A norvégok tényleg sok halat esznek
Mogyorót szemezget. Nem esik jól neki, de hát mogyoró. Nyikorognak a foga alatt az olajos szemek, éles darabkák szorulnak a fogai közé. Megvakarja a borostáját. Pár éve, amikor megjelentek az első ősz szálak, korainak érezte, de aztán utánaszámolt. Középkorú. Ez van. Minden nyaralós fotón szőrös. Ezt jelenti neki a pihenés, napi öt perc spórolást a reggeli fürdőszobai rutinból. Az öreg bezzeg most is frissen borotvált, ősz haja gondosan oldalra fésülve. Sötétkék vászonnadrágja viszont kifényesedett a combján, az élek elhalványultak. Romlik a látása, pár éve még nem lett volna hajlandó így fölvenni a nadrágot.
Tovább szemezget. Száraz a szája, mintha napok óta nem ivott volna. De legalább végre ülnek. Biztos elfáradt az öreg is.
Még nincs dél, és már vagy négy órája talpalnak. Az öreg korán ébredt, elejtette a bőröndöt, a zacskókkal zörgött, néha a másik ágyra sandított, ébredezik-e már. Nem aludni jöttek. Megunta a várakozást, kiült a hostel közösségi terébe, nézte egy darabig a tévét, reggeli hírműsor, csinos, fekete hajú nő egy mikrofon előtt, semmi híradós pult vagy kanapé, nappalira hasonlító berendezés, semmi dekoráció, csak egy natúr asztal és a mikrofon, mintha rádióstúdió lenne. Lehet, hogy a rádióban ugyanezt adják? Egy szót sem értett, visszament zörögni a szobába. Csattogós papucs, törölköző. Fogkefe, fogkrém, borotvahab külön zacskóban. Mire visszaért a fürdőből, a középkorú föladta, nem lesz itt alvás. Menjünk, nézzünk körül a városban.
A középkorú a pult felé pillant, hozhatnák már a sört. A pincérnő üres tálcát pörget a tenyerén. Nem is pincérnő, inkább pincér kislány. Maximum tizenhat, a lánya lehetne. A pincér kislány elkapja a férfi tekintetét, finoman, szinte sajnálkozóan megrázza a fejét.
Az öreg is rágcsál, az ő szája is száraz, de őt nem zavarja, észre sem veszi. Mélyeket lélegez, beszívja a halszagot, a tenger illatát. Otthon ilyen nincs. A mólót bámulja. A halászhajókat, a lassacskán kiürülő fehér műanyag ládákat, milyen szerencse, hogy időben ideértek, még van hal, vannak kicsi rózsaszín és nagy barna rákok. Gyér, de egyenletes emberfolyam, tálcás mérleg, bankkártya, ez is, hogy bankkártyaterminál egy halászhajón. Új vevő, papírpénzt nyújt, a halász zsebre vágja, narancssárga kezeslábasa másik zsebéből aprót vesz elő, egy ujjal tologatja az érméket a tenyerén, mint otthon a Pennyben Editke a nyugdíjasokén. Csillog az öreg szeme, homlokát összeráncolja a figyelem, úgy mosolyog, mintha piacon lenne. Imádja a piacokat. Mindegy, mit árulnak, csak piac legyen, az sem számít, hogy mekkora, pár méter móló, két halászhajó és néhány fehér műanyag láda neki bőven elég.
Háromféle mosolya van az öregnek: a piacos, a büszke és a megfejtős. A középkorú mindhármat ismeri, a büszke mosolynál lefelé biggyed a száj, a megfejtősnél kisimul a homlok. A szem mindegyiknél csillog.
– Látod, azokat a kicsi rákokat alumíniumbögrével mérik – mondja az öreg. Hangos, mintha egy forgalmas pályaudvart kellene túlkiabálnia.
– Garnéla – feleli a középkorú, ő nem emeli meg a hangját. Leveszi a szemüvegét, áttörli a teniszpólója aljával. Sárga ujjlenyomatok a fehér anyagon, mogyoróolaj. Kiráncigál egy szalvétát a tartóból, dörgöli a foltokat, hiába. Feladja, a szalvétát az asztalra dobja, bekap egy szem mogyorót. Abba kellene már hagyni. Kinyújtóztatja a lábát, jólesően feszül a comb, a vádli. Kétszer annyit gyalogolt, mint az öreg. Elindultak egymás mellett, az öreg néhány lépés után lemaradt, megállt, egy plakátot, kávézó teraszán ülő nő süteményét vagy egy fiatal juharfát bámult, ő megfordult, várt egy kicsit, aztán visszasétált érte. Ide-oda szaladgált, mint sajtófotós a tüntetésen. Egyszer elvesztette. Rohant visszafelé, kiáltozott, forgolódott, benyitott az üzletekbe, közben nyugtatta magát, fényes nappal van, nem lehet baj, ez egy forgalmas sétálóutca. Ez nem Vilnius. Egy ajándékbolt beugrójában találta meg, viking- és trollfigurákat nézegetett, a vitrin üvegében tükröződött piacos mosolya. Ha lemaradsz, legalább úgy, hogy lássalak, mordult rá. Elharapta a folytatást, nem csúszott ki Vilnius. Ne erről szóljon a nap. Nézd, milyen jópofák, mondta az öreg, a tükörképén változatlan mosoly. A figurák között akadt viking sisakos troll is, a túlméretezett, kétszarvú sisak eltakarta a figura szemét, csak a hosszú orr lógott ki alóla. Széles vigyor, hiányos fogsor, vigyázzállás, jobb kézben nemzeti zászló, itt nem komolykodják túl a hagyományt. Tényleg jópofa. Ha nem találnak jobbat, visszajönnek, valami szuvenírt úgyis kell vinni.
Jólesne már az a sör. A középkorú megnézi az óráját, reménytelen. A borostáját vakargatja, sercegnek a szőrszálak.
A vonaton megtudták, hogy Norvégiában különösen szigorúak az alkoholtörvények, talán itt a legszigorúbbak egész Európában. És drága is az alkohol, magas rajta a jövedéki adó. A jegykezelő szerint azért, mert nagyon vallásos a király, de persze ő ezt nem tudhatja biztosra, még csak hét éve él itt. Egy helyit kellene erről megkérdezni.
– Ez tényleg durva – mondta a középkorú, amikor megkapták az itallapot.
– Nem szabad átszámolni – válaszolta az öreg. Ezen az egyen nem hajlandó spórolni. Kedvezményes vonatjegy, a legolcsóbb szállás, hostel, két őszülő férfi a huszonéves kölykök között, de ha már évente egyszer eljut külföldre, legalább hadd igyon egy hideg sört. Hadd egyen egy jót. Végül is születésnapja van, nem?
Szeretnek velük beszélgetni a jegykezelők. Az öreg büszkén nyújtja a FIP-igazolványát, csillogó szem, lebiggyesztett száj, a jegykezelő megörül, isten hozott, kolléga. Do you speak English? A középkorú bólint. A jegykezelő végigszalad a szerelvényen, visszamegy hozzájuk, how long are you staying? Four days, mondja a középkorú, négy ujját feltartja, hogy az öreg is értse, és már indul is a hasznos információk sora, mit kell enni, mit kell inni, megnézni, kipróbálni, mi nem éri meg, mit kell elkerülni, mivel kell vigyázni. Mi fér bele négy napba. A középkorú fordít, rajta keresztül folyik a beszélgetés. Néha kihagy egy kört, az öreg helyett válaszol, úgyis tudja, mit mondana. Nem fordítja le az öreg megszokott poénjait, miért megyünk ilyen lassan, kifogyott a szén?, az elhaladó tájat dicséri, az öreg nem veszi észre, a jegykezelő folyamatosan mosolyog. Néha eltéríti a beszélgetést, kérdez valamit, ami az öreget nem érdekelné, élvezi, hogy a jegykezelő csak neki magyaráz. Az öreg nem hagyja, mondd már, miről van szó, sürgeti. Azt mondja a jegykezelő, hogy a norvégok sok epret exportálnak.
Az öregnek fontos a pontosság. A pontos fogalmazás. Büszkén mosolyog, amikor a középkorú helyesen használja a vasúti kifejezéseket. A vonat nem kanyarodik, hanem ívben halad. Az öreg nem nyugdíjas vasutas, hanem vasúti nyugdíjas. És a beszélgetőtársuk nem kalauz, hanem jegykezelő. Mintha a szavaiknak is egyenruhát kellene viselniük. Tiszta, frissen vasalt egyenruha, sarkak össze, has be, mellkas ki, tekintet előre. Minden egyenruhás szakma ilyen, mesterkélt, a végletekig pontosított nyelv, kívülről persze nevetséges. Magában a középkorú is megmosolyogja, elképzeli más szakmák nyelvét. Talán még a kibolyhosodott pulcsiban ücsörgő múzeumőrök is kényesek a beszédükre. Szó sincs arról, hogy egy faszi rávakuzott a képre. A látogató villanófénnyel károsította a műtárgyat.
A középkorú megint a pult felé pillant. A pincér kislány készenlétben áll, csak biccenteni kellene, és már szaladna is. Szerencsétlen gyerek, egész délelőtt itt unatkozik. Nem biccent. Mogyorószagút böfög, visszafordul az öreg felé. Még bő tíz perc. Majdnem negyedóra.
– A mogyorót bezzeg ki tudta hozni – morogja. – Csak azért sem rendelek üdítőt. Te kérsz valamit?
Az öreg megrázza a fejét. Négyfős családot figyel, nagy tarisznyarákokat vásároltak, a kisebbik fiú két kézzel cipeli a szatyrot.
– Ezek a kicsi gyerekek is megeszik a rákot? – kérdezi.
A középkorú hátrébb húzza a székét, bántja az öreg hangereje.
– Gondolom – feleli halkan. Fél szem mogyorót forgat a kezében. Csillogó felület, gyerekkorában talán úgy nevezték az ilyet, hogy fényezett. Ujjbegyével a hegyes gyököcskét nyomkodja, az kitörik, lesöpri a földre. Vákuumozott zacskóban árulták, ha beledöfte az olló végét, sziszegve fújódott föl a zacskó, érezni lehetett a mogyoró szagát. Összerándul a gyomra. Szárazat nyel, a mogyorót odadobja az asztalok között totyogó sirálynak. Újabb szemeket vesz a tálkából, megcélozza a madár csőrét. Ívesen dob, erőt nem ad bele. A sirály kaffant, csapkod a szárnyával, a férfi elejti a magokat.
– Szólhatott volna a jegykezelő, hogy itt délig még egy rohadt sört sem lehet kapni – mondja. – A kiselőadás helyett az eperfajtákról.
Az öreg még mindig a távolodó családot figyeli. Kisimul a homloka, a középkorú nem veszi észre.
– A norvégok sok halat esznek, ugye? – kérdezi az öreg.
– Ezek nem norvégok. Németül beszéltek – mire kimondja, megbánja. Úgy néz az öregre, mint egy leejtett vázára. Az öreg arcán nem látszik változás. Visszafordul a halászhajók felé, összeráncolt homlok, piacos mosoly. Talán egy kicsit feszesebb a szokásosnál. Talán egy kicsit kevésbé csillog a szeme.
Mindig ez van. Az öreg és az ő megfejtései. Látnak két telt házas éttermet Londonban, az angolok nem szeretnek főzni, ugye? Ugyanaz a rádió hallatszik ki két lakásból, a pécsiek szeretik az Eddát, ugye? Egy dán turistalány útba igazítja őket Krakkóban, a lengyelek jól tudnak angolul, ugye?
Hiába fürkészi az öreg arcát, nem tudja eldönteni, megbántotta-e. Bekap egy mogyorót, föláll.
– Elmegyek mosdóba – mondja.
A norvégok sok halat esznek, ugye? Micsoda hülyeség. Mihez képest? Mi számít soknak? Honnan tudja, hogy máskor is szoktak halat venni? És a mondat végén az ugye. Mintha választ várna. A csaphoz hajol, iszik, megmossa az arcát.
Ülünk a vonaton, ülünk a vonaton, rikácsol az öreg ingzsebében a telefon.
– Nem veszed fel? – A középkorú kihúzza a széket, visszaül.
– Majd visszahív.
Biztos a szomszéd, gondolja a középkorú. Az tölti fel neki ezeket a hülye csengőhangokat is. Az öreg odaadja neki a telefont, nézd már meg az egyenlegemet. A szomszéd megnézi, átállítja a csengőhangot valami ezeréves vonatos slágerre, röhög a saját poénján. Az öreg mosolyog, nem piacosan, nem büszkén, nem is megfejtősen, csak udvariasan. Bolond vagy te, szomszéd, mondja, a szomszéd még jobban röhög.
Ülünk a vonaton, ülünk a vonaton. Animal Cannibals. Legalább nem a szerelemvonat.
Ülünk a vonaton, ülünk a vonaton. Megsértődött. Ha nem lenne megsértődve, fölvenné. Szevasz, szomszéd, mondaná, itt ülök egy norvég kocsmában a tengerparton. Tudtad, hogy a norvégok nagyon sok halat esznek? Képzeld, mondaná, miután letette a telefont, a szomszéd nem is tudta, hogy a norvégok sok halat esznek. Lebiggyesztené a száját, büszkén mosolyogna, megint tanított valamit a szomszédnak. A szomszéd még soha nem járt külföldön.
Ülünk a vonaton és kééész!
Középkorú felszolgáló érkezik két korsó sörrel. Megköszöni a türelmüket, a pincér kislány felé biccent, Norvégiában tizennyolc év alattiak sajnos nem szolgálhatnak fel alkoholt, szabadkozik.
– Ezek szívatnak minket – mondja a középkorú. – Ez a szórakozásuk. Mindegyik más kamutörvényt talál ki. A következő az lesz, hogy óránként csak egy sört adhatnak. Vagy hogy a másodikhoz kötelező főételt fogyasztani.
Az öreg nem válaszol, a stéget figyeli. Merev maszkként ül arcán a piacos mosoly. Belekortyol a sörbe.
Lassan isznak, szótlanul. A hajókon elfogynak a rákok, az utolsó fehér hasú halak. A halászok egymásra pakolják az üres ládákat. A mérleget, szatyrokat, egyéb apróságokat bezárják a kabinba, intenek egymásnak, különböző irányba indulnak.
Kiürülnek a sörös korsók.
– Nem kell pisilned? – kérdezi a középkorú.
– Nem.
– Azért menj el, később nem biztos, hogy találunk. A lépcső mellett jobbra, a folyosó végén.
Az öreg engedelmesen bemegy. A középkorú félbehajtott ötvenkoronást nyom a pincér kislány tenyerébe, aztán kisétál a partra, egy padon várja meg az öreget. Sirály száll a mólóra, csőrében ernyedt, sápadtpiros massza. Ledobja, a massza ötágú csillagként terül szét. A középkorú figyeli, ahogy a sirály piszkálja, forgatja, csipkedi az arctalan, hangtalan, mozdulatlan tengeri csillagot, keresi magában az együttérzést, de hiába.
Cél nélkül mászkálnak a városban, az öreg gyakran lemarad, a középkorú visszasétál érte, lassít, próbál az öreg mellett maradni, nem sikerül, mintha az öreg direkt még lassabban menne. Elejtett fagylalt a járdán, a középkorú figyelmezteti az öreget, nehogy belelépjen. Kutyapiszkot még nem láttak. Fölfigyelhetne rá az öreg, Norvégiában nincsenek kutyák, ugye? Nem tűnik fel neki a hiány, átlépi a fagyit, csendesen nézelődik tovább.
Múzeumi belépőre sajnálják a pénzt, megelégszenek a köztéri szobrokkal, az épületek emléktábláival. Amikor az öreg elfárad, városnéző buszra szállnak. Már sok az ismerős hely, itt voltunk, itt is voltunk, az ott a palota, mutogatja a középkorú. Szeretne bocsánatot kérni a német család miatt, de nem tudja, hogyan hozza fel a témát. Arra van a szállásunk, mutatja. Nem arra, kérdezi az öreg, valami külváros felé mutat. Nem. Arra.
Nagy parknál szállnak le, a parkban szobrok, tó, vadkacsák, eldobható grillkészleten kolbászt sütögető piknikezők, a sétány szélén tulipánok. Bevásárolnak egy közeli boltban, kenyér, mustár, sör, kétféle kolbász, grilltálca, a park bejáratánál még egy dobozka norvég epret is vesznek.
Leülnek a fűbe, az öreg otthonról hozott újságot terít a feneke alá. Megrázogatják az alutálcát, hogy egyenletesen terüljön szét benne a faszén, és begyújtják. Néha megfordítják a kolbászokat. Az öreg a kacsákat nézi. Piacos mosoly. Pár éve Barcelonában ugyanígy mosolygott a zöld papagájokra. Aztán elsétáltak egy lelakatolt templom mellett, kisimult a homloka. A spanyolok nem járnak templomba, ugye?
Sok napfény, meleg éjszakák, nem túl magas átlaghőmérséklet, hogy legyen idejük a szemeknek lassan beérni. Ettől olyan finom a norvég eper. De csak az, amit belföldön adnak el. A jegykezelő mesélte, hogy valami hivatalnok azt nyilatkozta a szezon elején, Európa délibb részein csak díszítésre használják az epret, ezért exportra szép, nagy szemű, de kevésbé ízletes fajtát kell termeszteni. A finomat megtartják maguknak. A legfinomabb eperfajta neve természetesen Korona.
A középkorú elvisz pár sörösdobozt a közeli szemetesbe, közben meglesi a szomszédos piknikezők grilltálcáit. Kolbász, virsli. Húspogácsa, hamburgerzsemle. Norvégul beszélgető család, az apa sört bont a középiskolás korú fiúnak. Hal sehol.
Este beülnek a hostel melletti kocsmába meccset nézni. Lassú meccs, másod- vagy harmadosztály lehet, a helyieket sem érdekli. Az öreg a második félidőn elbóbiskol, a középkorú finoman megrázza, fölmennek a szobájukba. Az öreg rögtön elalszik, álmában kisimul a homloka, mintha épp megfejtené a világot.
Miért olyan nagy baj, hogy folyton kitalál valami hülyeséget, gondolja a középkorú. Nem árt vele senkinek. Nem is azért javította ki. A király tehet róla. Az idióta törvényei. Meg az a rohadt sós mogyoró. Előhúzza a telefonját, rákeres, mennyi halat esznek a norvégok.
Mikor fölébred, az öreg már nincs a szobában. Nem zavarja, mosdó, zuhany, fogmosás. Benéz az étkezőbe, nincs ott az öreg. A tévészobában sincs. Körülnéz a szobájukban. Papucs az ágy előtt, cipő sehol, válltáska sehol. Üzenet nincs. Leszalad a recepcióra. Nem látták. Újabb gyors kör a hostelben, mosdó, étkező, tévészoba, vissza a saját szobájukba, semmi. Telefon. Kicsöng, nem veszi fel. Cipő. Futás. De merre? A kikötő. Futás.
Ellopott egy halászhajót, hogy bebizonyítsa, a norvégok tényleg sok halat esznek. Felborult. Léket kapott. Elsüllyedt. Soha nem fogják megtalálni. Rohanás. Az öbölből sem jutott ki, beleesett a vízbe, megfagyott, megállt a szíve, már nem tudták megmenteni. Gyorsabban. Vilnius. Az öreg vérző feje. Mentő. Kórház. Hat öltés. Futás. Futás!
A móló szélén ül. Ölében papír, rózsaszín rákocskák, üres héjak. Úgy pucolja a garnélát, mint egy született norvég. Most az egyszer beletrafált. Tizedikek a világon halfogyasztásban, évente több mint ötven kilót megesznek fejenként. És ebben még nincs benne a rák, a kagyló, a bálnahús.
– Megmutatták, hogyan kell kibontani – biccent a hajó felé az öreg. Sárga tábla, nykokt, alatta fénykép, főtt rákok.
– Hagyhattál volna egy cetlit.
– Nem gondoltam, hogy ilyen korán fölébredsz. Megkóstolod?
A középkorú elvesz egy garnélát. Az öreg mozdulatait másolja, két kézzel ráfog, ellentétes irányba csavarja, a páncél megreped, enyhe nyomás, lehúzza a fejrészt, végül a farokrésznél összenyomja a páncélt, és kicsúsztatja belőle a halvány rózsaszín húst.
– Jó lenne, ha jövőre végre a kölyök is velünk jönne – mondja az öreg.
– Jó lenne.
Vissza a tetejére