Szafari
Egy teve állt az út közepén, és rágott az üvöltő nap alatt. Bámulta a piros dzsipet, amiben ültünk. Az volt az érzésem, azért állt az út közepén, hogy mutassa, hol menjünk be a sivatagba.
Ashraf ideges lett, addig dudált a tevének, amíg az le nem ballagott az útról.
Akkor láttam utoljára ilyen feldúltnak, amikor éjszaka érkeztünk az ópiummezőhöz. Tél volt, a vádikban tavakat növesztett az eső. Még a négykerék-meghajtású kocsival is kerülni kellett, ezért értünk oda éjszakára.
A reflektor fényében vörösen égtek a mákvirágok, Ashraf pedig attól félt, nem szólt senki sem a szikla tetején lévő őrnek, hogy jövünk. A nagy ijedségben esetleg belénk ereszt egy sorozatot. Nem volt semmi gond végül.
Ashraf most amiatt dühöngött, hogy valami kairói kirándulócsoport telibe kapja a tevét a kisbuszával, amitől a beduinok idegesek lesznek. Kétezer éve legeltetik az állataikat szabadon, ugyan miért nekik kellene alkalmazkodniuk holmi városiakhoz?
Szóval ledudálta az útról a tevét, amely sértődötten visszaringott a kősziklák közé, és majszolni kezdett valami gazt.
„Minden rendben, Háfiz?” – fordultam hátra a gyerekhez.
„Igen” – cincogta vékony, mutálás előtti hangon.
„Akkor menjünk.”
A dzsip kerekei felverték a port, és már bent is voltunk a pusztában.
Hónapokon keresztül készültem arra, hogy elviszem a gyereket Egyiptomba. Már a múlt évben terveztem, de közbejött a Covid. Előtte az anyja jött közbe, aztán az iskola. Tizenkét éves, mire itt van.
Biztosra mentem. Kinyomtattam a formanyomtatványt, ami igazolja, hogy az elvált szülő nem éppen elrabolja a gyerekét. Eszter és a gyerek anyjának a pasija tanúzta le az utcán. Az történt, amire számítottam: a kutya nem kérte az egész utazás során. Ezek a dokumentumok akkor érdekesek, ha nincsenek az embernél.
„Tériszonyos vagyok” – mondta a gyerek a repülőgépen. Egy ideig félt, aztán megunta, és játszott a konzolján. Ment le a nap, amikor leszálltunk Kairóban. A homokszínű házakon lassan csorgott le a fény.
Taxiba szálltunk, és a lakásra vitettem magunkat. Átmentünk a Níluson, lustán ringtak rajta az állóhajók a délutáni káoszban. Érzelmes hangulatba kerültem.
„Fiam, amikor leszállok, én mindig elmondok egy fohászt Kairóhoz, hogy segítsen rajtam” –mondtam a gyereknek. „Ez a mindenség anyja, ennek a városnak lelke van, és mindig jó volt apádhoz.”
„Oké” – válaszolt a gyerek.
Egy órán keresztül vergődtünk a forgalomban, mire hazaértünk. Megkértem a házmestert (ha lehet annak nevezni a férfit, aki a két feleségével és a négy gyerekével a lichthófban lakik), hogy takarítsanak ki. Ragyogott a lakás.
Kimentünk a tetőteraszra, a sziklakertbe. A Nílus felől hűvös iszap szagát hozta a szél, keveredett a fűszerek és a sivatag szagával. A város drágakőként ragyogott a lábunk alatt.
„Na, hogy tetszik Kairó?” – kérdeztem a fiamat elcsukló hangon.
„Szerintem szar. Van internet?”
Hosszasan szidta a gyerek a káoszt, a szemetet, sorolta, miért élhetetlen minden, én meg úgy éreztem, hogy pokoli hosszú lesz ez a három hét együtt. TikTok-videókról beszélt, amiket sosem láttam, youtuberekről, akiknek a neve ismeretlenül csengett. Elképzelésem sem volt, hogyan tudok kapcsolódni hozzá.
Az mentette meg a helyzetet, hogy egy galamb fészkelt be a hálószoba ablakkeretébe. Annyira megijedt tőlünk, hogy körbe-körbe röpdösött a szobában, kétszer lecsapta a ventilátor a plafonon. Háfiznak kellett megfognia és kitennie az ablakon. Ez tetszett neki, de a két fióka az ablakban még jobban tetszett.
A napok többsége azonban arról szólt, hogy „fáj a fejem, fáj a hasam, fáj a lábam”. Ha nem erről, akkor az volt a téma, hogy milyen új játékkonzolt szeretne. Órákon keresztül tudta magyarázni egy-egy márka technikai leírásait.
Dahabba éjfélkor indultunk. Reméltem, hogy a gyerek végigalussza az utat, és nem rendez drámát, hogy nincs internet. Reggel hétre értünk a városba. Kötelező jelleggel fürödtünk a tengerben, majd elmondtam neki, hogy mit tervezek.
Ashrafot arra kértem, hogy szervezzen meg egy kétéjszakás túrát a sivatagban. Abban maradtunk, hogy elmegyünk az Ain Khudra oázishoz, és ott fogunk éjszakázni. Reggel pedig átgyalogolunk a muzejna törzs egyik falujába.
A muzejna törzs a tarabinnal együtt gyakorlatilag főállásban a turizmusból él. Az Ain Khudra oázist rendszeresen látogatják a turisták, igaz, nem nagyon alszanak ott. Úgy gondoltam, ez elég izgalmas lesz a gyereknek, minden különösebb rizikó nélkül.
„Mitől kell félni a sivatagban?” – kérdezte Háfiz. Felsoroltam a kígyókat, skorpiókat és pókokat. Elgondolkozva hümmögött.
„Nem szeretem a gyaloglást. Biztos mennem kell?” – kérdezte.
„Biztos. Menni fog. Bivalyerős vagy.”
„Én nem vagyok erős, apa.”
A szülői tekintélyem annyiban működött, hogy a gyerek megértette, hogy nem tudja ellógni a túrát.
Azt azonban nem tudtam megértetni vele, hogy a beduinoktól majd kapunk enni. Konkrétan rettegett, hogy két napig nem tud majd enni. Úgy tudtam feloldani a feszültséget, hogy elmentünk egy boltba, ahol vásároltatott velem egy kiló krumplit és két babkonzervet. A krumplikat saját kezűleg csomagolta alufóliába, és tette be a hátizsákjába.
Már ment le a nap, amikor megérkeztünk az oázisba. A régi teveitatóból a beduinok kis medencét építettek turistáknak, abban fürödtünk. Mire végeztünk, már fent volt a hold, Háfiz krumplijai megsültek a tűzben. A gyerek megvacsorázott, mi pedig teáztunk, bámultuk a fákhoz kikötött tevéket. Csend volt. Ritka, kedves és ünnepélyes.
„Jól vagy, Háfiz?” – kérdeztem.
„Tudod, apa, kicsit többre számítottam” – mondta a gyerek.
„Mire?”
„Azt gondoltam, tényleg a sivatagban éjszakázunk.”
„A sivatag közepén vagyunk, fiam.”
„De ezek pálmák meg oázis, nem sivatag.”
„Körülöttünk negyven kilométerre nincs más, csak sivatag.”
Felberregett egy aggregátor. A beduinok azzal szivattyúzták a vizet a szikla alatti tárolóból. A hangja olyan volt, mintha kalapáccsal verték volna a fejünket.
„Menjünk el sétálni” – mondta Ashraf.
„Menjünk” – mondtam.
Eszembe nem jutott, az öreg azt tervezi, hogy az éjszaka közepén megmássza az egyik sziklát. A fürdéshez használt rövidnadrágomban indultam el, belebújva a cipőmbe. Már a sziklás részen jöttem rá, hogy hová megyünk. A gyerek rohant felfelé, mint egy vadászkutya.
„Jól vagy, Háfiz?” – kérdeztem.
„Persze. Ne kérdezd már ennyit.”
A hold megvilágította a sziklákat. Egy darabig lassan mentünk felfelé, de az út egyre meredekebben emelkedett. Alattunk előtűnt az oázis. Elég magasan voltunk, szakadék alattunk és tejszínű kövek a hold fényében.
Aztán eltűnt a hold. Vakon, Ashraf zseblámpájának a fényében másztunk felfelé, míg közvetlenül a szikla pereméhez értünk. Egy félméteres peremen kellett végigmásznunk a szikla falába kapaszkodva, alattunk százméteres mélység. Hatalmas kövek indultak a semmibe a rossz lépéseink után.
„Mi van, ha a gyereknek tényleg tériszonya van, és leszédül? Ha elcsúszik és leesik? Soha az életben nem fogom megbocsátani magamnak” – gondoltam.
A perem után egy függőleges falon kellett volna továbbmásznunk.
„Innen nem megyünk tovább” – mondtam Ashrafnak. „Egyszerűen nem látunk semmit. Nem akarom, hogy baleset történjen.”
Úgy hangsúlyoztam a mondanivalómat, hogy egyértelmű legyen, nem vitára bocsátottam a kérdést.
„Énszerintem se kellene továbbmenni” – mondta a fiam.
„Rendben, akkor pihenünk” – felelte Ashraf.
„Te jól vagy, Háfiz?”
„Én jól vagyok, csak az apukám miatt aggódom. Nagyon izzad, és nagyon vérzik a lába.”
Lenéztem, tényleg csurom vér volt a térdem. Semmi komoly sérülés, egyszerűen csak a kövek lenyúzták a bőrt.
„Nincs semmi gond” – feleltem, közben azért könyörögtem Istennek, hogy velem csináljon, amit akar, csak a gyerek érjen vissza biztonságban a táborba.
Pokoli órák következtek. A holdat fekete felhők takarták, annyit láttunk, amennyit Ashraf lámpája megvilágított. A kövek megindultak a lábunk alatt, ahogyan másztunk. Lefelé minden nehezebb. Néztem a fiamat, ahogyan kapaszkodik a szikla félméteres peremén, alatta a szakadék, és arra gondoltam, hogy a világon nincs nálam rosszabb apa, hogy ennél nagyobb bajban már tényleg nem lehetnék.
Akkor jött a kígyó.
Ashraf felkiáltott, és megállt. A lámpája fényében egy egyméteres sárga kígyó tekergett az egyetlen úton, amin le lehetett jutni a hegyről. Ashrafon gyerekes izgatottság vett erőt.
Elkapta a kígyó farkát, és a magasba emelte az állatot. Ha túl közel kapott a teste felé, elengedte, majd felkapta megint.
„Mit csinálsz?” – kérdeztem dühösen.
„El akarom kapni” – felelte.
A dühtől levegőt sem kaptam. A gyerek látta rajtam az indulatot.
„Nyugi, apa, így kell csinálni.”
„Ezt honnan veszed?”
„Láttam egy videót a YouTube-on.”
Ashraf megint elkapta a kígyót, és ez alkalommal úgy tűnt, az nem is vergődik nagyon. Ashraf ott állt a hold fényében, egyik kezében az egyméteres sárga kígyóval, a másik kezében az egyetlen zseblámpánkkal.
Néztem a borotvaéles sziklákat, amik előttünk álltak még, majd Ashraf felé fordultam.
„És szerinted le tudsz jönni a kígyóval?”
Lehervadt a mosoly az arcáról. Letette a kígyót a földre, majd egy kővel dobolni kezdett a dermedt állat mellett, míg az el nem kúszott az útról.
Már elmúlt éjfél, mire visszaértünk a táborba. Úsztam a hideg verítékben. Azt gondoltam, hogy ezt sosem fogja megbocsátani nekem a gyerek. Vártam, hogy megsemmisítsen a véleményével.
„Nézd, apa, szétszakadt a cipőm” – mondta. Konkrétan kilógott a lábujja.
Bevonultunk a sátorba, levetkőztünk.
„Szeretlek, apa. Ez életem legjobb nyaralása” – mondta a gyerek, aztán elájult.
Amikor meggyőződtem róla, hogy mélyen alszik, kimentem a sátorból, hogy elszívjak egy cigarettát. Ashraf mutogatta a mobilján a kígyó fényképét az öreg muzejnának, aki megértően mosolygott, kivillantva rothadó fogait.
„Nem volt az mérges kígyó.”
„Ezt honnan tudod? Elég homályos a kép” – kérdezte Ashraf csalódottan.
„Onnan, hogy a mérges kígyó támad. Valamelyiketeket megmarta volna” – mondta azzal a hangsúllyal, ahogyan a gyereknek magyarázza az ember, hogy az ég kék, a fű zöld.
Arról szó sem lehetett, hogy Háfizt Ashraf vigye kocsival. Szigetelőszalaggal körbetekertük a cipőjét, így indultunk el. Egy Mohamed nevű muzejna volt a vezetőnk, vigyorgó huszonéves fiú. Az első mondata az volt, hogy a kígyó, amelyet láttunk, nem volt mérges, nem kell izgulni. A mérges kígyó támad, ha úgy basztatják, mint ahogyan mi tettük.
Reggel nyolckor indultunk el. Tíz kilométert kellett gyalogolnunk, hogy találkozzunk Ashraffal a fennsíkon, ahonnan visszamegyünk az országútra. Mentünk a gyilkos nap alatt. Először a kanyon közepén, majd mászni kezdtünk felfelé.
„Jól vagy, apa?” – kérdezte a gyerek minden öt percben.
„Jól.”
Úgy ment a beduin után, mint valami macska. A legkevésbé sem hátráltatta a lábán szétszakadt cipő. Mentünk és mentünk, másztunk és másztunk át a sziklákon.
„Jól vagy, apa?”
„Jól vagyok.”
A fennsíkra egy mészkőfalon lehetett felmászni. A beduinok egy kötelet rögzítettek a falhoz kapaszkodónak. Mohamed ment elöl, utána Háfiz. Egyet pislantottam, és már fel is mászott a nyolcméteres falon. Fújtatva, mint egy öreg gőzmozdony, másztam utánuk.
A fennsíkon már várt ránk Ashraf a kocsival. Vizet ittunk, és elbúcsúztunk a beduintól. Egy régi ház romjai között teát főztünk a fütyülő szélben, az omladozó falakhoz döntve a hátunkat.
„Itt már van internet” – mondta Ashraf.
„Oké” – felelte Háfiz, de a kését vette elő, és élezni kezdte az egyik kövön, ahogyan évekkel azelőtt mutattam neki.
„Akarod, hogy a tiédet is megélezzem?” – kérdezte a gyerek. Odaadtam neki.
Figyeltem, ahogyan szakszerű mozdulatokkal végighúzza a kések éleit egy agyagdarabon, figyeltem a cipőből kiálló lábujját és a napszítta szőke haját.
„Jól vagy, apa?” – kérdezte a gyerek, amikor észrevette, hogy bámulom.
„Soha jobban” – feleltem. Éreztem, hogy egy légy rászáll a lábamon a sebre, és beleköp.
Vissza a tetejére