Ami jár, az jár
Kiss tudta, hogy kézbe kell vennie a dolgokat. Valamit kezdeni kell a helyzettel, ez elkerülhetetlen. Igen, be kell mennie, és ki kell állnia magáért. Azon melegében, addig kell az ügyet elintézni, amíg tart a lendület. Mielőtt elkezdődik a karácsonyi szünet. Bemegy, és az asztalra csap. Na nem a szó szoros értelmében, azt nem kockáztatná meg, de azért kiáll magáért. Elmondja, amit ilyenkor kell. Végtére is igaza van. Csak szépen, nyugodtan, jól előkészítve – futott végig még egyszer a tervén –, aztán a végén már lényegre törően. Miközben így biztatta magát, érezte, ahogy adrenalin járja át minden porcikáját, és ez végre tettekre sarkallja. „Gyerünk!” De hiába adta ki magának a parancsot, mégis nehezen szánta rá magát, hogy a munkahelyéül szolgáló toronyház felé vegye az irányt. A cipőtalpa szinte ragadt az épület előtti teret borító hatalmas betonlapokhoz, alig bírta elszakítani a talajtól, s ettől úgy emelgette a lábát, mint egy asztronauta. Az őrtoronyként magasba szökkenő irodaház vészjósló, néma tömege elég volt hozzá, hogy úgy érezze, elszáll minden nagy nehezen összegyűjtött elszántsága, a lelke összetöpörödik. Ahogy parányi hangyaként közeledett az épülethez, úgy fokozódott a teher, egyre jobban érződött az építmény irdatlan súlya, érezni vélte, hogy emelkedik a levegő nyomása, s amikor végigfuttatta a szemét a futurisztikus űrrakéta burkolatát idéző külső alumíniumbordázaton, az volt az érzése, hogy a tetőn felállított antennaerdő felkarcolja a szürke decemberi eget. A legnagyobb lelkierőre a küszöb átlépéséhez volt szüksége: egy pillanatra úgy tűnt, mintha az ajtóra nehezedne az épület teljes tömege. Egy szívdobbanásnyi időre meg is torpant, hogy újra összeszedje a bátorságát. A majd két emelet magasságú előcsarnok a plafonról lelógó zöld növényekkel, az érkezők zsongásán is átszűrődő, szabad szemmel szinte láthatatlan hangszórókból áradó lágy, andalító zenével némi megnyugvást hozott Kiss még csak most kezdődő golgotajárásába. De nem volt menekvés, mert már jött is a lift: a légnyomástól pattogott a füle, a lába odapréselődött a padlóhoz. Lehunyta a szemét. Timi, ez a szemét kis kurva, miatta van minden! Miatta kell Kissnek, bár semmi kedve nem volt hozzá, hamarosan bejelentkeznie a főnökéhez! A hülye kurva, mindig kavarta a szart. Két hónappal ezelőtt rábeszélte a húgát, egyben Kiss feleségét, hogy hagyja ott a viszonylag jól fizető, kényelmes, nyolctól négyig tartó, igaz, kissé unalmas minisztériumi állását – „de hát, istenkém, ki az, aki elmondhatja, hogy izgalmas a munkája?!”, érvelt Kiss, persze eredménytelenül, az ötlet ellen –, és „valósítsa meg önmagát”. Adrien azóta virágkötészetet tanult, és azt tervezte, hogy saját boltot nyit. Egyszer. De hol van az még!
És amikor ez a sok gond hirtelen rászakadt, újra előkerült Timi. „A rohadt életbe, az ember még a rokonaitól sem érezheti magát biztonságban”, dühöngött magában, amikor szombat este egy férfival az oldalán váratlanul beállított hozzájuk a sógornője, neki pedig kénytelen-kelletlen fel kellett állnia a tévé elől. Timi, mivel egyedül élt – és legalábbis Kiss úgy látta, esze ágában sincs családot alapítani –, gyakran váltogatta a partnereit. Ezt a Géza nevű férfit sem látták azelőtt, akit felhozott. És persze mindig kitalált valami hülyeséget, amivel megfertőzte Adrient, és amiért így vagy úgy, de végül Kissnek kellett fizetnie. Két hónappal korábban arra vette rá a feleségét, hogy „valósítsa meg önmagát”, most meg azzal vadította, hogy a karácsonyi szünetet vagy legalább egy részét, ahogy Gézával ők is teszik, töltsék külföldön. „Mi Barbadosra megyünk”, adta meg a kegyelemdöfést a nővérének. „Igaz, drágám?!”, fordult a mesésen hangzó utazás Kiss által feltételezett finanszírozója, Géza felé. „Ahogy mondod, édes. Elmegyünk a télből a nyárba”, felelte a télvíz idején is szoláriumbarna, Kiss-sel egykorú férfi, akiről abban a bő órában, amíg Kissék lakásán tartózkodtak, a következő néhány fontos, legalábbis Timi szerint fontosnak tartott dolgot tudott meg Kiss és a felesége: bróker, s bár még csak harmincéves, de már van mit a tejbe aprítania.
Kiss nem akart külföldre utazni, rettegett a készülődéssel együtt járó veszekedésektől, megviselte az utazás nyűge, a lélektelenül berendezett szállodaszobáktól kirázta a hideg. Bőven megfelelt neki a három nap, amelyet a két ünnep közt terveztek a feleségével eltölteni Sárváron. És most, hogy ő volt az egyedüli kereső a családban, egyébként sem engedhették meg maguknak ezt a luxust; hirtelen úgy érezte, hogy minden, de minden, amin eddig ketten osztoztak Adriennel, most egyedül az ő vállára nehezedik: a számlák, amelyek egyre nagyobbak lettek, a felesége tanulmányainak a költsége, és persze ott volt még a virágbolt is. De szerette a feleségét, amennyire tőle tellett, szerette, és szerette volna boldoggá tenni – már csak a családi béke kedvéért is.
„Hm”, válasz gyanánt nagyjából ennyire futotta Adrientől, amikor meghallotta a húga és Géza vakációterveit. Kiss meg sem szólalt, elég volt egy pillantást vetnie a feleségére: a pengevékonyra összeszorított száj, az arcán átfutó árnyékot kísérő idegrángások, a villámokat szóró tekintet azonnal megértette vele, hogy mit takar ez a fájdalmas köhintéshez hasonló hangfoszlány. A nők közt, pláne ha testvérek, elkerülhetetlen a rivalizálás. És ebben a versenyben – elég csak Barbadosra gondolni – Adrien most kétségkívül hátrányba került.
És most, a liftben, elég volt neki, ha csak eszébe jutott Géza szoláriumbarna arca meg Barbados – amiről az utazással együtt járó, egyébként valószínűleg tetemes kiadásokra szót sem vesztegetve olyan könnyed eleganciával és természetességgel beszéltek Timivel, mintha valamelyik szomszédos országba ruccannának ki egy hétvégére –, hogy úgy érezze, igaza van a feleségének, amikor a pár távozását követően egy pszichológus rideg, távolságtartó hangján így foglalta össze mindazt, amit Kissnek a saját életéről – legalábbis Adrien szerint Barbadosról nézve – tudnia kellene: „Zsolt, úgy érzem, hogy a munkahelyeden nem becsülnek eléggé, ezért elakadt a karriered. Valamit tenned kell ez ellen!”
– Tíz percem van – mondta Kardos, Kiss főnöke, egyben annak az ügyvédi irodának a tulajdonosa, ahol Zsolt egyetem után előbb jelöltként, majd alkalmazott ügyvédként dolgozott. Tulajdonképpen ez volt élete első és mind ez idáig egyetlen munkahelye. A sötétkék alapon halvány rozsdabarna csíkos öltönyt viselő, parfümillatot árasztó ügyvédet Kiss az íróasztala mögött találta. Az ügyvéd minden figyelmét az asztalán előtte fekvő akta kötötte le.
– Holnap elutazom, és addig még sok a dolgom – tette hozzá magyarázatképpen, miközben egy pillanatra felnézett az aktából.
– Értem – bólintott Kiss. – Igyekszem rövidre fogni.
Azzal a haditervvel lépett be Kardos ajtaján, hogy előbb beszámol az egyik folyamatban lévő olyan ügyéről, amely nemrég kiváltotta az egyébként valóban elfoglalt főnöke érdeklődését, legalábbis a hétindító értekezleten néhány kérdés erejéig időt szentelt rá, majd, miután Kardos ily módon megbizonyosodik kompetenciájáról és szorgalmáról, egy váratlan fordulattal, kellő szerénységgel, de határozottan előáll a fizetésemelés iránti kérelmével. Mert ahogy a felesége szombat este – miután megegyeztek abban, hogy valóban elakadt a karrierje, a helyzetéhez képest keveset keres, és ezen csak egy radikális fizetésemelés segíthet, amelynek foganatosítását Kiss haladéktalanul kezdeményezi a főnökénél – összegezte az ügyben most már a család mindkét tagjának az egybehangzó álláspontját: „Ami jár, az jár!”
Kardos kellő távolságot tartva – ami óvatos tegeződésben testesült meg –, de elnéző szeretettel bánt a munkavállalókkal; rá jellemző módon nagy türelemmel hallgatta Kiss előadásnak is beillő beszámolóját a kártérítési ügyről, és csak nagy ritkán akasztotta meg egy-egy kérdéssel: „hogy állunk a szakértővel?”, „az elévülést vizsgáltátok?”, vagy ilyen és ezekhez hasonló közbevetéssel: „na ne vicceljünk már!”, „semmi esélyük”, hogy jóval a tízperces határidő letelte előtt, mint egy diákot a felelet végén, megdicsérje beosztottját:
– Gratulálok, Zsolt, szép munka volt! Csak így tovább!
– Köszönöm – felelte Kiss, s amikor lopva az órájára pillantott, elégedetten nyugtázta, hogy még kerek két perce van, hogy szóba hozza jövetelének tényleges okát, s már szólásra is nyitotta a száját, amikor a főnöke ezzel a váratlan kérdéssel fojtotta belé a szót:
– Na és hol töltitek az ünnepeket?
Ez a váratlan kérdés megzavarta Kisst. Pedig mennyit gyakorolta magában azt a rövid kis monológot, amelyben utalt volna az irodában töltött évekre és az ez idő alatt megoldott ügyek számára, hogy végül udvarias, de határozott módon bejelentse a fizetésemelés iránti igényét, ami – legalábbis a felesége szerint – ennyi év és ilyen kitartó, szorgalmas munka után kérés nélkül is járna neki.
Nagy sokára tudott csak megszólalni:
– Sárváron.
– Aha – nyugtázta Kardos Kiss válaszát, majd így folytatta a faggatózást: – És melyik hotelben?
– Onyx – vágta rá Kiss, mint egy robot.
– Mi a Maldív-szigetekre megyünk – váltott témát Kardos, akire a hotel nevének említése szemmel láthatóan semmilyen hatást vagy legalábbis olyan benyomást nem tett, hogy érdemesnek tartsa akár egy másodpercet is áldozni a vele kapcsolatos további kérdésekre a drága idejéből. – Én mondjuk Kubába szerettem volna menni – kalandozott el Kiss főnöke olyan ábrándos tekintettel, mint aki már a tengerparton szürcsöl valamilyen rumos koktélt. – De a feleségem őnagysága másként döntött – szabadkozott egy fintor kíséretében, bár egyáltalán nem tűnt szomorúnak, hogy a szocializmus egyik utolsó, igaz, már omladozó bástyája helyett a kapitalisták egyik nyaralóparadicsomában kénytelen eltölteni a téli szünetet.
– Kuba sokkal olcsóbb – morfondírozott szinte magában Kardos, miközben a fejét ingatta. – De őnagysága szerint jár nekünk a Maldív-szigetek – nevetett fel. – Na – nézett Kissre, akire atyáskodó jelleme ugyanúgy kisugárzott, mint mindenki másra az irodájában –, mit szólsz ehhez, Zsolt, jár nekünk ennyi?
– Ami jár, az jár – felelte Kiss, amire az ügyvéd helyeslően bólintott. Ettől az apró mozdulattól és az azt kísérő elégedett mosolytól Kiss újra erőre kapott, rendezte a gondolatait, és megszólalt: „Ha már itt tartunk…” Illetve csak megszólalt volna, mert alig hagyta el az első hang a torkát, Kardos az órájára pillantott, és aznap már másodszor a szavába vágott: – Zsolt, kérlek, bármiről van is szó, majd a téli szünet után beszéljük meg. Mint mondottam volt, holnap utazom, és még sok a dolgom – mondta, aztán mintegy jelezve, hogy a beszélgetésük véget ért, újra az előtte fekvő akta fölé hajolt.
– Zsolt!
Kiss már az ajtót húzta be maga után, amikor a főnöke utánaszólt.
– Igen? – fordult vissza abban a hiú reményben, hogy Kardos szavak nélkül is megfejtette jövetelének valódi okát, és hirtelen megszólalt a lelkiismerete, hogy az egyik legjobb, leghűségesebb munkatársát ilyen méltánytalan módon kezeli, legalábbis anyagilag.
– Ha már ragaszkodsz Sárvárhoz, én azt javaslom, hogy menj a Spiritbe. Nem olcsó, de hidd el, nem fogod megbánni – mondta mintegy atyai jótanács vagy útravaló gyanánt Kardos, anélkül hogy felnézett volna az aktából.
– Gondoltam – mondta csalódott arccal az asztal túlsó oldalán a Kiss-sel szemben helyet foglaló ötven körüli ügyfél, miután Kiss tájékoztatta arról, hogy minden, de minden, amit a feleségével a házasságuk alatt akár együtt, akár külön-külön szereztek, függetlenül attól, hogy ki mennyit dolgozott vagy nem dolgozott, keresett vagy nem keresett ezen idő alatt, házastársi közös vagyonba tartozik, amelyen így egyenlő arányban osztoznak.
– Tudja – folytatta az ügyfél, mintha még lenne egy szemernyi remény is rá, hogy nem kell osztozkodnia mindazon, amit élete során egymaga hordott össze fáradságos munkával, mialatt a felesége a legkülönfélébb hobbijainak és félbehagyott, ezért aztán sikertelen vállalkozásainak szentelte az életét –, azt gondoltam, hogy fairebbek a törvények, és figyelembe veszik, ha az ember kidolgozza a belét.
Nem. A törvények tesznek erre, és ezt Kiss száraz, hivatalos hangon, néhány szóban közölte is az ügyféllel, aki a valóság pörölycsapásaitól egészen összetöpörödött a székben.
– Szóval minden: ház, nyaraló, kocsi, bankszámla?!
– Ügyvéd úr?! – szólt rá az ügyfél, miután Kiss nem válaszolt.
– Igen – riadt fel a gondolataiból Kiss.
Most vette csak észre, hogy túlságosan is leköti a figyelmét a Kardossal folytatott iménti beszélgetés. Majdnem elfeledkezett arról az aranyszabályról, amit kezdő korában éppen a főnöke tanított neki: „Azzal kezded, hogy jól lebaszod a fütyit, és szembesíted a saját hülyeségével, ami miatt most egy ügyvédi irodában kénytelen ülni”, magyarázta Kardos a szakma egyik alapfogását, „ettől majd kétségbeesik, és elveszti a maradék önbecsülését is, és innentől fogva már úgy kapaszkodik beléd, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba, és persze fizet, mint a katonatiszt”.
– Minden – csapott oda kegyetlen pontossággal a legfájóbb pontra a képzeletbeli pöröllyel Kiss.
– Hát most mondja meg, ennyi munka után ez jár nekem?! Ez?! Mindennek a fele? – folytatta az ilyenkor szokásos sirámokat az ügyfél.
– Miért nem kötöttek szerződést!? Ha szerződést kötnek, akkor most nem lenne miről beszélgetnünk – lendült újra a pöröly, de most már a Kardos doktor által tanítottak szellemében. Ez a rövid, négy szóból álló kérdő, majd az ezt követő vádlón hangzó mondat világosan megmutatta az ügyfélnek is, hogy milyen hülye volt, illetve még most is az, amit ideje lenne végre belátnia.
– Én szerettem… Fiatal házasként nem volt semmink… Nagy terveink voltak… – érzékenyült el az ügyfél egy pillanatra.
Ez a váratlan emberi hang és a mögüle felsejlő, Kissnek nagyon is ismerős emberi érzések egy pillanatra megakasztották a pöröly lendületét. Utálattal gondolt rá, ahogy este az elébe siető Adrien ránéz majd, amikor közli vele a sikertelen bértárgyalás eredményét; később pedig, már bent a lakásban, kérdezősködni kezd: mit mondott, miért nem stb., ráadásul olyan lemondó és feddő hangon, amelytől Kiss majd még kellemetlenebbül érzi magát.
– Most meg – folytatta az ügyfél – azt hajtogatja, hogy ami jár, az jár.
Ennyi elég is volt, hogy újra magasra emelkedjen az a pöröly, amelynek forgatására Kardos annak idején kitanította, és teljes erejéből lesújtson áldozatára.
– Maga egy hülye fasz! Egy igazi hülye fasz! – üvöltötte magáról megfeledkezve Kiss.
Őt magát is meglepte a kirohanása.
Ügyféllel ilyen messzire, legalábbis tudomása szerint, még Kardos sem merészkedett.
– Igaza van, az vagyok! Hát tudom, hogy az vagyok! – tört ki egy rövid, de annál mélyebb hallgatás után hisztérikus nevetésben az ügyfél. – És tudja, hogy mit mondok magának, dokikám!? – szegezett most ő egy kérdést az ettől a váratlan őszinteségtől megszeppent Kissnek. – Nemcsak egy hülye fasz vagyok, de úgy látom, hogy ráadásul elbasztam az életemet! Méghozzá – szinte már fuldokolt a nevetéstől – az egészet! Úgy, ahogy van, az egészet!
Kiss, miközben együtt nevetett a térdét csapkodva vadul hahotázó ügyféllel, azon kapta magát, hogy képzeletben előbb Barbados, aztán a Maldív-szigetek napsütötte, hullámok mosta homokos partjain bolyong, de elég volt egy pillantást vetnie az ügyfelére, és máris sápadt a napfény; a paradicsom igéző képeit hamarosan Sárvár szürke, téli valósága váltott fel. De ez nem szegte a kedvét, csak nevetett tovább. Arra gondolt, hogy nem történt tragédia, hiszen valami mindenkinek jár az életben, igaz, van, akinek több, és van, akinek kevesebb.
Vissza a tetejére