Száraz Miklós György

Tibeti szél (13-14)

kisregény
 
Tizenhárom
 
A tizenharmadik ciklus Vas Bivaly évében, a hatodik hold második napján Dzsampal Gyacót, a nyolcadik dalai lámát a Potala tetőteraszán érte a virradat. Fárasztó nap volt mögötte, hiszen a nagy tavaszünnep talán kimerítőbb az istenkirálynak, mint a táncoló és maszkákban alakoskodó szerzeteseknek vagy a hegyek és kősivatagok felől özönlő zarándokoknak, a csöndes kukunóroknak, a vad lolóknak, a Csangtang nomádjainak és a többinek. Késő éjjel volt már, amikor a csüngő bajszú, pomponos sapkájú kínai megfigyelők eltávoztak, és a Hold fiainak nevezett rádzsputok, a Királyi Pásztorok népének küldöttei is szállásukra tértek. Akkor aztán a nap végén a dolgozószobájába kérette a szkíta szent királyság, Orgyen titkos követeit, majd rövid, ám meghitt tanácskozás után azon a titkos ajtón, melyet a főtemplom, a Dzsokhang vezető szerzetesei közül is csak kevesen ismertek, elbocsátotta őket. A Potalába egyszerű, elfüggönyzött hordszékben vitette magát, így zavartalanul vágtak át a nyüzsgő belvároson, mely a kései órán is világos volt a jakvajas mécsesek, gyertyák és fáklyák ezreinek reszkető, lobogó, csapkodó lángjától. A palotában, mielőtt visszavonult volna a lakosztályába, nagy elődje, az ötödik dalai láma csörtenjéhez sietett.
– Minden, ami van, elmúlik, minden, ami elmúlt, létezik. Semmi sem örök, és semmi sem múlandó. Amit megkímél a tűz, a víz, a szél, azzal végez az idő. Halott vagyok, mert te élsz bennem. Köszönöm, hogy élhetem a halálodat.
Hívatnia sem kellett, a lakosztálya felé vezető folyosón várt rá Lobsang Kunga, a palota titkosszolgálatának a feje, és jelentette, hogy az emberei már kora délután nyomára bukkantak a férfinak, akit őszentsége látni kívánt. Dzsampal Gyaco egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta, majd intett neki, hogy kövesse őt lakosztálya legbelső szobájába, ahol a láthatatlan szolgák már meggyújtották a lámpásokat. A dalai láma leült az ablakban álló két zsámoly egyikére, hátradőlt, kinyújtotta lábát, és fáradt mosollyal megkérte legfőbb nyomozóját, hogy kerülje a formalitásokat, ne boruljon le, inkább foglaljon helyet, helyezze magát kényelembe, töltsön magának teát. Lobsang Kunga fáradhatatlannak tűnt. Nála többet senki sem tudott az országban a csavargókról és koldusokról, a rablókról és rosszlányokról, a kémekről és diplomatákról, valamint az udvartartás legfőbb vezetőiről. Dzsampal Gyaco el tudta képzelni, hogy ha neki magának kimerítő volt az ünnep, milyen lehetett a hivatalnokának, akinek számos feladata közül csak az egyik, hogy éberen őrizze az ő biztonságát. Türelmesen kivárta, míg a titkosszolgák feje teát tölt, majd a csészében gőzölgő italhoz jakvajat és só helyett cukrot kever, lehunyja szemét, megfürdeti arcát az illatos párában, kortyol egyet, végül leteszi maga elé a csészét, és beszélni kezd.
– Az asszonyt, aki befogadta az ismeretlent, Dönkar Dawa Norbunak hívják. Kereskedő, jómódban él, egyetlen férje sincs, a fia tízéves, Nalának hívják. A férfit öszvértaligán szállította a házába, ami egészen közel van, a Vas-hegy alatt.
– A férfiról mit tudunk, Lobsang?
– Kundun, aki a lótuszvirágból születtél, nézd el alattvalód fogyatékosságát. Amit megtudtam, az a kevésnél is kevesebb.
– Mi az a kevés?
– Külföldi. Egyedül érkezett. Magyarisztánnak hívja az országát, ami száznapi járóföldnél vagy annál is messzebb van. Mindezt az asszonytól tudom.
– Arról megtudtál valamit, hogy miért jött hozzánk?
– Minden emberem az utcákon, a csapszékekben, a templomokban, Kundun. Engem büntess, ha hibáztam. Az asszonyt magam kérdeztem ki, de a férfival nem beszéltem.
– Miért?
– Arra gondoltam, talán te magad szeretnél vele beszélni. Ha felgyógyul.
– Megsérült?
– Nem, Kundun. Beteg. Forró, mint a parázs, aztán hideg rázza. Testébe költözött a lázak királya. Erős embernek látszik. Ki fogja heverni.
– Jól csináltad, Lobsang. Ahogy mindig. De tudom, neked még nem ért véget a nap, nem tartóztatlak. Kérlek, holnap ismét te magad számolj be róla, hogy van a beteg. Amint lehet, beszélni akarok vele.
A férfi felállt, meghajolt, és hátrálva indult az ajtó felé. Már nyitotta, amikor Dzsampal Gyaco utánaszólt.
– Kérlek, utasítsd a megfelelő embert, hogy holnapra derítsék ki, a világ mely szegletében található Magyarisztán.
A férfi árnyékban állt, felegyenesedett, és ahogy beszélt, mécsesek lángja ragyogott a szemében.
– Kundun, az oroszlántrónus ura, Magyarisztán Európában van. Európa közepén. Hegyek veszik körül. Intézkedtem, hogy amint mondani méltóztattál, a megfelelő ember derítse ki, amit ki lehet deríteni róla. Amilyen gyorsan csak lehet. Más kívánságod?
– Menj, Lobsang, mielőtt még kitalálok valamit.
– Bármit, Kundun, amit csekély képességeim megengednek.
– Menj, menj. Mondd, alszol te egyáltalán?
– Természetesen, Kundun. Amikor lehet.
Miután alattvalója távozott, Dzsampal Gyaco elrágcsált egy darabka árpalángost, lenyelt két falat momót, és az esti elmélyülés helyett ismét elővette a „Nagy Ötödik” látomásos feljegyzéseit, melyek miatt már az előző éjjel is csak szemhunyásnyit aludt. Megkereste a rejtélyes sort, mely annyira megragadta, és hangosan felolvasta.
– Vágyom abba a titokzatos világba, melyről nem tudom biztosan, hogy létezik, de biztosan tudom, hogy mindaddig megközelíthetetlen, míg én én vagyok.
Dzsampal Gyaco, a nyolcadik dalai láma ezután leheveredett vánkosokkal teli ágyára, és amíg a láthatatlan szolgák eloltogatták a mécseseket, csak azokat hagyván égve, melyek az aranyból, jádekőből és szantálfából készült Buddhák áldozataiként pislákoltak, addig ő, süketen a sípok távoli visongására, a dobok tompa buffogására, megpróbálta megfogalmazni, hogy mit vár az álmától.
– Tudom, hogy a remény a gyöngék menedéke. Tudom, hogy a remény a megélt pillanat halála. Most mégis azzal a reménnyel térek nyugovóra, hogy eljutok oda.
 
 
Tizennégy
Dzsampal Gyaco álma
 
Odalent járhatatlan csúcsok, éles gerincek, jeges ormok és sziklataréjok. Aztán a hegyek elmaradnak, tágas, napsütött mezőkön, tocsogós réteken csíkos lovak, orrszarvúk és megnevezhetetlen, szép állatok legelésznek. Ligetes táj, kristálytiszta patakok, mellettük bor, méz és illatos olaj forrásai csörgedeznek, színarany ágaikon gyémántot, zafírt, vörös rubint bimbóznak a fák. Márványpagodák tűnnek fel, köztük medencék, szökőkutak, lugasok és függőkertek. A pagonyok sétányain andalgó, pázsiton hancúrozó emberek bőre bronzszínű, sárga, ébenfekete vagy sápadt fehér. Nevetnek, csillogó vizekben lubickolnak, illatos szantálfa asztaloknál apró szemű, piros gyümölcsöket kóstolgatnak. Férfiak és nők mind anyaszült meztelenek. És mind-mind szépek, fiatalok. Testük hibátlan. Nem látni öreget, elesettet, koldust, leprást, dühöset. Senkit, akit munka izzasztana.
„Itt mindenki gondtalan? – ámuldozik. – Örök tavasz van? Nem ismerik a jeges szelet, a tikkasztó hőséget? Nem ismerik az irigységet, kapzsiságot, erőszakot, háborút? Nem tudják, mi a veszély? A szorongás, a bánat, a rettegés? Nincs gyász?”
A gyanú hűvös fuvallata támad. Tudja, eddig is tudta, hogy álmodik. Eszébe idézi, amit nagy elődje látomásos önéletírásában olvasott.
– A hely létezik – suttogja –, de nem fizikai értelemben.
A pagonyok fölött színét veszti, elsötétül az ég.
– Ha valaki engedélyt kapna rá, és beléphetne oda, nem látna semmit. A tekintet számára ott minden rejtve van.
A mezők fölött elfeketül az ég, a kristálytiszta patakok vize zavarosan zubog, a forrásokból bor és olaj helyett alvadó, fekete vér bugyog.
– Érzékszervek elől elzárt hely ez – suttogja a láma. – Aki készületlenül próbálja megközelíteni, azt elpusztítják a rettenetes jaksák és nágák.
A márványpagodák megrepedeznek, hamuként omlanak össze. Az emberek, állatok, növények feloldódnak, elfolyó formákká válnak.
– A megvilágosodás és tudás honába nem vezet út. A cél és az oda vezető út is benned van. Ha fölfelé indulsz, odalent van. Ha lefelé keresed, fönt van. Bármerre indulsz, biztos lehetsz benne, hogy a hátad mögött van. Túlpartja a létezésnek, ahová csak belső úton juthatsz el.
Semminek nincs megfogható alakja, minden mozog, fortyog, áramlik. A láma elhallgat, bámulja álma rémlátomásait, és tudja, hogy álmodik, mégis tehetetlen. Kapu tűnik fel, óriási barlang tátott szája, mögötte hosszú, éjsötét alagút. A másik kapu kietlen pusztaságra nyílik, ami soha nem ér véget. A következő kapu a köd és sötétség rémisztő országába vezet, ahol minden betolakodó bennreked, ahonnan nincs se tovább, se vissza, ahol még halál sincsen, csak a borzalmas homály, komor tér, a semmi tudásának gyötrelmes végtelenje.
 
 

Vissza a tetejére