Héj, hús, köpeny, mag; Dűnebeszéd; Tüzek
HÉJ, HÚS, KÖPENY, MAG
Mindig küszködtél a trópusi természeteddel.
A mindennapos zivatarokat jól tűrték hajtásaid,
de a négy évszak négy túlélési módszert kíván,
úgy érzed, képtelenség helytállni.
Többletjelentések húzzák le ágaid:
virágodról nemi szervekre gondolnak,
sziromhullásod paradicsommadarakat utánoz,
terméseiddel a földnek adakozol.
Rikító vörös szorongás örökzöld leveleid fonákján.
Bár a bosszú nem illik ilyen virtuóz növényhez,
a következő szezontól ízletesnek tűnő
mérgező bogyókat érlelsz. A kísérletezők
néhány vérhányással megtanulják a határaidat,
még szobanövénynek sem akarnak többé.
Rettegés pereg bibédről, nincs okod aggódni
privát terméseidért. Nem fogják tudni,
hogy lényeged változatlan maradt:
héj, hús, köpeny, mag.
DŰNEBESZÉD
Amikor ráébredtél, hogy bármikor gyilkosnak kiálthatnak
a férfiak zöldellő ligeteiben, elzarándokoltál
a generációkon túlfújó hamszin földjére, Sivataganyához.
Az utat kiégette emlékezetedből a láz,
arra eszméltél, a homokszín istennőhöz beszélsz, talán órák óta.
Tekintete aszóvölgy, berepedezett ajkait sokáig nem nyitotta ki.
Értelek, mondta végül, nem is tudod, mennyire.
Két ujjával felnyúlt hüvelyébe,
majd kihúzott egy megtermett sivatagi rózsát.
Ez az egyetlen, amit tehetsz: tömd tele ezekkel a méhed,
egészen a méhszájig, dörzsölj magadba homokot,
mard magad meddővé, és megmenekülsz a felelősségre vonástól.
Járhatsz bárhol, csak kerüld a petédre éhes ligeteket,
az atyák telepítette kerteket, mert úgy aláznak meg,
hogy a sivatagi bolyongás sem készít fel rá.
És tanuld meg a dűnebeszédet; ne állj ellen a szélnek, hagyd,
hogy szavaid és elveid formálják és vándoroltassák.
Elhallgatott, látható fájdalom nélkül újra feldugta a sivatagi rózsát.
Másik kezével átnyújtott néhány apróbbat, majd elaludt.
Egy kővel szétzúztad a kristályokat, törmeléküket elsöpörted.
Összeszorított szájjal nekivágtál a sivatagnak, keresni egy oázist,
hogy esőerdővé neveld.
TÜZEK
Messze mögöttünk az őserdő,
fülünkbe már nem susog a burján,
este hosszúra nyúlnak tagjaink,
még nem a nap adja bátorságunk.
Kihánytuk az almát, fogzománcunk csikorog.
Nyújtózunk kelet felé, a füst gomolygásából
merítünk erőt. Az mutatja: él, ahová tartunk,
sőt virul, folyik a munka, mert mi más a munka,
ha nem égés és égetés, a tűz jutalmából.
Üres gyomrú zarándokok úton a civilizáció felé.
Éveknek tűnik, ami a térkép szerint hat nap,
időérzékünk a vízzel együtt hagyta el testünk.
Szánk a nyers húsra emlékszik, de ismerős lesz
a sült porhanyóssága is; az ígéret földjén majd
csupa meleg, kényeztető tölt meg. Hánytatjuk
magunk, ha eszünkbe jutnak a gyümölcsök, hiába
csak sav tör föl. Kigyulladt kert hamujából csírázó
új növényzet. És éjszakáink őrzik narancsfényű felhők,
úti célunk felett kémlelnek.
Sárgába fordulnak ködeink,
kifújta belőlünk a szél minden
Napba vetett hitünk. Nyomaink kígyók,
éhesen figyelik kitartásunk.
Az utolsó nap kifeszítettük szemhéjunkat.
Nem akartuk, hogy pislogás törje meg
a felbukkanó látképet. A sivatag elé odaképzeltük,
ahogy pávahúst vacsorázunk, felfaljuk a gőgöt, tiszta
borral öblítjük, éjjellátókkal nézünk a nagy tüzekbe,
és végleg megtisztulunk.
Szárad szaruhártyánk, repedezik
a látvány. Csak ezért, csak ezért lehet,
hogy az ígéret földje égő város,
gigászi tüzekkel.
Vissza a tetejére