Akkor az utcából kimegy, vizek napfényben, utánaszökik
akkor az utcából kimegy, fel a dombra. nem nagy, nem széles, nem magas, itt hegynek számít. komoly kilátásokkal kecsegtet. körbenéz, lát. innen balra a vízügyi műtárgy vörös téglái, jobbra a kőzsilip szürke betonja. tíz lépés és egyetlen leágazás, téeszút. választás, kérdésre nem felel. irány a kossuth emgétéesz betonfutója, tekeri a kormányt, vagy ropog bakancsa alatt a frissen hullt hó, ázik az út szélére szorult, gyülevész tócsák mellett novemberben, és akkor már nem is annyira mindegy, mennyire esik, balra a házak vonalát szárítókötelek, górék és kémények bontják elviselhető szakokra, jobbra a felsőtó nádfala akadozik, hajlong, bókol a szélben, a tóvá szétterült csatorna szűk medrébe rég visszatért. a kiszáradt medence körül zömmel fűz, akác, éger és gyertyán, a bokrokon fennakadt nejlonszatyorcafatokat ríkat a szél. vizek napfényben, innen is, onnan is fürdik a nap alatt a síkot felbontó, a mélységgel kokettáló, sekély mederré szelídülő dunacsorgás. szivornyák és zsilipek süppednek a távolban, alapjuk helyezkedik. nehéz eresztékeknek tömeg nem feszül, a kézből dobott kukoricadara gombócai fenékre süllyednek, csomagtartóra kerül a gondosan négyrét hajtott szatyor, surrog a dinamó kerékhez találva, az estébe hasít, utánaszökik.
menj egyenesen a bekötőútnál balra be
az utolsó utcáig a kátrány legyen teveled
és a te cipőd talpát ha megolvadt kerülje el
mielőtt az alámerülő beton a földes út rücskeibe harap
[lehetett-e megfeledkezni
mindenestül a nyárfákról
ennyi tüsszögés vakarózás után
amikor a hüvelyeket összeszedhettük
borsó múltán kukoricával babbal
egy időben a döglött varjak között
turkálva a sehogy nem oszló lőporfüstben
akárhogy ordított nem kapta meg az ezüstből
fröccsöntött második winchestert a sifliben]
amikor keringeni kezdett a szél
a finom halmú fűcsomókra
csorgott a lassan dermedő vér
puskapor szaglik mindenhol
[ahogy a víz az ég és a föld közé szorul
erről szól mindközönségesen erről
beszél magasság mélység köztes halmaz
állapota egészen nyilvánvaló csapzott
száguldó planéta vándorló halott csillagfény
[párolog a hordókból a növények alól
a bőr pórusain át a füsttel
a papírsárkány farka lobog az égen
amikor kinek sárga kinek fekete
olyiknak piros vagy zöld töltényhüvely
jutott eldugtuk a gatyazsebbe szakadásig
tömtük a nyereg alatt lógó plasztik szerelőtáskát
kezedben marad a kormányszarv
a dombtetőről lefelé lassított
rémület minden gyorsan eldől]
ez az út húz érintőt a silókhoz
az év nagyobb részében üresen áll
most az őszi estében reflektorok teherautó-
fényszórók ontják magukból bő vérű fényüket
[ömlik a gabona feneketlen szájakon garatokon át
rágatlanul növekszik a gyomorban
és kél egykori malmok zúgása
a kiszáradt folyóágak felől
a műúton kamionok gurulnak
a határ felé különben csend
csak néhány kései érkező motoszkáló zaja
tördeli a sötétre éledő egyenletes légzést]
a készülő álom mélyülő rendjét cakkokra vágja szeleteli
néptelen bokrok fagyossá hűlő vizek lassuló halak
növekvő étvágy hínárfoltok és apróhalak maradék rajai
két láb együvé menetel bedőlt fák haránt a pusztulással
felszaggatott idejét kerékabroncsba
fogató fosztogatott kies díszletek]
barna és vörös vérlemezkék töpörödő
ágak összehúzódó testek tömegét
magára visszatakaró felszántott föld
didergő megfogyatkozott varjúrend
[megy nem fázik szájából elszállnak a pászmák mozdulatlanná sosem dermed
amikor megengedték a vadászok összeszedtük
őket világítanak éjjel az utcáról beeső fényben
hajnalban műszakot vált a mozaiküzem
jön a reggeles megy az éjszakás
ugatja a maradék flórát és faunát
tápfüst paprikás kenyér
vödörbe kötött malter
száraz gilisztatekergés]
akkor az utcába vissza, a dombról ereszkedik. lábbusszal, nem rollerrel, nem kerékpárral, nem botokkal, vödörrel, benne vizesen rugdalódzó szákkal. itt egynek számít, fejében komoly belátások garmadája. földre néz, áll. innen balra a kőzsilip betonja, jobbra a vöröstéglás zsilip. tíz lépés és lefelé fut, húzza az utca tölcsértorkolata. kérdést nem kapott. irány haza. házszám tizenkettő, egy tucat. a kerítések mögött emberek bontják fel az estét, viseletes ruhákban, bakancsokban, papucsban. fejük felett sötétkék, alig felhős az ég. lengenek a szárítókötelek, keringő kishalak a kútgyűrűben. vizek napfényben, innen is, onnan is fürdik a fényben a síkot felbontó, a mélységgel kokettáló, sekély mederré szelídülő duna, víz, csorgás. a maradék víz vicsorog, robban a fényben. lassú mozgás, elemi erővel. szivornya este, zsilipek, kulcsra zárt kapuk és ajtók, másik oldalára fordul az alvó, nehéz súlyok húzzák a föld felé, fenékre süllyed, az ágykeret recseg. a kukoricadarálóval babrál, a beszorult csutkát a garatból kézzel töri ki, a ládába potyog a sárga magfolyam, fogyatkoznak az aranyló, gyarapodnak a rőt, lemorzsolt csövek. pumpál a szivattyú a vízhez utat találva, az esti kertre ömlik, vágja a sugár a port, áztatja a leveleket. meghúzza a slagot, vízszintesen a lebukó nap irányába vág, kaszál oda és vissza, nagyujjával befogja a csővéget, így lehet egyedül sebesség, vízhozam ura. nézi a felhőket, legyint. hallgatja az apadó folyót. kicsit vár még, utána szökik.
Vissza a tetejére