(esőben)

A cigányságról való megnyilatkozás a nem cigány megnyilatkozót jóesetben olyan szimbolikus határterületre (J. Okely után) kényszeríti, ahonnan kénytelen elhagyni azokat a modelleket, lehetséges előképeket, sztereotip elgondolásokat, melyeket addig egy oppozícióra építő (de legalább egy egymást kölcsönösen kizáró) bipoláris rend rajzolt meg számára: azaz a cigány-nemcigány ellentétpárt, mint kizárólagos kontextusát a cigányságról való beszédnek („ment fel a szőke kazalra, / ő, a szomorú barna” vagy „szálkák a világ szemében”). Ez nem jelenti, hogy oppozícióban való létezéséről megfeledkezik, egyszerűen csak nem feltétlenül innen szemlél. Valahogy úgy, ahogy ismerjük bár a szerzői biográfiát, a versben olvasottakat azonban mégsincs ínyünkre beletagolni az életrajzba. Ez az elgondolás szükségszerűen elfordul az egyik hangsúlyos (ha nem a leghangsúlyosabb szerzői és olvasói attitűdtől).

A hátatfordítás (minek is?), határátlépés számára és mondandója számára legitimitásának veszélybe sodrását jelenti. Jelen esetben olyan szövegekről beszél, melyek nem föltétlenül érvényesek (és az a föltétlenül akár a szövegen kívül is hagyható) a ma irodalomtörténeti-hatástörténeti kontextusában, legalábbis nem részei az intézményesült Irodalomnak. Nehezen közelíthetők tehát az írások kritikai hang nélkül, az esztétikum mint követelmény mégoly bizonytalan kérdőjeleinek elhagyásával úgy, hogy kérdései ne a szövegen kívülről érkezzenek. Ha viszont a külső kontextusa válik hangsúlyossá a szövegeknek, elkerülvén az írásra magára vonatkozó megjegyzéseket, az az olvasó értelmezési horizontját szűkíti le végletesen, a szövegnek pedig esélyt sem ad egy másfajta dialógusban való bennelevésre. A szöveg tehát innen nézve az ábrázolásban teljesíti be/ki funkcióját, dokumentarista, aktualizálható megnyilvánulásait érdemes csupán figyelni, sőt kigyűjteni. Ez hívja életre aztán azt a szükséges, ám véleményem szerint mára túldimenzionált közelítési módot (gyakorisága miatt módszerszerűnek kezd látszani), mely önreprezentációként képzeli el azokat a szépirodalmi szövegeket, melyeket cigány ember ír.

Ez ugyanakkor kényelmes helyzetbe hozhatja az ily módon feltételezett cigány szerzőt: őt így olvassák, ő pedig az efféle olvasati lehetőség fönntartására ügyel (így járt - az olvasást tekintve - Holdosi József Kányák című első regénye, melynek németesítése a címet Der Zigeuner Strasse-ra változtatta). Ebben a föltételezésben a szerző szövege (nyelv, írás) tehát eszköz, ő maga őrködik (az írás) a megmunkált eszközök használata (az olvasás) felett. A szöveg így mindig szól valamiről, a szerző hozzájárulásával. Egyszerűbben: szöveg és szerző (mint biografikus én) nem válik el egymástól, ez pedig a róla való beszéd vonatkozásában a recenzens megszólalást megengedi, de a kritikát aligha. A szövegről szólva ugyanis a szerzővel kell megütköznie a kritikusnak, és az már nem szövegek egymásnak feszülése.

Ilyen határterületen az elemző és írása is védtelen, mondhatni sorsuk eggyé válik éppen az előbbi analógiának megfelelően. Odahagyja a tudományos objektivitás lehetséges látszatát (nem úgy, ahogy a bölcseleti és társadalomtudományok ezt önmagukban kérdőjelezik), nem cigányként cigányokkal törődni mégis valami azon túlit sejtet (politikai karriert vagy cigány szeretőt); kénytelen lesz megszólalni - mert megszólítottá válik - a cigányságra vonatkozó vagy csupán cigányságot is érintő politikai, pedagógiai/tanügyi, szociális/foglalkoztatásügyi stb. diskurzusokban, a megszólalás pedig állásfoglalást, következésképp szövegen kívüli érdekeket és ellenségeket is jelent; tárgyának valós vagy méltánytalan kánonon kívülisége az arról való megszólalást is azon kívül helyezi, az előző gondolattal egybejátszatva a tudománytalanság vádjával kénytelen számolni; legvégül a narratíva többszempontú elemzését végzők megnyilatkozásában majd megtalálják a tolerancia álliberális maszkját, a nem cigány, középosztálybeli szociokulturális közeg előítéletességének nyelvi alakzatait, a koloniális tudatalatti elszólásait stb.

Valószínűleg nem teljes, legfeljebb reprezentatív sora ez annak, ami az első betű leütése előtt van.

*

Egy tematikus szám kapcsán fölmerül a kérdés: mi rendezi a szövegeket? A legtöbb esetben evidens a válasz: a szerzők vállalt, közös (de nem közösen vállalt!) származási kontextusa.

Ez a kontextus az - persze nem kizárólagosan -,amelyet a nemzeti irodalmakra vonatkozóan azok kontinuus tradíciójában hangsúlyos és állandó elemként, megbízható pontként megtalálunk. Így beszélünk nemzeti irodalmakról, és ez vezet a cigány irodalom jelzős szintagma használatához. Az érvényesítő eljárás az előbbiben éppen a szélesen értelmezett hagyomány: a kultúra tág terei, írásbeliség és nyelv, intézményesülés, nemzetállamiság, politikai államiság, létében (ha területi nagyságában nem is) fixált területiség, értelmezhető történelem stb., amely a cigány irodalom mögötteseként nem eleve adott.

Az államiság etnikus analógiája az autonómia lehetne, amely olyan politikai csoportot föltételez (Gheorghe hármas „fejlődési” modellje: kulturális-etnikus-politikai), hogy az képes legyen újrakonstruálni azt, amelyből vétetett, beteljesítve rajta az intézményi legitimációt. Az innen az irodalomteremtő gesztus felől való elgondolásban az intézményi keret fogja pótolni a területiséget, és teret enged egy elbeszélhető helyett leírható történelemnek. Olyannak, amelyik nem avatkozik jelenébe, nem működik, nem aktualizálódik és nem aktualizálható közvetlenül. (Ennek egyik állandóan újraerősödő szólama az indiai eredetelmélet, ami nem az igaz - nem igaz dichotómiában válik problematikussá, hanem a rá való hivatkozásban/utalásban az ettől elváló, jellemzően nem-tudományos, konkrét helyzeteket magyarázó vagy ostoba általánosításokat igazoló diskurzusokban.) Ekkor és így létezik magyarországi cigány irodalom az eltelt idővel arányosan egyre erősödő fogalomként. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a terminus szövetét olyan szövegek is szövik és hordják (jelölik ki és vannak benne), amelyek legfeljebb irodalom- vagy kortörténeti érdekességgel bírnak majd néhány esztendő elmúltával. S alighanem a kihullók azok lesznek, amik ma éppen társadalmi aktualitásuk okán reprezentatív szövegek, a fogalom- és elvárásteremtés részesei.

Nehéz ének az élet a címe az 1986-ban Csengey Dénes által írt, eddigi egyetlen monografikus igényű munkának, amely magyarországi cigány szerzőkről kíván számot adni. A cím olyan ars poeticát jelöl, sőt preferál, amely nem csupán igaz a tárgyául választott szövegekre, hanem követelményként is fogalmazódik: mintegy az ennek való megfelelés érvényesíti a szövegeket, engedi a cigány jelző felvételét. Az erősen és kényszerből átpolitizált közép-kelet-európai irodalom kórusában a hatvanas évek végétől (Bari Károly: Holtak arca fölé) ez a szólam tökéletes helyet talált, melyet már maga a hatalom ellen fordulás (vagy egyszerűen a nem-hatalmi pozíció) biztosított számára, fogadottságát pedig csak tovább erősítette az a - jellemzően többségi - befogadói sztereotípia, amely a különlegességet, egzotikumot akarta és tudta beleolvasni ezekbe a művekbe. És szerzőikbe, ismétlem, mert így tudott Bari Károlyból táltosfiú (ha nem cigányként érvényesül: csodagyerek), Lakatos Menyhértből pátriárka lenni. A cím és ezek a metaforikus megjelölések közös szerzői attitűd feltételezését jelzik. Olyat, amelyben a szöveg és szerzőszerep azonosul hangsúlyos létélményként az áldozatiság/prófétikusság biblikus egybejátszásában. A cigány szerzőt mint közösségi szerzőt tételezi, aki a közösségért, a közösségnek, a közösség nevében szól, s címkézi a nevével jelzett írást cigány irodalomnak. Ez azonban azt a fentebb már érintett kockázatot rejti magában, hogy e szövegek alig-alig válhatnak az irodalmi kánon részévé, sokkal inkább lesznek részei politikai-ideológiai-szociológiai diskurzusoknak. Versben megírt érdekvédelem, regényként írt szociográfia, naplópolitika. Ez pedig nem föltétlenül és nem kizárólag a szöveg intenciója. Az efféle csoportképzés mindenesetre egyáltalán nem az irodalom felől, de még csak nem is a nemzeti/etnikai felől történik, legfeljebb annak köntösében.

S amit a Csengey-tanulmány intencionál, nem szövegfüggetlen. Természetes, hogy a cigány szerzők sok esetben rá is játszanak az imént vázolt konstrukcióra (mint arra más összefüggésben már rámutattunk). Mondhatnánk: meghatározó élményként a kitaszítottság, kirekesztés jelenik meg a szövegekben, a cigány lét olyan megélése, ami egyet jelent az örökös fenyegetettséggel, megbélyegzéssel, a többségi társadalommal való állandó és így szinte már evidens szembenállással. Ez a különállás a másik előjelre vonatkoztatottan is igaz: a szövegek szereplői (főleg a prózaiaké) valami misztikus különösséggel burkolódnak, sőt, a cigány alkotók műveiben rendre megjelenik ez a kívülről épített mítosz, amelyben a cigány férfi forróvérű szerető, a cigánylány csapodár, az öregasszonyok túlvilággal társalgók stb. Ez pedig nem más, mint annak a folyamatnak egy szegmense, amelyben a külső elvárások és belső szándékok összejátszásából megteremtődik a széles értelemben vett cigány kultúra. A többes szám használata pedig nem azért indokolt (elvárások és szándékok), mert azt az evidenciát kívánom hangsúlyozni, hogy nem egy van belőlük. A jelezés azért centrumhelyzetű, mert egymásmelletiségeket jelöl, nem akar homogenizáltnak mutatni úgymond belsőt és külsőt.

Ami az eddig vázoltakból bizonyos: nem hiszem, hogy létezik olyan közös szövegattitűd, vagy az attitűdöknek olyan horizontja, ahonnan azok együtt látszanának. Judith Okely - jelölt tárgykörünktől messze eső - tanulmányában (Szimbolikus határok) írja, hogy az „önmagában száradni kilógatott konyharuha akár a cigány etnikai tisztaság zászlójának is tekinthető”.

Ha minduntalan így olvasódik (olvasunk és olvastat) a cigány szerző szövege, a szándékos betűtévesztés - szöveg helyett szövet - adta metaforában a képi elem egyre kevésbé fog utalni valóságelemére. A szövegből valóban szövet, konyharuha lesz.