Marno János

Sztrapacskával; Himnusz

SZTRAPACSKÁVAL
                                vagy a mai eszemmel
 
Mostanában mostohán bánok
álmomban a barátaimmal. Későn
megyek ágyba, villanygyújtás nélkül
vetkőzöm és bújok be a takaró
alá, nem bánva, ha hidegen hagyna
délelőtt a kérdés: „Fent vagy?” S ez még csak
az első héja volna a hagyma-
hámozásnak. Elsőre az orrnyálka-
hártya duzzad meg, a papírzsebkendő
két fújás közben beleporlódik
a tüdőbe, a köhögési inger
igen hamar fejlik fel általános
ingerültségbe, nemtörődömségbe,
türelmetlenségbe, közönybe, dühbe,
páni félelembe, elveszettségbe,
fékezhetetlenül tomboló gyűlölködésbe.
Nem lepődnék meg álmomban, ha egy szép
nap az első csapás mellett tenném
le a garast rezzenetlen arcizmokkal.
A barátom a családjának él,
nevetgél a gyerekeivel a kertben,
csikorgatja a gereblye fogazatát
a kavicsos-köves, száraz talajon,
és átszól a szomszédnak, hogy csak nem
báránypörkölt lesz náluk ebédre,
sztrapacskával. Ezen azonban, rajta
kívül, a kutya se kacag, nemhogy a szomszéd
vagy a gyerekek, vagy aki épp
elhalad a zöldre festett léc-,
illetve drótkerítések mellett.
Nem is tudom, vajon ezért lepett-e meg
annyira álmomban a felbukkanása
az én kihűlt, őszi parkomban,
fázott nagyon a hátam és a derekam,
kicsúszott az ingem a nadrágomból,
melyet a valóságban nem viselek
ágyba bújva olyan bő évtized óta.
Társtalanul hajolgattam le a fényes,
melegbarna vadgesztenye-hulladékért,
kockáztatva, hogy a gyomrom ettől
feltolul a mellkasomba, és akkor
egyáltalán nem lesz hova levegőznöm.
Ott tartottam tehát, hogy kifulladva
hajoltam le, mikor egyszerre az orrnyergem
előtt termett egy magas szárú, márkás,
csatos, barna cipő, a barátomé,
rátaposni készen az általam épp
kiszemelt, két kövérkés szem gesztenyére.
Feleségem a semmiből termett ott
mögöttem. Szagáról ismertem fel, a
főztje után. A valóságban ilyen
soha nem fordult még elő. Tudtam, hogy
szidalmazni fog, amiért nem állok
a helyzet magaslatán, olyan vagyok,
sziszegte a tarkómba, épp olyan,
mint egy kínai, szolgalelkű szaglász,
ahelyett, hogy a barátom példáját
követve a kölykeinket mulattatnám
az asztalnál a gyászos jövőképünkkel.
Erre viszont már eleredt a könnyem. Hagyma-
szagra ébredni dél előtt egy kevéssel
nem olyan kis szégyen, nem is jössz ki
belőle komolyabb erőfeszítéssel
sem, nemhogy lazán, mint egy Kosztolányi,
harminckét évesen. Barátsággal
viseltetve a feltartóztathatatlan
elbomlás iránt. Barátom tehát a
bomlásra, azaz az elmúlásra
hívta volna fel a figyelmemet durva
közbelépésével, márkás cipője
orrát az orrnyergemnek szegezve, s
beletaposva egyben az egykori
póttemető zsíros földjébe két fénylő
tekintetű vadgesztenyémet. Melyeket
a valóságban, mostani eszemmel,
ott helyben, kéretlenül, magamtól
kapartam volna el.
 
 
HIMNUSZ
(átirat)
 
Én olyan gyáva vagyok, hogy nem merek
éjjel kimenni a Hősök terére.
Szégyentől remegő kézzel merek
langyos vizet fogmosáshoz egy öreg
fazékból, a fazékban örömömet
lelem, tele befoltozott lyukkal,
és a feneke vízkővel bevonva.
A fogkövemet eheti a fene.
Elektromos fogkefémben kimerült,
halálosan kimerült az elem.
A kezem akkor is remeg, ha nincs mit
szégyellnem. Vagy a szégyenből nem fogyhat,
sosem fogyhat ki az ember? Reggel
sötét volt tegnap a fejemben, arra
ébredtem, fel sem öltöztem hát, csak
egy rövidnadrágot rántottam rá
az alsóra, és indultam ki a lép-
csőházba, majd még kijjebb a tűző
napra, le a síneket és sínváltókat
szegélyező partra – s ott nekivetve
hátamat egy bozótos ócskavasnak;
arcomat és combomat marta a nap,
hátamat a rozsda, s kész lettem volna még
több mindenre, ha nem hátrálok vissza
egy elbaktató vasutas szavára
dögunalmamba. Barnultam is azért
elég sokat, fogott a nap, s agyamban
is forgott egy nap, hol leszek, a Vér-
mezőn vagy a Gesztenyéskertbe menet?
A Hősök tere kilőve, a vályog
hűvösebb, s olyan sötét ül benne,
mintha visszabújván a testembe,
bátran elveszhetnék végre bármerre,
neszelvén a tücsökkórus dörzsölt
himnuszát áradni fel kint a Mennybe.
 

Vissza a tetejére