó magzati állapota ez. S a burok feszítettségében, a mitológia előtti állapot néma formái közt, a szavak bűvkörébe zárt én fokozatos artikulációra ébred. Premitologikus, szimbolikus, magzati állapotából a versbeli én újrakezdi, megszabadul veszélyes és indulatos személyességétől, de nyelviesülése, A portugálok „egészséges, szép nagy nemzeti irodalom” projektje, művésziségének túlhajszoltsága miatt lombikéletű marad. A művi beszédű lírai homonkulusznak Pompeji megkövülése a sorsa, s az, hogy átadja helyét egy mesebeli férficsecsemőnek. Ez a férficsecsemő A portugálokban fedezi fel magát, s nyeri el első, kortalan és ártatlan emberi Énjét. Belőle lesz majd A veinhageni rózsabokrok bűnbe eső, de még a beavatódás pillanata előtt álló kopasz fiúja.

1993-ban jelenik meg az a könyv, amelyben ténylegesen elkezdődik a világ újramesélése, amelyben megszületik a Darvasi László nevű elbeszélő, s amely kötet a mai napig mérce és orientációs pont mind a szerzői életművön belül, mind a rendszerváltozást követő magyar nyelvű prózairodalomban. A veinhageni rózsabokrok novellái a nyomolvasást, a sorsgenezist integrálják, egyszerre véres, brutális és enyészet-szépségű világot teremtenek, mitologikus-európai és civilizálatlan-balkáni geopoétikájuk az emberi létezés animalitását a végsőkig feszítik. Már a címek (A veinhageni rózsabokrok, A witembergi kőtörők) szimbolikus terheltsége fokozott olvasói elvárásokat hív elő, miközben a címtől eltérítő olvasás – logikus és oknyomozó módon – a történet eseménysorát igyekszik rendre helyére tenni: legtöbbször a visszatérő elbeszélő sorstörténetét, amely nem közvetlenül, de kapcsolatot feltételez a mindenkori címben jelzett misztériummal. A veinhageni rózsabokrok szimbolikus története így képezi a kosárfonó kopasz fia főcselekményének mesés fejezetét, A witembergi kőtörők pedig az elbeszélő beavatásának archetipikus példázataként szolgál. Újszerűnek mégis az elbeszélések formai megjelenítésének poétikai rendszere mutatkozik. A párbeszédeket jelző gondolatjelek elmaradása az ismétlődő történet monológ és monolit voltát, illetve a pszichikum nyelviesülését jelzi. A szövegvilág egyneműsödik, narrátor-, elbeszélés- és cselekményközpontúvá válik. Az elbeszélőként vagy figuraként gyakran visszatérő, kortalan kopasz fiú belső világa határozza meg a szövegvilág eseményeit, hangulatát és nézőpontját. Az állandósított in medias res a klasszikus novellatípus világos exponáltsága ellenében érzelmi töltetű felütésekkel indítja az elbeszéléseket. A felütés viszont a szétszórtságot automatizálja, sem folytonosságot, sem megoldást nem ígér.

1994-ben Borgognoni doktor és Szív Ernő, vidéki tárcaíró mutatkozik be egy-egy kötettel. A Borgognoni-féle szomorúság és A vonal alatt számos korabeli kritikus számára nem is jelent evidens elkülöníthetőséget, holott Darvasi írói habitusának egyik legmarkánsabb jegye a kettős szerzői arcél tudatosítása. Más kérdés, hogy ez a pessoai pszeudolétmód kezdetben sikeresen is működik, később azonban stílustörések, identitászavarok, átszüremkedések dúlják föl a névhez rendelt korpusz minőségi állandóját. A Szív Ernő név alatt publikált kötetek például nem sokban különböznek A titokzatos világválogatott (2006) Darvasi által jegyzett focitárcáitól, s a Trapiti (2003) című meseregény üresjáratba kerülő tárcafejezetei is sokkal inkább a Szív-féle stilizáltságot viselik magukon. Mindenesetre elég hamar, A veinhageni rózsabokrok kiváltotta kritikai eufória után Borgognonival és Szív Ernővel kritikai szempontból az első határszituáció teremtődik meg Darvasi életművében. Tény azonban, hogy a Borgognoni-kötetben szereplő Magyar novellák cikluscímmel autonóm műfajmegjelölés is születik hosszú távú programként, melyet az 1998-as Szerelmem, Dumumba elvtársnő is visszaidéz. A Borgognoni-kötet második része, a Történetek Olvasókönyve pedig A portugálok epizált lírájának vagy lírizált epikájának, dekonstruktív kettős játékának folytatólagosságát variálja. Igaz, a felolvasások kedvelt darabjai, többek között a csókokról szóló rövidtörténetek itt találhatók, a foci grammatikája pedig majd a már említett Titokzatos világválogatottat vetíti előre.

A Kleofás-képregény (1995) az a kötet, amely a rózsabokrokkal megkezdett apokrif bűn és bűnhődés-történet variációkban gazdag folytatását jelenti. Különös nóvum itt egy rejtetten ismétlődő, minden kritikai támadást elhárítani kész immanens poétikai biztosítási rendszer. Kaufmann Dávid Jude ben Semuél Haleviről szóló előadását a mindentudó narrátor „mértékkel felépített, kerek előadás” védelmi pecséttel látja el. A fuldai Kékvízesésben Jakob Waase az olvasó bocsánatáért esedezik, hogy nem rendelkezik az írói mesterség minden adományával, de kellő alázata és főképpen mértékletessége megóvja majd az elkészült művet az olvasó becsmérlő szavaitól.

A veinhageni rózsabokrok kopasz fiújának helyébe a Kleofás-történetekben többnyire a világ létfontosságú dolgaiba már beavatott, a világ üzelmeit azonban még átlátni nem tudó passzív fiatalemberek kerülnek. A müttenheimi szörny különös históriájának figurája, Mark Stallendorf, a tudatos és tudattalan cselekvés határmezsgyéjén önmaga, az őt körülvevő környezet és a magasabb rendű hatalmak egymástól igencsak különböző és gyors változásra képes helyzetelemző magatartásának foglya lesz. A Zord Apa, avagy a Werner-lány hiteles történetének orvosfigurája a praktikus élet praktikáit igyekszik kiismerni, de ő is egyelőre az áldozat szerepében ismeri fel magát. A Kleofás-képregény Valdek nevű diákja, a kezdő orvoshoz hasonlóan passzív befogadója a körülötte zajló eseményeknek. A kopasz fiú meséje így változik át különböző idők és terek szintjén a szemlélő, kereső, úton levő fiatalemberek meséjévé. A Kleofás-képregény egésze ennek megfelelően kilép a mitikus Időből, és történeti keretbe ágyazódik. Keresztes háborúk és zsidóüldöztetések, a harmincéves háborút lezáró békeévek, a XIX. század végi Szeged hangulata keretezik a történeteket. A történelem nélküli sorstörténet mögé díszletként odakerül a történelem. Megelőlegezve a Szerelmem, Dumumba elvtársnő (1998) kötet 1945 utáni időbehatárolhatóságát, illetve A könnymutatványosok legendájának (1999) történeti geopoétikáját.

A Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt? (1997) című tárcagyűjteményben Szív Ernő kedélyességével, bensőségességével, naiv ötletességével látványosan megteremti a Budapest-centrum ellenében és/vagy amellett Szeged geopoétikáját. Állandó jelenléte az Élet és Irodalom és a Délmagyarország hasábjain megengedi azt a hamis, ugyanakkor egzisztenciálisan szükséges látszatot, amely a rendszeres „helyettünk és mellettünk és rólunk” személyes átvitelében gyökeredzik. Miatta vagy érte lehet az utolsó lapról kezdeni az említett lapok olvasását, és sajnálkozni is lehet afelett, hogy amikor a szinte már családi barátnak számító Ernő bornírt tárcáját megírta, tényleg elcserélte a postás a honoráriumszelvényét, vagy egyszerűen nem jutott eszébe semmi. A Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt? azonban mégiscsak egy régi gesztus újszerű felidézésével nyeri el igazi jelentőségét. A berlini fekete füzetből című Baka István-hommage az elmúlt két évtized merev és elitista irodalmi undokságának fittyet hányva állít nyelvemlékművet a kilencvenes évek egyik legnagyobb lírikusának. A fekete füzet e gesztus ritkaságán túl emberiességében és megható szépségében, különösen pedig visszafogott, profán tragizálásával emelkedik ki Szív Ernő többi mulatsága közül.

A Szerelmem, Dumumba elvtársnő (1998) kötet középpontjában egy kitalált magyar világ szimulákrumként, „sosem volt, mégis van” országként artikulálódik, amelyben az új elbeszélők és az új történetmondók már egy eleve – és könnyen – referencializálható terrénumon léteznek. Amíg az első Darvasi-mesék veszteségekkel zárultak, a nosztalgikusan egységes kép szétzúzásával, a mitikus bűnbeeséssel, az Időbe kerüléssel, addig ez a világ már alapjaiban meghatározott, történelembe ágyazott, Darvasi fokozódó műviségének és alteregója, Szív Ernő bájos lazaságának kellőképpen kikevert humorán és nyelvi nárcizmusán keresztül értelmezve. De a hamisítatlan Darvasi-történet itt is azonnal felismerhető egy elnyújtott, kedves, részletező jelzősorozatról, egy rövid, semmit és mindent egyszerre mondani kívánó dialógusról, a történetet lassító, világmegváltó szentenciázásról, a szüntelen mesélési vágyat jelző reflexivitásról, a hallgatóságot játékba hozó kiszólásról, az elbeszélés menetének ritmizáltságáról. Ez olvasható ki A brazilok labdája világot behálózó focitörténetéből, a Múlik a reggel kocsmalátogatóinak remény nélküli várakozásából, a Zuhanás apukájának halálon túli élettörténetéből, vagy a Cornelia Vlad fekete humorából. A sok komikus szomorúság láttán ugyanakkor sosem e léthelyzetek tragikus okait boncolgatják az elbeszélések, hanem a mindennapok történéseinek egzisztenciális veszélyeztetettségét ironizálják. De e kötetben kaptak helyet azok a „magyar” státusukat meghaladó, „világnovellák” is, az El Quahira, a Stammer úr Sao Paulóban vagy Az Erwin van Maal-forgatókönyv, amelyek a korábbról is ismert idegen „német”, a saját „magyar” anyagot a világ végigmesélhetőségében szitualizálják – Darvasi poétikus világnovellájában. Az idegen, a különös e „sajáton belülivé” alakítása a hangimitáció tárházának bővülését, olykor felduzzadását jelenti, ugyanakkor a nyelvi világteremtés univerzális jellege ezzel egyre hangsúlyosabb szerepet kap Darvasi írásmódjában. A könnymutatványosok legendáját kísérő, vagy az azután megjelenő „spanyol”, „délvidéki” és „kínai” novellák ezt a sajátos világbehálózási szándékot erősítik, s egy lehetséges „világnovellás könyvet” előfeltételez.

Sok más kortársához, kollégájához hasonlóan a kilencvenes években Darvasi is regényírásba kezd a hosszabb elbeszélések, kisregények, tárcaregények abszolválása közben és után. A generációs új történelmi, áltörténelmi, metatörténelmi vagy pszeudotörténelmi kategóriákkal elnevezett korpuszban A könnymutatványosok legendája (1999) utólag is azért pozicionálandó mű, mert a kortársi regényekhez képest a szerzői poétika legmesszebbmenőkig állandósult jegyeivel rendelkezik, és immanens módon helyezkedik el az életműben. A regény tele van izgalommal, várakozással, lélegzetelállító kalandokkal és oldhatatlan titkokkal. Az egyes történetszekvenciák nem nagyon akarnak egymásra találni a regény szövevényében, mi több, funkciótlanul s motiválatlanul alakul egy s más a történetek e hatalmas mátrixában. A regény ennek megfelelően végtelenített novellafolyam, a többszörös kezdetnek megfelelően többszörösen poentírozott befejezéssel. E folyam résznovelláit nem tartja szorosan össze hagyományos struktúrától elvárt koherencia. Jönnek a mutatványosok, mennek a mutatványosok, s közben mutatványoskodnak a könnyeikkel, miközben egy rég vágyott mágikus-mitikus időteret teremt maga körül az elbeszélő, egy névtelen elbeszélő, aki mindvégig ott van az olvasó mellett, igen közeli viszonyt feltételezve vele, hiszen e szavak mögé bújó elbeszélő a többes szám első személyt használja, hogy megteremtse meséjének terét, közösét, mesélő és hallgató viszonyát. Nem A veinhageni rózsabokrok monologizáló elbeszélői mesélnek már itt, nem is Borgognoni mester, s nem is Jakob Waase, A fuldai Kékvízesés bizonytalan historikusa. A többes szám első személy használata a regényben az olvasó, az oda hallgató elbeszélői szituációba hívása archaizáló eljárás. Ugyanakkor distanciateremtő eszköz is, hiszen az én és az elbeszélő, a „mi” együttese azt a közöst reflektálja, amely éppen nem közös, hiszen a „mi” már vagy még nem különíti el az egyes szám személyeit: az „én” és a „te” dialógusa szétválaszthatatlanul a „mi”-ben artikulálódik. Ebben a „mi”-ben az olvasó éppúgy elbeszélője, teremtője a történéseknek, mint a szerző. S mikor már alaposan benne vagyunk a regény cselekményében, tételesen meg is szűnik ez a viszony: a többes szám első személyű közösség átadja helyét az elbeszélés, a mese szellemének.

A könnymutatványosok legendájának cselekménye a premodern, archaikus történetmondás nyomain halad lineárisan előre. Ebből következik a regény kettőssége, eldöntetlensége: egyszerre archaikus mese és mediatizált vízió, nagy narratíva és történettöredék, mely varázstalanított hősökkel és hősietlen varázslatokkal egyaránt rendelkezik, miközben az egész regény színes panorámakép, alul- és felülnézeti perspektívaváltásokkal, melyek a nyelvi és tematikus regisztereket egyaránt meghatározza. A regény megjelenésével, illetve az azóta eltelt időben azonban újabb s élesebb határszituációba sodródott elbeszélőnk. A könnymutatványosok legendája mint mű és vállalkozás mérce továbbra is Darvasi elbeszélő művészetében. Ugyanakkor a határhelyzetet a regény teremti meg, akarva-akaratlanul, a regény mint olyan hívsága folytán. Hiszen e mű és vállalkozás mércéje az, amely az életműben vissza- és előrefelé is olvasva, haladva, ide-oda csapongva hivatkozási ponttá válik s válhat a Virágzabálók (2009) megjelenésével. A könnymutatványosok legendáját követő könyvek azonban mintha megtorpanásból, orientálatlanságból vagy egyszerűen csak bizonytalanságból születnének, s bár némileg átrendeződik a szerzői prezentációt biztosító infrastruktúra, Darvasi könyvei 2002-től a pécsi Jelenkor helyett a budapesti Magvető Kiadó gondozásában jelennek meg, „helyzetén” ez mit sem változtat. A könnymutatványosok legendája után azonban itt van egy rendkívül erős novelláskötet, még a Jelenkor gondozásában, a Szerezni egy nőt, mely a regény megjelenését követő évben, 2000-ben lát napvilágot. Talán a regény terhe vagy a gyors megjelenés vet árnyékot e hihetetlenül izgalmas novellaciklusra. Ez a tizenhat női nevet rejtő füzér az egyik legfinomabb költői megfogalmazása a Délvidéken zajló háborús eseményeknek. A Szerezni egy nőt háborús novellái, ráadásul mint egy regény szakadozott lapjai, látszólagos keretet alkotnak. Schreiber, az itteni elbeszélő vallomása a háborúról általában érvényes lehet A könnymutatványosok legendájának háborús regisztereire is: „ha már, mondom, író vagyok, mert így alakult, akkor ama szart méricskélem, ami a különböző nemű és fajú emberi hátsók szorgoskodása révén világra hozakodik, s a világ bizonyos pontjain fölhalmozódik.” A Magvető által gondozott Darvasi-könyvek különös helyzetét egyre inkább a tudatos kötetkompozíció és stílusbravúr adja. A lojangi kutyavadászok (2002), a Szív Ernő néven publikált Összegyűjtött szerelmeim (2003) könnyed olvasmányok. Akárcsak a Trapiti nevet viselő két meseregény (2002, 2004). Viszont mindig van új olvasó, s éppen a „kínai” kötet és Szív Ernő dzsessznovellái nyújtanak kiváló gyakorlóterepet azok számára, akik még nem olvastak elég Darvasit. Ehhez segíthet hozzá a Szív Ernőre hajazó, bombasztikus című, és nem feltétlenül best of jellegű A világ legboldogabb zenekara válogatott novelláskötet (2005). A válogatás, úgy tűnik, egy elmaradt vagy elhanyagolt poétikai lehetőséget próbál ellensúlyozni: a korábban már említett „világnovelláskötetét”. A „kínai novellák” és az „összegyűjtött szerelmek” frivol, tudatos és olykor akarnok szerepvállalás termékei. Vállalása annak, hogy az egyszer kipróbált nagy narratíva, a regény helyét a stílusbravúrnak és a tárcának kell pótolnia.

Egy könyv, A titokzatos világválogatott (2006) azonban rendelkezik némi túlélési eséllyel, és ez nyilvánvalóan a szerző focihoz való, rendkívül személyes, affirmatív viszonyának köszönhető. A Darvasi-féle válogatott e kötetbe gyűjtött tematikus szövegei nagyban hasonlítanak egy átlagos világbajnoki mérkőzéshez. Lassú felvezetés, ismerkedés, cselezgetés, aztán egyszer csak technika, technika, csoda, gólok, passzok, beadások, ívelések. Közben nem egy esetben ordít fel fájdalmában az olvasó: lecserélni a felháborító jelzőhalmozásért, a felhők megríkatásáért, a konyhai falvédőkre illő döbbenetes igazságmondatokért. Hogy aztán alaposan megizzadva, de mindent, mindent megmutatva, megint csak lassú, igen megszokott ritmusban lazítsuk végig az utolsó néhány szöveget a pályán. Keretes könyv, bevezetővel, prológussal, amiben reflektáltan ott a mesélési kedv, a történet- és anekdotahalmozás öröme és ígérete. Tanítással felérő konzekvenciája van a könyvnek: a labda a pokolban van, s amiről az egyes szövegek meséltek, az mind a földi élet pokoli játékterére vonatkozik. A titokzatos világválogatottban az aktualitást is meghaladni tudó elementáris erő dolgozik; jelzőbokrok, idétlen bokaficamok mögött rejtező erő, ami a nyelvet focivá, a focit nyelvvé tudja alakítani. Mert ha Esterházy Péter hasonszőrű focikönyve (Utazás a tizenhatos mélyére, 2006) nagy ívű elbeszélés, könnyed labdalevétel életről és futballról, Darvasié légies parádé, ezerig tartó dekázás.

2009-ben a Virágzabálók, a második nagyregény minimonográfiánk szerint immár a harmadik határszituációt teremti meg az életmű kritikai megvilágításában, remélhetőleg; vajon a két regény közötti időszak kevésbé preferált köteteit überelheti-e a Virágzabálók, vagy feledtetni tudja-e öncélúságaikat, orientálatlanságaikat, esetleg újraértelmezheti-e az egész pályaívet? Vajon summázata-e a Virágzabálók Darvasi eddigi életművének? Dialógusba lép-e a Virágzabálók A könnymutatványosok legendájával? Újraértelmezi-e az új regény a korábbit? Maradjunk is ennél az egyetlen kérdésnél, hiszen sok esetben ugyanazok a helyszínek, a hozzánk hasonlatos alakok, a bennünk élő legendák, és bizony a mesemondás elementáris igénye az, amely újult erővel fogja egészérvényűvé, itt és most, a XIX. századi világot. A könnymutatványosok legendájában XVI-XVII. századi panorámaképet kaptunk Kelet-Európáról és a Balkánról, Magyarországról, Erdélyről, Budáról és Szegedről. Élő és holt, valós és fiktív alakok váltogatták egymást, s járták együtt is, külön is a történelem poros és végtelen országútját. Könnyeket pergettek és hímtagjaikkal, vulváikkal varázsoltak. Felszabadították a török alól Budát, kifaragták Szegeden fából az ördögöt. Világkémekkel ismerkedtünk meg, és több száz oldalon át kísértük Absolon Demeter erdélyi nagyúr extrementumának légi útját. Lenyűgöző volt, s lenyűgöző mind a mai napig A könnymutatványosok legendájának nemzetek feletti mátrixa, elbeszélői hedonizmusa. Ha ez az első gróbián, vadóc, túlfűtött regény volt, akkor visszafogott, tizenkilencedik századi regény lett a Virágzabálók, melyben addig váltják egymást az osztrák császárok és spionok, míg a magyarok európai mintára ki nem robbantják a maguk forradalmát és szabadságharcát minden következményével együtt. Darvasi fegyelmezett módon mondja föl Szeged központozásával mindazt, ami e korról tudnivaló, s amit e korhoz hozzá kell gondolnunk. Rövid, kommentáló mondatok hívják fel a figyelmünket az aktuális világeseményekre, politikai háttérre, gazdasági helyzetre, technikai fejlődésre és kulturális kontextusra. Miközben újra panorámaképként tárul fel előttünk a már ismert és bejárható világ Szegedtől Budán át Bécsig, épp olyan ismerős és integráns része lesz ennek az egyetlen, közös világnak a tiszai legenda: növényeivel, halaival, kies tájaival, pusztító és építő árvizeivel. El is hangzik a regényben ez a vágyott biedermeier, ami persze csak a felszínen jelent nyugalmat, biztonságot, polgári fejlődést, a mélyben annál nagyobb érzelmek, vágyak tombolnak – melyek mindegyre a történelem hol szűkös, hol engedő alakzata ellen feszülnek. Az alakokat szinte meg sem érintik a sorsdöntő pillanatok. Fontosabb a túlságosan is fájón vagy éppen túlságosan is belenyugvón szemlélt saját élet, mely mindegyre a másik életének meghatározója, eltérítője, befolyásolója lesz.

A Virágzabálókat szekvenciális történetmondás jellemzi. Finom, ironikus, distanciális keretrendezésű a regény, benne a vég kulminál: egy gyönyörű, képi-orgiasztikus pillanatban, ahogyan Pelsőczy Klára és Szép Imre színes festékbe mártott, pici szögekkel elbarikádozza magát a hálószobában, és gyakorlatilag halálra szeretik egymást, miközben odakint tombol a szegedi nagyárvíz. Ide, éppen a nagyárvíz rendkívül érzékletes leírásába torkollik a regény cselekménye, számos nagy és kicsi élet szerteágazó, összekapaszkodó története. Mintha az árvíz nem volna más, mint főhőseink életmocskának pusztító megmutatkozása. Ez a keret, a fő kép, a bűn és bűnhődés szimbólumképző erejénél fogva mindig is a másik, a természetes, az animális és orgiasztikus, az archaikus kiiktathatatlanságát mintázza. Persze ez a keret sem ilyen egyszerű: a regény kezdetén Schütz doktor tehetetlensége, vaksága a tragikus véget már bejelenti. Különös faládáit suhancok törik fel, virágszirmokkal szórják teli a házat, s gyilkossággal vádolják meg az orvosdoktort. A kerettörténet párja, az utolsó néhány lap egyetlen év eseményeit fogja közre, mutat rá egykori képeslapokra és reklámanyagra, hogy aztán a védelemről, a menekülésről, a főszereplők egyetlen Noé-ladikjáról meséljen. S e kereten belül, többszörösen nagy fejezetbeosztás szerint, a történetszekvenciák ciklikus ismétlődésében bontakozik ki a „virágzabálók” legendája.

S hogy kik ezek a virágzabálók? Schütz doktor, aki Darvasi korábbi orvosdoktor figuráihoz hasonlóan asszisztál a körülötte történő dolgokhoz, aki megfigyel és följegyez, aki irányít és beavatkozik, s akinek még különösebb története van, mint azt sejteni engedi a regény. Pelsőczy Klára, a nő variációs gazdagságának szubsztrátuma. Nem véletlen, hogy minden egyes férfiszála a regénynek nála bogozódik össze. Szép Imre, a növények és virágok szakértője és Szép Péter, a pénzzel és az erővel rendelkező testvérpár. S egy harmadik (fél)testvér, Pallagi Ádám, a fehérarcú angyali lény, aki hol fölbukkan, hol eltűnik, de minduntalan Klára árnyékában jár. Mindegyiküknek különös adottságai vannak: Klára tenyerén piros folt jelzi a kiválasztottságot, Imre virágmagokat és -hagymákat ültet, dugdos köz- s magánterületeken, Péter likőrrel teli kispoharat rejteget a belső zsebében, Ádám egyfolytában gyilkolni kész, és gyilkoltatik a közös szerelem által. Darvasi finom, érzékeny áthallásokkal közvetíti nekünk a test rezdülését, az érzelmek kavalkádját, a kívánás és a gyűlölet legkegyetlenebb pillanatait, az önfeladást, a mindenen túlmutató élethazugságot. És teszi ezt egy olyan mikroszkopikus regényszerkezetben, ahol visszajönnek már ismert jelenetek, ahol leheletnyi szál kapcsolja össze a legtávolabbi történéseket. A többszörösen rétegzett, újra és újra nekilendülő, az időt szórtságában fókuszáló cselekménysorok egymást egészítik ki, variálják: előbb Klára, aztán Imre, majd Ádám, végül Péter mellé áll az elbeszélő. S ha csak róluk lenne szó! De melléjük kívánkoznak a felejthetetlen Tisza vidéki mesealakok: Mama Gyökér, Féreg úr és Levél úr, no meg Koszta Néró fűmuzsikus, az érkező cigánysereg: Gilagóg, aki el akarja mondani a cigányok világtörténetét, Somnakaj, a Klárát majmoló cigánylány, és persze a pénzvágyó Igazmondó Habred. A fő- és mellékszereplők egységesítése együtt jár a regény különböző rétegeinek azonos hangsúlyozásával. Így a töredezettség, a pillanatkép, a szekvencia, ami bámulatos szerkesztői, vágási tudatosságnak az eredménye, mértani pontossággal találja meg helyét a nagyszerkezetben. És annál nagyobb írói jótétemény nincs, mint hogy a regény elolvasása után is a szívünkben maradnak a virágzabálók, velük pedig ez az egész, gyötrelmesen szép XIX. század, Darvasi fűmuzsikájának érzéki dallamával kísérve.