A Géza
The man with the dog – ordította a kollégium homályos folyosóján, kicsit tántorogva követtem, féltem, hogy megszidnak bennünket, csodáltam a felszabadultságát, és némi zavart éreztem a rendbontás miatt. A jó bajor sör kesernyés íze és a tatárbifsztek emléke az ínyemen zongorázott. Tőle tanultam, hogy „isten őrizz” bekeverten kérni, jöjjön csak a nyers, darált marhahúsból készült pogácsa, a közepébe ültetett tojássárgájával, körbevéve fokhagymával, borssal, sóval, paprikával, vajjal, majoránnával. Azt is ő mutatta meg, hogyan passzírozzam evőkanálba villa segítségével, no meg azt is, legyen bátorságom további pirítóst kérni, ha a letakart vesszőkosárkában érkező szeletek elfogynak. Mert abból soha nem volt elég, mintha a kenyéren spóroltak volna, pedig ez általában rendesen, hagyományosan készült, diszkréten száraz, éppen csak kicsinykét barnás és ropogós, nem olyan, amit anyám csinált otthon: étolajos serpenyőben mindkét oldalán megkapatott karéj, fokhagymával gondosan bedörzsölt, enyhén csurgós, gyomrot égető. Vidéki fiúként számomra mindez újdonság volt, de a pesti focin vastagodott vádlijú, nagy fejű, húszévesen csaknem teljesen kopasz, egy kicsit Gorbacsovra emlékeztető srác mindig tudta, hogy miről mit gondoljon, mit cselekedjen, és ezek véghezvitelével, kimondásával nem is habozott. És ha úgy hozta a kedve, a kétnapos szállásunkon ordította kedvenc dalát.
Bár két ellenkező végletet képviseltünk, már az első napon megegyeztünk, hogy osztozunk a bérelt szobán, amiből egyenesen következett a kocsmák felfedezése és az, hogy éveken keresztül hallgassam, miként állította fel seregét Tomori a mohácsi síkon, milyen zseniálisak voltak Görgey felvidéki hadműveletei. Aztán egy idő után szerelméről, a főnök asszonyáról is mesélt, aki húsz évvel lehetett idősebb nála. A korkülönbséget nem említette, de ez a tárcájában tartott fotóról nyilvánvaló volt, amin egy picikét fennakadtam, közben fel se vetődött bennem, hogy közöttem és a között a hölgy között, aki akkoriban „cicámnak” becézett, szintén volt másfél évtized. Beszédes természetem ellenére csendben figyeltem, mert lenyűgözött „a Géza” sodró lendülete, társaságában elcsitult a fecsegésre késztető, szorongó lelkem.
Persze eljött a válság ebben a folytatásos történetben is, a banális, szokásos válság, mert az mindig eljön. Apró angyal röppent az égbe, ezt már nem bírta el a kapcsolat, majd a nagyfőnök is lépett, nem nézte jó szemmel a hierarchiát sértő szerelmet, talán irigyelte is. Gézának mennie kellett a munkahelyéről, pedig azért tanult levelezőn, hogy náluk dolgozhasson.
Megmozdultak a pesti barátok, segítettek új, fantáziátlan állást találni, én, a vidéki gyerek pedig hallgattam és kérdeztem és megértettem, és ittuk a sört, közben Tomori összenézett Görgeyvel, vállat vontak, ellovagoltak Békásmegyerre, csak a búslakodás maradt, milyen lenne apaként és férjként…
Nem sokkal később felmerült egy új lány neve. Kisveréb csúnyán ráfázott egy kapcsolatra, piciny volt, csalódott és elesett. Védelmet, gondoskodást igényelt. A barátok meg terelgették őket, mígnem. Már Géza apró lakásában éltek, amikor a pesti bagázs egy különösen ellenszenves figurája valamelyik buli hajnalán, némi Jägermeistert Géza arcába lehelve az odébb pihengető Kisveréb felé bökött, és félreérthetetlen hangsúllyal megkérdezte: „Meséljek?”
Már nem emlékszem, hogy mit válaszolt, azt biztosan nem, hogy „igen, mesélj”, de pofán se verte a nagymellényűt, pedig én megtettem volna a helyében, noha nem voltam olyan jó kondiban, mint ő. Az biztos, hogy a kérdés beleégett a lelkébe, és ezt követően számtalanszor megvitattuk, ahogy azokat az intim jeleket is, amikből arra következtetett, hogy Kisverébnek igencsak hányatott sorsa lehetett. Ilyenkor a szokásosnál több sör fogyott, fantáziámban ezerféle módon leckéztettem a nagymellényűt, közben tudtam, hogy talán azért teszem, mert egy hasonló figurára emlékeztet.
Véget ért a főiskola, letelt a halasztásom, bevonultam katonának, aztán az egyik hétvégén feltűnt a kaszárnyában a Géza, és ünnepélyes komolysággal bejelentette, hogy feleségül veszi a Kisverébet, és szeretné, ha én lennék az esküvői tanúja. Még soha nem voltam esküvői tanú, így örültem, bár kicsit szorongtam is, hogy miből veszek nászajándékot nekik. Aztán egy hónap múlva ismét meglátogatott, és nehézkesen feltöredezett belőle, hogy bizonyos bonyolult családi történések miatt inkább másra testálták ezt a tanúskodást. Ez egy kicsikét bántott, de éreztem, hogy ebben már nem a Géza döntött, hanem valamely magasabb fórum. Az esküvőre nem mentem, ezért írt, ha hosszú eltávra megyek, látogassam meg őket, aztán később is hívott, majd megint, így nem volt mese, néhány hónap múltán pár üveg itallal a táskámban felkerekedtem.
Kisveréb töltött csirkét készített római tálban, ízlett, de nagyjából eddig ment simán a közös program, kínlódva próbáltunk társalgási témákat keresni. Kisveréb felhívott néhány havert, azok azonban nem értek rá. Bár ottalvósra invitáltak, felvetettem, hogy akkor én most hazamennék a szüleimhez, amire Kisveréb bántóan fürgén ugrott a vasúti menetrendért, és láthatóan elszontyolodott, amikor kiderült, hogy már csak hajnalban lesz vonatom.
A Keleti pályaudvar parkolójában Géza a műszerfalra meredt, előhozta megint a sérelmes témát, majd azt mondta, hogy ha majd Kisveréb gyereket vár, akkor el tudunk menni sörözni. És akkor beszélgethetünk. Ezt ugyan nem értettem, de lelkesen helyeseltem, majd kiléptem a piszkossárga fénybe.
Húsz évvel később a kezembe akadt Kristó Gyulának az Árpádok századairól írott, világoskék, puha táblás jegyzete. A hátsó fedélen virított a Géza telefonszáma, ahogy azt az első találkozásunkkor feljegyeztem. A harmadik csöngetésre felvette a kagylót, azt mondta, örül a hangomnak. Gyerekeket hallottam a háttérből. Megegyeztünk, hogy egyszer majd elmegyünk sörözni. Hallgattunk egy kicsit, mielőtt letettük a telefont.
Vissza a tetejére