A banda
(Levelek a Beregbe)1931. június 25.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Édesanyám!
Tudatom magával, hogy rendben, épségben megérkeztünk. Az út a Tiszától a Rábáig kereken egy napig tartott. Tegnap délután kettő órától ma délután kettőig. Tehervagonban voltunk, és sokat állt a szerelvény. Mert elsőbbséget kellett adni a fapados személyszállítóknak. Meg egy expresszvonatnak is. De az idő jól telt. A férfinép verte a blattot, a jányok, asszonyok danásztak. Este meg mesét mondtak. Olyan felnőtteknek valókat.
Reggel nyolc körül értünk be a Nyugati pályaudvarra. Itt kiszálltunk, mert át kellett gyalogolnunk a Keleti pályaudvarra. A vasutas azt mondta, hogy szán minket, amiért ilyen hosszú utat kell megtennünk. Hát, belegondolva, mondhatom, otthon naponta legalább kétszer ennyit megteszek, ha ki kell talpalnom Bockerékről a Stefáncsik-dűlőbe, vagy pláne ha az erdőn túl, a Répáshátra.
Szép kis látványt nyújthattunk a Körúton vonulva! A férfiak kopott csizmában vagy bocskorban, az asszonyok kendőben, batyuval a hátukon. Mint a cigánykaraván! A pesti nép mutogatott és mosolygott. Meg köszöngetett: „Adjisten, gazduram! Mi hír, nénémasszony? Híznak a cocák?”
A mieink meg válaszolgattak, mintha tényleg érdekelné az ottani úri népet a sorunk.
Visszafelé azért nem lesz jó ez az átvonulás. A teli zsákokat nem cipelhetjük a hátunkon. Úgy kéne, hogy a részelés külön szerelvénnyel menjen. Akkor a MÁV gondja, hogy jut el Bockerékre. Csak a mi fajtánk nem szeret megválni a gabonájától még pillanatra sem. Az a jó, ha a bandatag rajta ül a kapott terményrészén, vagy legalább tudja, hogy az a szomszéd vagonban van.
Még a vonaton végleg elrendezték, ki kivel fog dolgozni. Lett egy huszonnégyes aratóbanda nyolc elsőkaszással és tizenhat marokszedővel. Én, ahogy megbeszéltük előre, Torma Márton cimborám keresztanyjával, Piroska nénémmel fogom szedni a markot az ura, Kozma Berti bátyám után. Állítólag nagy a Berti bácsi svungja, de hát épp ezért választották ki, hogy munkával tartson két kísérőt is. A bandagazda ismét Porkoláb Tóni lett. Nem volt bandagazda-választás, csak mivel idén is ő kezdett szervezkedni, meg eddig is ő dirigált, hát ráhagyták a vezérséget. Pedig tavaly gondok voltak vele. A végső elszámolásnál nem állt elég keményen a sarkára.
A könnyebb munkákhoz meg majd a cséplőgéphez kisegítőnek hat pulyát osztottak be. Azt mindenki követelte, hogy a banda tizenketted részért vállalja el a munkát, a bandán belül pedig mindenki egész részt kapjon. És a napi penzum ne legyen több kaszásként egy kataszteri holdnál. Porkoláb Tóni buzgón helyeselt. Na, majd elválik, mennyire fog kiállni az embereiért.
Drága Édesanyám, lassan zárom soraimat. Írjon nekem! Vagyis ne írjon, minek írna! Nincs is itt rendes postacímem. Magának meg van elég dolga! Majd írok én. Írok mindennap, ahogy kérte. Vagy legalább minden másnap. Ne féljen, nem marad olvasnivaló nélkül. Két nap alatt ér a Beregbe a levél, vagyis amikor maga olvas egyet, már írom is a következőt. Én vagyon az egyetlen gyermeke, de maga is az egyetlen édesanyám nekem. Mi már nem hagyjuk el egymást! Ha az Isten megsegítene egy takaros feleséggel, magát magunkhoz vennénk. Feltétlen! Bízzunk a szerencsénkben. És főleg Istenben. Ahogy Martinszki tiszteletes szokta mondani: „Ki benne bízik, sohasem csalatkozik!”
1931. június 27., László napja.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Édesanyám!
Már a harmadik napja vagyunk itt Rábapatonán, és még egy kaszasuhantást sem tettünk. Mert a gróf intézője szerint még egyik gabona sem eléggé érett. A szál már van, ahol megszakadt, de mégis hiányzik valami. Ő tudja! Én úgy látom, az árpa már igencsak és kétségtelenül meglehetős.
Azért persze nem töltjük semmittevéssel az időt. Bevackolódtunk a szérűskertbe. Ide jön majd, állítólag, holnap a tüzes masina. Mert ez egy olyan önjáró cséplőgép lesz. Már elindult Sopronból, de lassan halad.
A szállásunk tehát a szérű. Vagyis a szabad ég. Ami eddig nem rossz, hiszen nappal forróság van, így éjszaka éppen jól jönnek a hűvös szellők. Az asszonynép még mindig rendezkedik, mintha annak a pár edénynek nem lenne mindegy, hová kerül.
A főzés kalákában megy a kommencióból. Paszulyt kaptunk (amit itt csakis babnak hívnak), hagymát, kolompért és kásánakvalót. Szalonnát és zsírt nem. Erre rögtön lett nagy lázadás. A kulcsár mentegetőzött, hogy ő azt hozatta, amit az intéző rendelt, aztán már ő is ordibált, hogy bélpoklos bolsevista népség, takarodjon haza az, akinek ez kevés. Porkoláb Tóni csitította. De minket is lehordott, hogy mire a nagy ribillió. Azért azt megígérte, hogy hoz szalonnát.
Ebédre mindenesetre hagymás paszuly volt. Akárcsak otthon az ínséges napokon. De még ez gyengébb volt, mivel hiányzott belőle a rántás. Estére meg kását főztek az asszonyok. Azt is csak úgy csupaszon, zsír nélkül. Képzelje, Anyám, itt nem gersliből van a kása, hanem olasz kölesből. Az íze nem rossz. Csak szokatlan. Kicsit édeskés. De ettől is jóllakik a has, csak legyen belőle elég. Bár mindig lenne!
Még jóval a vacsora előtt jött és beszédet tartott az intéző. Egy fürgén beszélő és folyton izgő-mozgó kis ember. Müllernek hívják. Egy soproni német, akiket itt poncichternek hívnak. Müller azt mondta, ő minket nem akar adjusztálni, mert mi közvetlenül Porkoláb, vagyis a bandagazda alá tartozunk, bajlódjon ő velünk. Erre Porkoláb Tóni hozzátette rögtön, hogy ő viszont azonnal hazazavarja, aki nem dolgozik becsülettel, és az addigi jussát szétosztja a többiek között.
Ezen a hangon meghökkentem. Mert Tóni eddig emberséggel szólt a földijeihez.
Tóni elkísérte az intézőt a kastélyba. Mikor visszajött, már mosolygott meg viccelődött. Volt benne egy löket. Így szokták az urak: itatják azt, akit meg akarnak nyerni maguknak. Hozta a szerződéseket is. Mindenki megkapta a papírját. Ugyanaz volt mindegyiken. Cirkalmas mondatok, homályos kifejezések. De a lényeg ott állt: „tizenketted rész”. Aláhúzva. Amit nagyon jólesik nézni. Mert nálunk, a Beregben, már tizennyolcad rész van. Ha van. Mert nincs. Most azért, mert búza se lesz, de ha lenne, se lenne, mert annyi a munkára ácsingózó szegény, hogy még tizennyolcad részért is válogatni lehet közöttük. Így be fogják vezetni a huszadrészt. Jövőre a harmincadrészt. Aztán meg mindenkinek küld az állam egy kötelet, hogy akassza fel magát, ha nem akar éhezni. Na, aláírtuk a szerződést. Porkoláb Tóni elvette a lapokat, s már ment is velük vissza a kastélyba. Akkor jöttek rá az idősebbek, hogy ostobák voltunk. Legalább párat meg kellett volna tartani. Hogy ha trükközik az intéző, legyen mire hivatkozni.
Drága Édesanyám!
Mára zárom soraimat. Rossz, hogy most nincs a közelemben, de nyugodt vagyok, mert maga tud vigyázni magára és a portára. Csak arra ügyeljen, nehogy úgy járjon, mint tavaly. Aki bundapálinkáért zörget be, az valami rosszban sántikál. Lehet, hogy van ötven fillér haszon az italozásán, csak aztán nehogy később kiderüljön, hogy hiányzik egy baromfi vagy egy szerszám. Párban járnak ezek a gazemberek. Ha én otthon vagyok, az más. Amíg maga a konyhában kínál, én vigyázok az udvarra. Ha ketten összekapaszkodunk, Isten is mellénk áll. És ahogy a tiszteletes mondta: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”
1931. június 29., Péter-Pál napja.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Édesanyám!
Péter-Pál van, hát a templomban megtartották a könyörgést az új termésért. Aztán kijött a plébános hozzánk is, és szentelt vízzel megáldotta az aratóeszközöket meg a határt. Úgy ment ez nagyjából, mint mifelénk, csak persze itt nagyobb a hókuszpókusz. Ahogy azt már a katolikusok szokták. Nem mintha bármi bajom lenne velük. Viszont még mindig pihennek a kaszák. Az intéző szerint még mindig várni kell egy kicsit a kezdéssel.
Mivel munka nincs, járkálok a környéken. Hasonlít a Beregre. Itt is három folyó van. Csak itt nem a Tisza, a Szamos meg a Kraszna, hanem a Rába (erről kapta Rábapatona a nevét), a Rábca meg a Marcal. A Marcal itt folyik bele a Rábába. Épp mint nálunk a Szamos a Tiszába.
A község takaros. A kertek szépen műveltek, a házak vakoltak. Sok a kőlábazatos ház. Biztos itt is gondolni kell az áradásokkal. És van pár sátortetős kockaház. Amilyeneket Naményban építenek maguknak téglából a jobb soron lévők. A közkutak tiszták. A vizük jó hideg. Viszont az íze furcsa. Nem mondanám, hogy rossz, csak furcsa. Állítólag gyógyhatása van. Akinek hasmarsa van, annak megfogja a hasát. Akinek pedig szorulása van, azt meghajtja. A folyók mellett sok a fűzfa. Viszont cigányt egyet sem láttam. Nem tudom, ki fogja betakarítani azt a sok kosárfonáshoz való vesszőt.
Panaszkodtam magának, Drága Anyám, hogy nem kaptunk szalonnát. Na, Porkoláb Tóni betartotta a szavát, és intézett szalonnát. Csak bírjuk megenni! De nem bírjuk. Még szagolni sem. Mert az intéző egy oldal kanszalonnát lökött nekünk. Nálunk a kan disznót leadják a naményi mészárosnak, aki ledarálja virslinek. Persze lehet, hogy itt is így szokták, csak mivel mi itt vagyunk, hát ezzel kiszúrják a szemünket.
Drága Édesanyám!
Azért eddig nem panaszkodhatok. Ahogy a zsoltárban áll: „Tebenned bíztunk eleitől fogva!”
Tegyünk mi is így!
Július 2., Sarlós Boldogasszony napja. Csütörtök.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Kedves Édesanyám!
Még ma sem kezdtük el a munkát! Vagyis csak úgy jelképesen suhintottak párat a kaszások a Boldogasszony tiszteletére. Hogy fogjon az áldás a búzán.
Ami újdonság, hogy végre bepöfögött a tüzesgép. Fene nagy jószág. A cséplőrész még nagyobb, mint a vontatója. Láttam már ilyet nem egyet, de nem lehet megszokni. Fújtatott, toporzékolt, azt lehetett hinni, mindjárt felrobban. Aztán viszont megnyugodott. A gépesgazda azt mondta, épp csak annyi fája maradt, hogy még egyszer felfűtse a kazánt. Aztán már a szalmával fogja működtetni. A gazdát Schütz úrnak hívják. Valami komája lehet Müllernek, mert ez is poncichter. De olyan szelídebb féle. Elfogadta a cséplőbanda beosztását, mert szerinte úgyis csak munka közben derül ki, hogy ki mit bír.
A kanszalonnát odadobták az asszonyok a kutyáknak, de még azok is elfordultak tőle. El kellett ásni. Erre felvetették néhányan, hogy nyulat meg fácánt kéne csapdázni, azok ilyenkor úgy elszaporodnak, mint az egér. De eljutott ez Tóni fülébe, aki fröcskölve kezdett káromkodni, és fenyegetett, hogy csendőrt hív arra, akinél hurkot lát. Hát ilyen emberre bíztuk itt rá magunkat!
Drága Édesanyám!
Ha a jószágtól van egy kis ideje, nézzen már rá Szoboszlai Terire! Na nem azért, mintha én bármiben megállapodtam volna vele, de jó tudni, hogy viseli magát. Teri eddig nem adott okot a szóbeszédre, az pedig, hogy ő balkézről való, bár tudom, hogy ez Drága Édesanyámat zavarja, nem az ő bűne, hanem az apjáé. Persze fennáll a veszély, hogy az apja vérét örökölte. Ezért kéne be-benyitni hozzájuk. Sóért, paprikáért, ilyesmi. Meg cserébe vinni nekik a körtéből. De szerintem Margit néninek az is elég, ha valakivel diskurálhat. Annak be nem áll a kereplője. Ilyen szempontból Teri biztosan más. Nem cserfes, csak amennyire egy lánynak jól áll. Persze idővel megváltozhat. De hol vagyunk még attól! Lehet, mire hazamegyek, ki is megy már az a lány a fejemből! És van még rajta kívül elég. Bár a megfelelőt kifogni nem könnyű.
Július 3.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Édesanyám!
Még ilyent sem pipáltam. Állunk fel reggel a táblához, hát jön egy ember a faluból, és súg valamit az intézőnek. Az meg súg valamit Porkoláb Tóninak. Vitatkoznak. Végül Tóni visszarendel mindenkit a szérűskertbe. Ma sem kezdjük el a munkát. Aztán kiderült, mi az izgalom oka: meghalt valaki az éjjel. És az itteni nép szerint ilyenkor nem lehet nagy munkát, pláne aratást elkezdeni, mert az veszedelmet hozna nemcsak a határban munkálkodókra, de az egész községre. Micsoda babonás nép! Így rostokolunk tovább.
Július 4.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Édesanyám!
Vártam a munkát, hát megkaptam! Többet, mint eleget. Úgy fáj a derekam a sok hajlongástól, hogy megmosakodni is alig bírtam a munka után. Csak fekszem most, mert semmire nincs erőm. De levelet írni azért igen!
Képzelje, nem a búzával kezdtük, mint tervezték, hanem az őszi árpával. Persze ha majd az elszámoláskor árpából is részelünk, az is jó. Legalább lesz gersli a levesbe. Bár itt az árpát csak a jószágnak adják.
A munkáról: a mi hármasunkban természetesen elöl áll Kozma Berti bátyám. Rávág a kaszával úgy, hogy a szál előre dől, nem a tarlóra. Aztán Piroska néném sarlóval egy kévényit összehúz, és megköti a szalmából sodort kötéllel, amit én készítek és adok neki. Aztán elveszem tőle a kévét, és tízesével összerakom őket keresztbe. Ha jön a szekér, felhányom arra a kereszteket. Először próbáltuk úgy, hogy Piroska nénémmel felváltva kötöztünk, de nem ment. Folyton összeütköztünk. Igaz, így is nagyon kell figyelni. Ritmusra megy az egész.
Ebéd csak egy fertályóra volt, és nem szusszantunk utána. Most itt mellettem mindenki jajgat. Nem csak az asszonynép. Azt mondják, nem fogják bírni hat hétig. De bízzunk Istenben! Nekem külön jólesik írni, addig sem gondolok a fájó derekamra.
Mi gürcölünk, a helyiek meg bámulják. Főleg a kisbirtokosok, akik a parcellájukat jöttek vizsgálni. Persze hamarosan ők is nekilátnak a sajátjuknak. Fentről meg kányák figyelnek minket, mintha arra várnának, hogy valaki kidől. Legalábbis azt hittem. De aztán láttam, hogy nem ránk, hanem a kévékből kiugró egerekre meg pockokra vadásznak. Van belőlük rengeteg. De a kányáknak vetélytársaik is akadtak: a falu macskái. Azok is sóvár szemekkel, nyávogva várják a falatokat. Egy helybéli köszörűs meg azt mondta, nagy szegénység idején errefelé az emberek kabátot dobnak a búzakereszteken legelő verebekre, összegyűjtik, leforrázzák, letollazzák, aztán pörköltnek megfőzik őket. Vártam, hogy nevet a végén, de nem. Igaz lehet, amit mond. Úgy látszik, vannak a nyomorúságnak olyan mélységei, amit még mi, beregiek sem ismerünk.
Drága Édesanyám!
Járt Teriéknél? Mit látott?
Július 5.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Kedves Szülőanyám!
Ma vasárnap van. Ezt megkaptuk pihenőnapnak, ahogy illik. Ránk is fér. Bár tegnap már kicsit könnyebben ment a munka. Pedig azt hittem, megszakadok. Mégis, a hajlongás jót tett a hajlongás miatti derékfájásomnak. Úgy látszik, a munka gyógyít. De azért mégiscsak szenvedés ez. De nem tart örökké! Hat hét ugyan hamar el fog telni! Még ha most sokan máshogy is gondolják.
Ma az Úr napja van, hát megadtuk neki a tiszteletet, még ha itt nincs is református templom, sem imaház. Mert ez színtiszta katolikus vidék. Az istentisztelet annyiból állt, hogy reggeli után elmondtuk közösen a miatyánkot meg az apostoli hitvallást. Közben ragyogott Piroska néném szeme. Biztos hazagondolt. Pedig otthon nincs ám jó világ. De az otthon akkor is otthon.
Július 7.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Kedvesanyám!
Ma cseréltünk Piroska nénémmel. Én szedtem a markot, ő rakta a kévét keresztbe, majd fel a szekérre. Nem tudnám megmondani, melyik munka könnyebb. Talán úgy, ha váltogatjuk. Ma kaptunk egy kis szelet. A kereszteket nem fújta szét, de enyhet hozott az aratókra. És mostanra megszoktam az itteni vizet is. Amiből naponta három köcsöggel öntök le a torkomon. Máshogy nem lehet bírni. Viszek haza édesanyámnak ebből a vízből, kóstolja meg.
Az ember azt hinné, a tikkasztó munkában az embereknek nincs idejük és erejük egymást bántani, de van! Ma például Kisbéri Jónásnak és Endrének. Az örökségükön kaptak össze. Majd ha hazamegyünk, Édesanyám beszél a fejükkel. Hisz mindketten nagyon tisztelik Édesanyámat, és nemcsak azért, mert Édesanyám a megboldogult édesapjuknak a másodunokatestvére, hanem mert a maga csöndes hangjára még a háborgó Tisza vize is megnyugszik. És ahogy az Írás mondja:
„Boldogok, akik békét teremtenek!”
Üdvözletemet küldöm Drága Édesanyámnak a mihamarabbi viszontlátás reményében!
Július 7.
Balogh Ferkó Martinszki Ödön Tiszteletes Úrnak. Lelkészi hivatal, Bockerék
Kedves igen tisztelt, Nagytiszteletű Lelkipásztor Úr!
Volt ma egy nagy veszekedés a summásbandába összeállt bockereki aratók között. Az elsőkaszás Kisbéri Jónás és az öccse, a marokszedő Endre már a bicskát is elővették, úgy támadtak volna egymásnak, ha a komák, sógorok le nem fogják őket. Az ok a következő: Jónásnak az apja után jutott a családi birtokocska, valami másfél hold fele. Úgy, hogy az anyja nevén marad a haszonélvezet. Jónás és a felesége kifizette az anyja haszonélvezetét, és megvette azt a részt, amit az öccse jussolt. Erről tavaly ősszel, október 29-én, papírt is írtak. De Jónás Luca-napkor ment volna letakarítani a földet, és akkor látja, hogy valaki, de hát ki más lehetett, mint az öccse, már bevitte a tengeriföldről az összes tengeriiziket meg a csutkát. Endre elismerte ezt, de állította, hogy még a szerződés előtt hordta be ezeket, Jónásnak viszont van egy tanúja, aki állítja, hogy Endre tőle kért kölcsön egy üveg pálinkáért lovat meg szekeret, hogy a mezei lomot hazafuvarozza, és hogy ez már mindenszentek után történt. Jónás újra elment az öccséhez, és nagy kiabálás után úgy egyeztek meg, hogy az izik és a csutka egyharmadát megtarthatja Endre munkadíjként, de a kétharmadát oda kell adnia Jónásnak, hiszen már az ő kizárólagos tulajdonát károsította meg. Viszont mivel valahogy fűtenie kell Endrének a télen, a tartozást majd egy év múlva rendezi a Pócsik Miklóstól harmadosban bérelt földje utáni járulékból. Most itt, Rábapatonán ez a dolog feljött. Jónás figyelmeztette Endrét, hogy legkésőbb októberben hozza be neki a csutkát és az iziket, mire Endre kijelentette, hogy a tavalyi csutkát és az iziket viszi. Amit persze aligha tud megtenni, hisz azt eltüzelték a télen, de ha maradt is belőle valamennyi, az nyilván penészes már. A két fivér úgy megdühödött egymásra, hogy ha nem is lett bicskázás a dologból, már nem képesek együtt dolgozni. Jónás másik marokszedőt kért magának, Endre meg elment oda, ahonnan az eljött. De ha egymáshoz közel kerül a két Kisbéri, kiabálnak egymáshoz, hogy „kiontom a béled!”, „kitaposom a szemed!” – ilyeneket.
Kérem a Nagytiszteletű Lelkipásztor Urat, beszéljen a fejükkel már a Bockerékrevaló visszaérkezésünk napján, mert félek, különben embervér fog folyni. Ha a Nagytiszteletű Lelkipásztor Úr úgy gondolja, a falubírónak a dolga ezt elrendezni, értesítse őt. Vagy a csendőröket is akár. Azok nem bánnak majd kesztyűs kézzel a két fivérrel, de tán az kell nekik, hogy észhez térjenek.
Alázatos tisztelettel, jó egészséget kívánva, maradok kiváló tisztelettel: Balogh Ferkó. És kívánom a legjobbakat, főleg jó egészséget a Nagytiszteletű Tiszteletes Úr egész családjának! És úgyszintén a Mindenhatót kérve kívánok jó egészséget a Tisztelt Segédlelkész Úrnak és a Kurátor Úrnak is! És a Tisztelt Presbiter Uraknak is!
Július 9.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Kedves!
A Maga karácsonyi tyúkhúslevese és bobájkája óta nem lakomáztam úgy, mint ma. Csak mégis olyan keserű volt minden falat a számban.
Berti bátyám vágja a szálat, Piroska néném köti a kévét, én rakom a keresztet, hát egyszer csak megállnak mindketten. Így én is. Berti bátyám kezében a kasza meg éppen félúton állt meg. Maga elé mutat. Odamegyünk. Hát, Uram Isten, egy őzike fekszik előtte. Egy fészekben, mintha fióka lenne. Szegény remeg, pislog. Biztos a nagy ijedelem bénította meg, azért nem futott el. Piroska néném simogatja a nyakát, és becézgeti, mintha a kislánya lenne. Összefut a nép. Szólítgatják az ártatlant, valaki egy kis kenyérhajat dob neki. Megjön Porkoláb Tóni is. Félretolja Piroska nénémet, aztán egy éppen a kezében lévő villáskulccsal az állatka halántékára sújt. A kis őz nyisszan egyet, és összecsuklik.
– Na, ez most kivétel, ebből legyen paprikás! Vigyétek el Borikának – rendelkezik Tóni.
Borika néni, a soros szakács, sírva nyúzta meg és darabolta föl a jószágot. És némelyik asszony is könnyezett, amikor kiszedte neki a tányérjába az adagját. Azért mindenki megette, amit kapott. Ajjé! Még a bográcsot is kitörölték.
Július 11.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Szülém!
Jól szolgál az egészsége? És aludni tud? Nem nyomja mellyét a lidérc? Teriékhez volt ideje benézni? Mit látott? Talán mégis megörvendeztethetne egy pár soros levlappal. Posta restance kéne feladni. Postahivatal itt nincs, de postamester van. A fűszerboltos. Győri út 2. a címe.
De azért azt ne gondolja, Édesanyám, hogy nekem Teri már valami mátkám lenne. Aligha pár szót váltottunk eddig. Persze pulyakorunkban, az elemiben, akkor igen. De az más. Akkor még nem úgy szemléli az ember a másikat. Csak játszópajtást keres. De hát a férfiember nem kezdhet bele komoly tervezgetésbe anélkül, hogy tudná, kiféle-miféle eladósorba került lányok élnek a környezetében. Mert ha valakinél nem stimmel valami, arra a portára jobb be sem lépni. Jobb nem kockáztatni a jövővel. Mert amúgy folyton az jár a fejemben, mit is fogok kezdeni az életemmel. Drága Anyám, tudom, hogy nem sértődik meg, hiszen átrágtuk mi ezt már ketten nem egyszer, de azzal a hatköblös földecskével én nem megyek semmire. A puliszkát nekünk és a darát a jószágnak épp kiadja, de többre nem jut belőle. Na, még egy rend ruhát. Meg az évi szokásos házpucolást. A halászbandába sem állok be, hiába hív Miklós bácsi. A Tiszát kiárendáltatta magának egy pesti bank, és nekik annyit kell fizetni az engedélyért, hogy a szegény halásznak jó, ha pár keszegecske kerül a fazekába. Csak egy megoldás van: felcsapok fináncnak! Megvan hozzá a polgárim, hát beiskolázhatnak a pesti tanfolyamra. A jegyző is azt mondta, hogy érdemes megpróbálni. Én tudom, hogy a falusi nép köp a finánc és a csendőr után. De tán nincs mindenben igazuk. Mert no a csendőr az folyton kardlapozik, és leüvölti, lebolsevistázza az embert, mielőtt az válaszolhatna a kérdésére, de a finánc csak az államunk bevételét védi. Eldugott pálinka meg főleg a dohány után kutat. Dohányozni förtelmes és ártalmas dolog. Ha már az ostobák azzal mérgezik magukat, jogos, hogy legalább valami haszna legyen belőle az államnak. Ezért hozták a dohánytörvényt. Ezt betartatni nem bűn. Teri is meg fogja érteni. Nem Bockeréken élnénk, nem akarok én az itthoniak dühös szemébe nézni. Hanem legalább Naményban. Vagy még inkább Nyárliget környékén. Ott nagyon beindult mostanában a dohánytermesztés, így a dohányrejtegetés is. Lenne munkánk. Pláne ha Rothermere segítségével végre visszacsatolják Erdélyt, mert akkor az oláh hivatalnokokat visszaűzik, ahonnan jöttek, és felvesznek magyarokat. Persze lakás is kell majd az ifjú párnak. Az otthoni portához nem nyúlnánk, ne féljen Édesanyám, hanem felhúznánk valahol Nyárliget szélén, Borbányán, Sóstóhegyen, Nyírszőlősön egy szoba-konyhást. Ha lesz már egy kis megtakarított pénzmagom, abból, ha nem, hitelből. Ha hitelből, hát hitelből! Csak a parasztember retteg a hiteltől. Na, pórul is lehet vele járni, de a városiak mindig abból építkeznek. És mivel a finánc köztisztviselő, kedvező kamattal kap hitelt. Ha saját házacskánk lenne, nem kéne senkinek albérletet fizetni vagy ledolgozást vállalni. És ha Édesanyám már nem bírja otthon egyedül a munkát, akkor, de csak akkor, eladjuk a bockereki portát, és a pénzből kibővítjük még legalább két szobával a Nyárliget melletti házacskánkat. Édesanyám meg beköltözik hozzánk. Addigra Terivel lesz már három gyermekünk is tán. Ha a Gondviselő rajtunk tartja a szemét. Lenne Édesanyámnak elfoglaltsága, de kedves elfoglaltsága az unokáival. Meg jószágot is tartanánk. Akárcsak otthon. A bockereki hatköblöst meg kiadnánk harmadosba. Biztos termény, munka nélkül! Csak majd a bérlőnek el kell hoznia hozzánk. De ezt is belevesszük a szerződésbe. Hogy a fuvar őt terheli.
Drága Édesanyám!
Most csak az a fontos, hogy maga egészséges legyen, és ez a Teri lány ne csináljon bolondságokat. Hát ezért kérem a segítségét. Isten áldását pedig magára kérem.
Július 12.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Édesanyám!
Múltkori levelemben Magára kértem áldást, de a Mindenható engem áldott meg. Vagy ahogy a bolondos Benedek keresztapám (isten nyugosztalja) mondaná: „Kifogtam az aranyhalat!” Mert az történt, hogy hivatalt kaptam. Nem is akármilyent. Elmondom sorjában:
Berti bátyám vágja a gabonát, Piroska néném szedi a markot, én készítem a kötözőt, és állítom össze a kereszteket. Semmi mást nem látok én már, csak hármónkat meg a búzatáblát, mintha csak mink léteznénk a világon. Szememben verejték, de nincs időm kimosni. Aztán a sor végén mégis megállunk. Hát észreveszem, hogy kísért valaki. Müller, az intéző. Kérdezem tőle, mit óhajt. Az megkínál füstölnivalóval, de mondom, hogy nem élek vele. Ez tetszik neki. És azt mondja:
– Te fiú, neked olyan értelmes képed van.
– Apám és anyám képére ütöttem. Őket dicséri általam. Köszönöm a nevükben is.
– Igen, de… valahogy máshogy is beszélsz, mint a többi. Hol tanultad?
– Nyilván az iskolában.
– Hol tanultál?
– A bockereki elemiben meg a naményi polgáriban.
– Ohó! Neked polgárid van? – csap a kalapjára. – Mi a fenét keresel akkor itt, a parasztok között?
– Azt keresem, amit a többiek. A kásába- meg a kenyérbevalót. És én is paraszt vagyok, nem szégyellem.
– Nem, nem… ez akkor sem jó így – mondja a fejét rázva, és már húz is le a tarlóról. – Neked képzettségedhez méltó munka kell.
Így esett, Drága Édesanyám, hogy miután Porkoláb Tóni és a gépesgazda is rábólintottak, az intéző megtett írnoknak. Az addig ott írnokoskodó koma ment írnokoskodni a gőzmalomba. Mert ott is kezdődik már hamarost a munka. Állítólag még a tavalyiból is van őrölnivaló.
Látja, Anyám, nem hiába taníttattak. Áldja meg érte Magukat a Teremtő.
Az új munkámról annyit mondhatok, hogy nem túl bonyolult. Legfőképp a rovátkákat kell húzni. Ha kijön egy zsák mag, és a mázsás int, hogy megvan a súly. Ha elkészül szalmából egy kazal. Vagy törekből. Aztán írni, mi megy az uradalom raktáraiba, a malomhoz és rögtön a vasútra. Mert a bécsi urak is szeretik a magyar lisztet. És persze gyűlik a szérű sarkában, egy esztrengában a mi tizenketted részünk is. Az „irodám” egy lombos diófa árnyékában van. Előttem mindig friss víz és pogácsa. Szinte szégyellem magam ezért a jólétért. De a többiek mosolyogva néznek rám, biztos tetszik nekik, hogy legalább egy közülük való kapta meg ezt a kiváltságos állást. Egyedül Piroska néném arca borús. Nem csoda, elvégre most már egyedül kell dolgoznia, dupla munkát végeznie Berti bátyám után. De talán az én hibám?
Július 13.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Édesanyám!
Jó a hivatal, de nehéz is. Na nem a rovátkák húzogatása. Hanem hogy a gépesgazda hagyná rám a cséplőbanda regulázását. Ő már megunta rendszabályozni őket, meg amúgy is fontos dolga van: nagy szakértelemmel készíti magának a fröccsöket, és még nagyobb szakértelemmel, gurgulázva, a fogával csettintgetve kortyoltja azokat. Ha a gépénél valami hibádzik, felém bök a fejével. Hiba pedig van: a rudascsináló nem húzza ki rendesen a gép alól a szénát, a töreklyukból mellé folyik a törek meg a pelyva, a kazal csáléra áll, vissza kell bontani, az etető elbambul, és olyankor mindenki megtorpan. Ha szólok, visszamorognak, hogy „de jó valakinek, hogy uraságot játszhat!”.
A nap végén meg a lányok és az asszonynép jön megkörnyékezni, megvesztegetni pogácsával, pálinkával. Hogy a tizenkettedrészünket hizlaljam, nem azt, ami a grófnak megy. De hát hogyan tehetném? Kijönne a végén, hibádzana a számítás. Nemcsak mi mérünk és jegyzünk fel mindent, de a malomban és a vasúton is. És ha magunknak többet írnék, annyival kevesebb jutna a grófnak. Kibukna az aránytalanság. Erre Simon Mártika azt mondja, hogy napi két-három zsákot ne is írjak be sehova. Azt a legények éjjel majd kilopják az esztrengából és elássák. Így a végső elszámolásnál nem lesz vele gond. Igen ám, de nem olyan könnyű eltüntetni teli zsákokat. Az intéző, a bandagazda is mászkál éjszakánként. Meg az uradalmi pásztor. Annak a kutyája mindenre felneszel. És ha még sikerül is titokban elásni, ki is kell azt majd ásni indulás előtt. Nem ér annyit az a pár zsák ráadásgabona, hogy augusztus végén ne Bockerékre vigyen minket a vonat, hanem a csendőrségi automobil a győri fogházba. És ha még meg is úsznánk, nem kívánok én folyton rettegni. Aludni sem tudnék. Aztán Kocsis Gizi is környékez engem, hogy ő szeretne a vízhordó lenni. Én kedvelem Gizit, de ha szólnék az érdekében, azzal rosszul járna Halász Bandika, a mostani vízhordó. És az még pulya. A nehezebb munkát nemigen bírná. Az van az egész mögött, hogy Porkoláb Tóninak már nem szólnak, nem bíznak benne, nem érzik a magukénak. Tóni tett is róla, hogy így legyen. Folyton utasít és kifogásol. Persze az intéző előtt így kell, csak aztán annyira megszokja az uraknak való talpnyalást, hogy a végső elszámoláskor is nekik fog kedvezni. Tóni húst ígérget. De egyelőre csak kása meg krumpli van. Na, tegnap volt egy kis tészta. Lebbencslevest főztek belőle az asszonyok. De a szalonnabőrke nélküli lebbencs nem az igazi.
Július 14.
Balogh Ferkó Nyárligetre, a Bocskai laktanyába, Dudás Marcinak
Marci Bajtárs! Tizedes Úr!
Nem a sorsodat akarom nehezíteni azzal, hogy a szerencsémről írok neked, de nem tudom magamban tartani a nagy eseményt: megvolt nekem az első lány. Úgy! Úgy, úgy, ahogy gondolod. A Kocsis Gizi. Aki a szárított lekvárt vitte a naményi piacra. Mikor hárman együtt szekereztünk, még kislány volt, de azóta igencsak megterebélyesedett. Mellben, farban is.
Megyek ma este a masina leállása után (mert írnok vagyok a cséplőgépnél) a Rábcához, madarat, halakat nézni, keszegeknek morzsát dobni. Hát a nádas mellett egy igen nagy halat látok. Gizit! De ám anyaszült meztelenül. Fürdik a drága. Ó, hogy az isten áldja meg érte! Észrevett. Rám bámult. Én meg rá. De azért csak paskolja magát. Végül megszólal:
– Mi az, Ferkó, nem láttál még pucér lányt?
– Én? Mért ne láttam volna?
– Talán édesanyádat?
– Őt biztos nem!
– Hát?
– Aztán ez téged mért érdekel?
– Engem ugyan nem érdekel.
Kijön, megtörli magát a ruháiban. De nem veszi fel őket. Leteríti száradni a gyepre. Aztán meg rájuk fekszik. Hanyatt. És nyújtja felém a kezét.
Drága cimborám, engedd el, hogy a továbbiakat részletezzem. Meg olyan hihetetlen is nekem, hogy megtörtént. Magam sem hiszem. És ha próbálom eszembe idézni, csak a lábát, a hasát… Olyan gyorsan ment az egész.
Persze nem együtt mentünk vissza a szérűskertbe. És azóta nem beszéltünk róla. De sokszor összenézünk és mosolygunk.
Július 15.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Édesanyám!
Ha a Mindenható feljebb tesz minket, a kötelességeink is nőnek. És mily boldog vagyok, hogy tehettem valamit a földijeimért.
Mert nem lehetett azt nézni, hogy délben meg vacsora után az emberek csak úgy elkórincálnak a dolgukat végezni. Nincs a közelben erdő, még fasor sincs, hogy valahol meghúzhatnák addig magukat. És éltes asszonyoknál igen nem szép látvány, ahogy az alsószoknyájuk alól kibuggyan a faruk. Fiatal lányoknál meg igen-igen kiábrándító. És arról nem is beszélve, hogy az ember milyen könnyen belelép más ember piszkába. Amit észre sem vesz. Csak mikor visszatér a táborhelyünkre, akkor érezni a förtelmes bűzt.
Beszéltem, no, az intézővel, aki szekérrel elhozatta a cselédszállás egyik fatákolmányát. Ez sem egy szállodába illő angolvécé, de legalább magára zárhatja a szükségét végző az ajtót. Meg egy helyen gyűlik a piszok. Jó nagy gödröt ásatott annak Porkoláb Tóni. (Aki újabban már mindenki szeme láttára szívogatja a pálinkát.) Az emberek hálásak nekem, és ígérgetik, hogy majd küldenek kóstolót disznóöléskor. Én bólogatok. De persze isten őrizzen attól, hogy küldjenek, mert azt mindig viszonozni kell. Márpedig nekünk egy disznócskánk van, és nem is kell több.
Kedves Édesanyám!
Járt Teriéknél? Mit tapasztalt? Nem sürgető nekem vele a dolog, csak hát maga amúgy is be-be szokott ugrani Margit nénihez.
Énnekem itt nincs időm lányokkal foglalkozni. Bár Kocsis Gizinek elintéztem, hogy vízhordó lehessen. Nagyon hálás ezért. De ő még túl fiatal ahhoz, hogy bekössék a fejét.
Július 17.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Édesanyám!
Haladunk szépen a munkával. Az emberek általában nem panaszkodnak. Na nem azért, mert ne lenne rá okuk, de az is kiszívja az erőt. Meg ha valakinek járna a szája, azt jövőre nem hívná Porkoláb Tóni. Tóni egyébként megszelídült ma. Reggel kalapját levéve köszöntötte a reggeliző férfiakat, és mikor sorra járta az aratóhármasokat vagy párokat, ott is csak bátorítást, elismerést dünnyögött. A többség már átállt az árpáról a búzára. Ezt nem rávágással, hanem rendre vágással aratják. Vagyis lesz egy hosszú csík a levágott gabonából az arató haladásával párhuzamosan. Ezt kell aztán kévébe majd keresztbe rendezni. Nem nehezebb ez, de nem is könnyebb, mint a rávágásos kaszálás. Persze van könnyű aratás is. Úgy, ahogy a szomszéd nagybirtokosnak a bankhoz került földjén csinálják. Megy a traktor, húzza maga után az aratógépet, és így egy sofőr elvégzi negyven ember munkáját. Persze nem ingyen, mert kell a traktornak gázolaj, de a bandának való kommenciót meg terményhányadot megspórolja a bank. Szóval jobban megéri úgy aratni. Fél is a nép a géptől. Maga Porkoláb Tóni is azt mondta, hogy fel kéne gyújtani az ilyen Hoffereket. Mert ha elterjednek, nem lesz többé munka a szegénynek. És Tóni most magát is szegénynek gondolja. A pénzt a Hoffer traktor gazdája zsebeli majd be. Vagyis a zsírosparaszt. Aki még zsírosabb lesz. Persze a zsírosparaszt is csak úgy tud traktort venni, ha hitelt kér a banktól. Az ad neki hitelt: jó nagy kamatra. Vagyis végső soron a bank jár a legjobban. Ahogy szokott lenni: a bank fölöz le minden hasznot. És Tóni szerint még az is baj a traktorokkal, hogy felgyulladhat tőlük az érett gabonatábla. Nem tudom, igaza van-e. Annak idején, amikor a vasutat építették a Beregben, a bockereki gazdák azért protestáltak, mert hogy az érett búza lángra fog kapni a gőzöstől. Nem is vezették el a síneket hozzánk. Aminek az lett a következménye, hogy azóta is Naményba kell beküszködni tőlünk a terményeket. Viszont sosem hallottam még olyanról, hogy a mozdony tüzet okozott volna Naményban.
Porkoláb Tónira visszatérve: darvadozik, sóhajtozik egész délután. Jó. Legalább nyugtunk van tőle. Hanem azért estére az asszonyok csak gondolkodnak, hogy orvoshoz kéne küldeni. Mert volt már Bockeréken is olyan, hogy a túlzott fröccsözés az életébe került valakinek. Másnap hányt, aztán epét hányt, aztán harmadnap vért hányva elpusztult. Viszont Schütz úr szerint itt hiába keresnénk orvost, mert a rábaköziek nem élnek azzal. Csakis a „tudós” embereknek hisznek. Erre elámultunk, hogy errefelé talán professzorok laknak, de nem, itt csőszök meg pásztorok ezek a híres-neves gyógyítók. Akik szerint minden betegség rontás, azt kell elűzni. Hát, érdekes ez a nép. Mert a Beregben is visszajárnak a halottak, meg ott is van szemmel verés, de csak azért, hogy ijesztgetni lehessen a pulyát. Hinni csak úgy hisznek benne, mint a mesében. Schütz szerint a Rába mentén az esőt is a tudós emberek tudják csinálni, akik néha bikává változnak, és megküzdenek egymással. És megtalálják a kincseket, amiket sárkányok ástak el. Tovább nem sorolom ezeket a képtelenségeket. Ja, még annyit, hogy az egyik ilyen tudós embernek Hazudós Jóska a neve. Ez mindent elárul.
Július 21.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Édesanyám!
Úgy szaladtak itt a dolgok, hogy három napig nem érkeztem tollat ragadni. Vesznek el embereket a cséplőgéptől is, hogy gyorsabban menjen a vágás, emiatt annyi a csépelnivaló, hogy éjfélig jár a gép. Nekem meg időnként be kell állnom a gépesbandába. Én vagyok az etető, vagyis aki adagolja a vágott gabonát a dobba. Ez nagy figyelmet igénylő munka. Viszont nem a legnehezebb. Kazalt rakni, zsákolni biztosan megerőltetőbb. Ha én etetek, Porkoláb Tóni veszi át az írnokságot. Állítólag azért van az egész rohanás, mert csodálatosan nagy a termés. Az éppen nem baj. Sőt! A sokból a mi részelésünk is több lesz.
Csak legalább valami tisztességes élelmet kapnánk! Mert hiába a nagy éhség, a vizes kása és a habarás nélküli paszuly kifordul a szánkból. A húsról én már le is mondtam, viszont egy kis zsíros cinke vagy felpirított krumplis tészta bearanyozná a napomat. De semmi ilyen nincs. Pálinka van. Azt újabban adogatnak. Még a pulyáknak is. Igaz, nekik csak kupicányit. Merthogy az kábít, és úgy könnyebb dolgozni. Hát, kábulat van pálinka nélkül is. Jóllakás kéne inkább.
Jarinek Pista meg az esti köménymaglevest kanalazva kezdte átkozni a magyar rendszert, és dicsérni a szovjetet. Mert ott, szerinte, igen jó dolga van a parasztnak meg a munkásnak. És hazudnak a magyar újságok, mert nincs éhezés. Az csak a polgárháború alatt volt, de akkor éheztek ám a kulákok és a grófok is! Nem úgy, mint itthon: mert Magyarországon ’18-ban és ’19-ben a zsírosparasztok jól megszedték magukat a feketepiacon. És az sem igaz, hogy Sztálin Jóska a hit ellen van. Csak elveszi a papoktól a földet, és odaadja a szövetkezeteknek. Ahová csak az lép be, aki akar. Nincs kényszer. A papok meg fizetést kapnak. Ha nem lázadoznak. És Sztálin Jóska sosem rabolt ki postakocsit. Bankot igen, de csak azért, hogy a pénzt szétossza a szegények között. És most is azért veszi el a GPU-val a kulákok vagyonát, hogy a középparasztoknak meg a kisparasztoknak adja, hogy végre boldoguljanak azok is. És a Szovjetben minden dolgozó egy hónap fizetett szabadságot kap, és akkor ingyen nyaralhat családjával a Fekete-tengernél. És mindenkinek ingyen jár a nyugdíj meg az orvosi ellátás. Aki pedig szeretne, megtanulhat sportrepülőgépet vezetni. Vagy ingyen mehet múzeumba, színházba. És vannak politikai választások is. Amit mindig a bolsevisták pártja nyer meg nagy fölénnyel. Ezért vannak hatalmon még mindig.
Ilyeneket mond Jarinek Pista. Az emberek legyintenek. De biztos van, aki elhisz belőle valamit.
Július 25.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Anyám!
Nagy késéssel és ezért elnézését kérve írom és küldöm soraimat. Mentségemre szolgáljon, hogy a munka dandárjában vagyunk. Szó szerint látástól vakulásig dolgozunk. Az intéző nagyon fél, hogy kifutunk az időből. Ezért sürgeti Porkoláb Tónit, aki meg minket. Furcsa ez az aratás. Nehéz kiigazodni az intéző rendelkezésein. Kezdtük az árpával, aztán jött a búza, de közben vissza-visszatértek a kaszások az árpára. Most már van zab is. De azért még árpa is. Meg főleg persze búza. Tóni azt mondja, a zab utáni részelést lehet kérni árpában vagy búzában is. Úgy legyen! Hús még mindig nincs. Helyette kaptunk répát, hagymát, tököt és savanyú káposztát. A káposzta már túl van erjedve, biztos ezért sózták ránk. A tökből ecetes levest főztek az asszonyok, ami estére szépen meghűlve igazán frissítő, de a gyomor nem lesz tele tőle. Az éhséget továbbra is csak kásával űzzük el. Most nem köleskását, hanem tengerikását eszünk. Puliszkát. Ehhez viszont jólesne egy kis tej. Amiről itt szó sem lehet. Meg egy kanál jó beregi rézüstben készített szilvalekvár. Azt hozhattam volna, de ki gondolt ezzel? Majd jövőre. Ha megint ide jövünk. Bár mindenki esküdözik, hogy ide aztán többet nem! De ki tudja, mire kényszeríti rá őket a szükség.
Édesanyám!
Nem kaptam még Magától levelet. Ezt annak veszem, hogy nincs semmi gond otthon. Se nálunk, se Teriéknél. De ha van is, jobb, ha majd akkor tudom meg, ha hazaérek. Minek fájjon amiatt addig is a fejem. Igaza van tehát Édesanyámnak, ha nem ír, de azért, ha gondolja, küldhet mégis pár sort. Öleli hű fia.
Július 30.
Balogh Ferkó Nyárligetre, a Bocskai laktanyába, Dudás Marcinak
Marci Tizedes!
Cimborám, hogy megy sorod? Bírod még a szoldateszkát? Nem lehet nehezebb, mint tűző napon aratni. Bár én, írnokként, nem panaszkodhatom. Még ha néha be is kell állnom a cséplőgéphez. És ami a fő, itt van nekem a Kocsis Gizi. Te, ha látnád, miket művel az a lány! Ki nem néztük volna belőle. Tán a többi kis pisis is ilyeneket forgat már fejében, csak mi gondoljuk, hogy pulyák még. Részletekbe nem akarok belemenni, nehogy a katonai elhárítás kisatírozza a soraimat, téged meg büntetésből krumplipucolásra rendeljenek, de annyit mondhatok, hogy szemernyi gátlás sincs benne. És ez rögtön így volt. Mert nem én vettem el az ártatlanságát. Amivel nem törődök. Persze korábban úgy gondoltam, fertelmes dolog olyan lánnyal izélni, akibe más már belerondított, de hamar megszabadultam az ilyen ostoba elképzelésektől. Az a jó, ha a lány már ki van okítva, akkor tudja, hogy kell a férfi kedvére tenni. És mondok én neked valamit: hiába, hogy Gizi egy nagy K, azért én meg is kedveltem őt. Nem csak a hentergés miatt találkozom vele esténként a folyóparton. Aranyos kis dög ez. Persze feleségül nem venném, még ha tíz holdat is ígérnének vele, hiszen ha velem ilyen könnyen ágyba (vagyis bokorba) bújt, megtenné azt bármelyik férfiemberrel, még akkor is, ha az oltár előtt bekötötték a fejét, de jó ez a kis tyúk arra, hogy a férfi meglátogassa, amikor például a feleségének nem pászol a dolog, mert babát vár, meg a többi. Bockeréken a faluvégi putriba, a félkegyelmű Rózsikához jártak apáink, és lett is Rózsikának egy tucat elmebajos kölyke, és még ki tudja hányat ölt a Tiszába. Kinek hiányzik ez? És hol van Rózsika Gizihez? Attól, hogy mindkettő K, még nagy a különbség! Gizi sokkal komfortábilisabb. Úgy megszoktam, hogy itt tán már nem is tudnék aludni, ha nem kapom meg tőle, ami jár.
Drága Cimborám, ne haragudj, hogy megint dicsekszem. És lehet, nincs is mivel, mert te már jobban ismered a nyárligeti lányokat, mint én a kis Gizimet. Ha másféléket nem, legalább a bárcásokat. Igazam van? Bár azt hallottam, a Szarvas utcai kupiba csak a tiszt urakat engedik be, a legénységnek marad a Keskeny utcai prolikupi, ahol a lányok előtt sorba kell állni. No, ha máshogy nem!
Ölellek, Cimborám, és alig várom, hogy egy kancsó bort megigyunk a naményi Kancsal Harcsában!
Augusztus 8.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Szeretett Édesanyám!
Ma végre egy igazán jó dolog történt.
Azzal kezdődött, hogy reggel Porkoláb Tóni a két konyhás asszonynak azt mondta, főzés helyett inkább kössenek szalmaszálból aratókoszorút. Ekkor már sejtettük, hogy valami készül. Délben aztán megérkezett hófehér ruhában, fehér ló húzta hintóval Monsparter Klaudia grófkisasszony. A hintó után szekér is jött. Három nagy lábas paprikás húst hozott. A birka legjavából. Meg jó fehér kenyeret. Bor nem volt, de volt három demizson hideg citromos lemonádé. Drága Anyám, el sem tudja képzelni, milyen pompás itóka az. A mi ecetes, szódabikarbónás lemonádénk mosogatóvíz ahhoz képest. A citromos lemonádé jobb a sernél, a vinkónál, a fröccsnél. Amíg mi pukkadásig ettük-ittuk magunkat, a grófkisasszony fényképezkedett. Egy budapesti magazin fotográfusa készítette a képeket. A kisasszony a szalmakoszorút, mint egy koronát, a fejére tette. Rólunk is készült kép, ahogy evés közben fülig ér a szánk. Tán mi is benne leszünk abban az újságban.
Lakoma után a grófkisasszony beszédet tartott. Hogy ő tudja, milyen nehéz a sorsunk. A gazdasági válság miatt. Ami tombol az országban. Mindenütt sok az éhes száj. A bankszámlák meg kiürültek. (Nem mintha a bockerekieknek olyan vastag bankszámláik lettek volna.) Ez az egész pedig a zsidók miatt van. Persze nem az itthoni, fűszerboltos kis zsidók miatt, azokat nem kell bántani, hanem a tőkepénzes amerikai, nyújorki nagy zsidók miatt, akik úgy alakítják a világon a terményárakat, hogy a termelőnek alig legyen rajta haszna, a felvásárlónak és a nagykereskedőnek viszont legyen százszor annyi, és most még ráadásul minden terményt olcsón felvásárolnak, és addig raktározzák, míg a háztartásokban lévő készletek elfogynak, és ezért újra lesz ára a búzának, és akkor majd eladják drágán a népnek, aki megveszi, mert nem akar éhen halni. És hogy ettől az ördögi machinációtól a parasztok és a nagybirtokosok együtt szenvednek. És ezért össze kell fogniuk. Meg még azért is, mert mindannyian Árpád vérei vagyunk. És vagy együtt maradunk talpon, vagy együtt pusztulunk. És hogy most Kun Béla meg Budaváry László sötét terveivel akarják falusi hordószónokok fellázítani a parasztokat, akiknek viszont nem szabad ezeknek bedőlniük, hanem támogatni kell Horthy kormányzó urat és Bethlen miniszterelnök urat, akik a legjobbat akarják a magyar népnek.
Ujjongva megtapsoltuk a grófkisasszonyt. A fotográfus masinája csak úgy kattogott.
Augusztus 12.
Balogh Ferkó Nyárligetre, a Bocskai laktanyába, Dudás Marcinak
Üdvözlet a Hős Honvédnek! Pardon: Tizedes Úrnak!
Marci testvér, nem kezdem Gizivel a soraimat. Mert minek dicsekednék azzal, hogy milyen pompás dolgom van. Minek fájdítanám a szíved azzal, hogy ez a fehérmájú fehérnép úgy betanított a jóba, hogy már azon is gondolkodom, hogy őt kéne elvennem. Ha K, hát K. Jut is, marad is!
Inkább egy vidám eseményről számolok be.
Tegnap délben jött hozzánk a szérűskertbe egy handlé. Nem tudod, mi az? Én se tudtam. Errefelé a házalót nevezik így. De nem azt, aki tollat vagy tojást vásárol föl, hanem aki mindenféle vacakot árul a nyakában lévő ládikából. Bockerékre ilyenek nem járnak. A naményi piacra igen. Bosnyákoknak nevezik ott őket. Na, jött ez a handlé, aki szerintem sápot adott az intézőnek, mert láttam, hogy az nem volt meglepve a megjelenésekor, szóval kínálgatta a himihumiját. Cipőfűzőt, gombot, tűt, stoppolófát, cérnát. Néhány asszony vett cipőfűzőt, mert azzal meg lehet kötni a batyut is. De az ember nem volt megelégedve. Kiabálni kezdett: „Itt az Ötker, az mindig kell! Itt az Ötker, az mindig kell!” És adogatott a fehérnépnek kis tasakokat. Amire az volt írva: Oetker Sütőpor. A mieink mondták, hogy nem kell nekik, az élesztőhöz vannak szokva. A handlé erre felvilágosította őket, hogy a „snicli” bundájába is jó a sütőpor, attól jó ropogós lesz. A felvert tojásba kell belekeverni. „Stanicli? Stanicli? Ki akarná a zacskót kirántani?” Így hitetlenkedtek a nők. Mert sosem hallottak még a snicliről. Mondjuk, én sem. Erre a handlé felvilágosított minket, hogy az a bécsi szelet. Vagyis ahogy a Beregben mondják: a kirántott hús. Erre mindenki kifizette a tasak sütőport, amit kapott. Öt fillért igazán megkockáztathatnak még a legszegényebbek is. Aztán vágatlan dohányt húzott elő a fickó. A férfiak elkapkodták. Az intéző meg félrenézett, pedig ha ez eljutna egy csendőr fülébe, dutyiba kerülne az is, aki árulta, és az is, aki megvette az illetéki holmit. A következő egy csodakenőcs volt. Kis üvegtégelyben. Egy pengőbe került. Ami egy teljes napszám. Az emberek a fejüket csóválták. Pedig a fickó szerint ez a kence jó a csúzra, a fejfájásra és az orrdugulásra is. Porkoláb Tóni vett egyet. Mindenki tudja, hogy a felesége sokszor napokig nem tud kiszállni az ágyból, annyira sajog a homloka. A handlé most napos meg holdas nyalókát nyújtott a pulyáknak. A holdas ugyanúgy két fillérbe került, mint a napos, pedig annál kisebb volt. Néhány pulya nyakast kapott, hogy adja vissza rögvest a cukorkát, néhányan megtarthatták. És ekkor jött a nagy szenzáció. Az ipse kis zacskókat dobált az asszonyoknak. Rajta a felirat: kondom. Amit persze megint nem értett senki. Ezért felvilágosította őket. „Ha együtt van az urával vagy a kedvesével, az felhúzza, és így maga nem esik teherbe. Sőt! Ezen olyan kenőcs van, ami még a szüzességet is visszaállítja.” Hú, erre aztán lángolni kezdett minden asszony, de még a férfiak arca is. Volt, aki ki is ejtette kezéből ezt a szégyellni való portékát. De a handlé nem adta fel: „Asszonyok! Gondolkozzanak! Ezzel megspórolják az angyalcsinálót!” Ekkor csend lett. Aztán szép lassan mindenki összekapart legalább nyolcvan fillért. Ennyibe került egy. No, ha ez a holmi tényleg távol tartja a gólyát, megéri az árát, mert a vitkai kaparóasszony már öt pengőért csinál el egy gyereket, de hogy Gizi szüzességét is helyreállítaná, abban erősen kételkedem. És minek is? Nekem úgy jó ő, ahogy van. Az árus még kínált képeket amerikai színésznőkről és afrikai elefántokról. Meg Szűz Máriáról, ölében a kisdeddel. De ezekkel már senki nem törődött. Pedig abba is belement volna, hogy hitelbe odaadja őket, s elég fizetni majd, ha elszámoláskor megkapjuk a bérünket.
Augusztus 22.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága, Áldott Édesanyám!
Bocsásson meg a nagy szünetért, de annyi munkám volt, hogy nem jutott időm tollat ragadni.
Meg nem is nagyon történt semmi. Vágjuk a búzát rendületlenül. Hiába, hogy elmúlt augusztus 20. De mondják az öregek, hogy régen se mindig fejezték be az aratást Szent István napjára. Amely napot minden különösebb cécó nélkül ünnepelte meg a falu. Mise volt a templomban. Mi meg pihentünk. Hát ennyi.
Az országban az a nagy újság, hogy Horthy elküldte Bethlen Istvánt, és Károlyi Gyulát tette meg kormányvezetőnek. Sokan örülnek itt, azt hiszik, most már jobb világ lesz. Mert Bethlen miatt van a válság, vagyis az alacsony napszám. Én nem értem, miben bíznak. Bethlen is gróf volt, ez is gróf. Vagyis urak. És egy úr csak azt akarhatja, hogy a többi úrnak jó legyen. És hogy az uraknak jó legyen, ahhoz az kell, hogy a népnek meg rossz legyen. Mert a nép zsírján, verejtékén hízik az úr. Ez a Károlyi egyébként az unokabátyja Károlyi Mihálynak. Cifra egy dolog! A kutya sem érti. Minden újságban az van, hogy áruló, bolsevikbérenc, ántántbérenc Károlyi, és akkor a másik Károlyi meg lesz az ország vezetője. Mintha Kun Béla unokabátyját tették volna meg miniszterelnöknek. Furmányos a paraszt gondolkodása, de az uraké még furmányosabb. Legalábbis én nem tudom követni.
Dandó Bandi szerint mégis biztosan jó ez a Károlyi nekünk, mert ha úr is, de legalább a földink. Merthogy nyírbaktai. Hát, ha csak ez nem segít rajtunk. Bár ebben sem hiszek. Mátyás király kéne ide vagy Kossuth Lajos, hogy igazságot tegyen. De akkor jaj lenne az uraknak!
Augusztus 25.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Édesanyám!
Végeztünk! Csak eljött ez is.
Nincs már aratnivaló. Vagyis vannak még kisebb tagok, de azt megcsinálják az uradalmi cselédek, ahhoz nem kell már ennyi népnek kivonulnia.
Remélem, egy-két napon belül kiporciózzák mindenkinek a gabonarészét, és kiosztják azt a kevés munkabért is. Aztán kihordanak minket meg a zsákokat az állomásra, és onnan haza. Úgy tervezik, hogy most nem kell majd egyik pályaudvarról átballagni a másikra. Bár így lenne.
Biztosat még nem ígérhetek, de talán úgy három-négy nap múlva otthon leszek. Ha Isten megsegít!
Itt is úgy van, mint a Beregben, pár négyszögölnyi részt levágatlanul hagytak egy nagy tábla sarkában. De míg nálunk úgy mondják, „az ég madarainak”, itt, a Rába mellett meg úgy, hogy „Szent Péter lovának abrakul”.
Augusztus 26.
Balogh Ferkó Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Édesanyám!
Halasztódik a hazamenetel.
Egyrészt van még csépelnivaló. Másrészt a gróf intézője megállapodott Porkoláb Tónival, hogy levágunk valami hatvan hold olasz kölest. Késsel! Ilyet se hallott még senki. Lázadoztak is a népek. De aztán lenyugodtak. Mert a tizenkettedet abból is fogjuk részelni. És akinek nem jó kölesben, annak kiadják árpában vagy búzában. Szóval ez a pótmunka tulajdonképpen jó hír. Csak már mindenki otthon szeretne lenni.
Elkezdték tehát nyesegetni az emberek a kölesbugákat. Lehet haladni vele szépen. Ez a növény olyasmi, mint nálunk a seprűcirok. Csak nagyobb a bugája. Schütz állítja, hogy az okosok ebből fogják kérni a tizenketted részt, mert kiváló takarmány. A tyúknak szép sárga lesz tőle a húsa.
Drága Édesanyám!
Többet én már nemigen fogok írni. Majd elmondok mindent személyesen. Úgy számolom, egy héten belül.
Augusztus 27.
Kocsis Gizi levele Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Icus néni!
Én, Kocsis Gizi vagyok kénytelen írni. Magamtól nem lett volna ehhez merszem, de Porkoláb Tóni rám parancsolt. Mert az nem lehet, hogy maga ne tudja meg, mi történt. Mert hát úgyis meg fogja tudni. Akkor úgy illő, hogy tőlünk.
Drága Icus néni!
Tegnap este meghalt szegény Ferkó. Az Istenhez könyörgünk azóta, hogy nyugodalma legyen a Feltámadásig, és hogy Icus néni ne roppanjon össze e nagy csapás alatt. És én is arra kérem, hogy gondoljon arra, hogy mi mind Icus néni mellett állunk a bajban, és a lelkész úr is biztosan fog istentiszteletet tartani szegény Ferkó lelki üdvéért.
Az úgy történt, hogy Ferkó volt az etető a cséplőgépen, és nem figyelt, vagy nem tudni, miért, de bekapta a gép. Amit a gépész azonnal leállított, de akkorra már összetörte Ferkót. Rohant az intéző a kastélyba, jött a mentő automobil fél órán belül, és Ferkó még lélegzett, mikor elvitték. De már későn. Az intéző már csak a halálhírével térhetett vissza.
Icus néni, lelkem!
Menjen át édesanyámhoz, vele töltse az éjszakát, nehogy valami rosszat csináljon elkeseredésében. Írok édesanyámnak is, várni fogja.
Drága Icus néni, én nagyon, nagyon sajnálom Ferkót. Ő nekem nagyon sokat jelentett.
Az Isten vigyázzon magára!
Augusztus 28.
Kocsis Gizi levele Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Icus néni!
Csoda történt!
Vagy tán csak az intéző jött el túl hamar a kórházból, de a lényeg, hogy Ferkó él. Leállt már a szíve, de valahogy visszanyomkodták a fiút az életbe a drága orvosok. A jobb lábfejét nem lehetett megmenteni, azt leoperálták. De él Ferkó! Él! Él! Vért kap, amit apácák adtak neki a saját testükből. A Teremtő áldja meg őket ezért. Itt is mindenki sír és táncol örömében. Amikor az intéző hozta a hírt, hozott egy demizson bort is. Örüljön maga is, Icus néni. Édesanyámat meg üdvözlöm!
Augusztus 29.
Kocsis Gizi levele Bockerékre, özvegy Balogh Gyulánénak
Drága Icus néni!
Hát még sincs vége a gyászunknak! Hiába örültünk. Mert Ferkót mégis elvesztettük. Kapott vért, de olyan belső sérülései voltak, hogy az már nem segíthetett.
Most csak csendben ülünk, és imádkozunk meg sírunk.
Többet most nem tudok írni.
Vissza a tetejére