Alkonynapló
( Napirend ) Felkelek, beveszem a reggeli gyógyszereimet, telefonon jelzem J.-nek, hogy élek, kávét iszom, reggelizem, megetetem a kutyákat, a macskát, írok, ebédet főzök, ebédelek, ledőlök a dolgozóban, olvasok, felkelek, dolgozom a kertben, az udvaron, sétálok a Tarna-parton, vacsorát készítek, vacsorázom, tévét nézek, beveszem az esti gyógyszereimet, elmosogatok, újból bejelentkezem J.-nél, tisztálkodom, lefekszem, próbálok olvasni, nem megy, a napirendemen gondolkodom, nem mintha szeretném, sőt, van pontja, amelyet egyenesen utálok, mégis követem.
( Tiltakozás ) Akira már kamasz, de az udvaron továbbra is minden mozgatható kisebb tárgyat elcsen, megrág és gödröl is. Próbálom a karámhoz szoktatni, és naponta pár órára bezárom oda. Hisztérikusan tiltakozik szabadságának megnyirbálása ellen, és az sem vigasztalja, hogy Bátor is ott van. Mikor belefárad az üvöltésbe, és belátja, hogy nem képes átpréselni testét a kerítésrács hézagain, mérgében üres etetőedényét dobálja, és nem sejtve, hogy ezzel megrövidíti magát, szándékosan kiborítja itatóedényéből a vizet.
( Kalózkiadás ) Egy német kiadó megjelentette az 1972. szeptembert. A rusnya borítón ott a nevem, de a fordítóé sehol, sem az előzéklapon, sem hátul, mintha magától fordítódott volna le a könyv, vagy németül írnék. De nemcsak a fordítóé hiányzik, hanem a kiadóé is. Számozatlanok az oldalak, és tartalomjegyzék sincsen, bár az utóbbi logikus. Minek is lenne így oldalszámozás nélkül? Elképesztő! Ilyesmivel még nem találkoztam. Ez volna a legendás német alaposság és precizitás?! Vagy nem csupán dilettantizmusról van itt szó, hanem inkább amatőr kalózkiadásról, hiszen lábbal tiporják a szerzői jogot is. Nem kértek tőlem engedélyt, és jogdíjat sem fizettek.
( Ajtó ) Az előszobából két ajtó nyílik. Az egyik a nappaliba, a másik a konyhába. Csak a konyhába nyílót használom, akkor is, ha történetesen előbb a nappaliban akad dolgom. Ez lehetséges, a konyha ugyanis közös térben van a nappalival. M. L. is ezt használja, és használta az anyja is, amíg együtt voltunk. Hogy mégis hasznosuljon, pár éve fogast szereltem rá, és arra akasztom a ruhadarabokat, amelyeknek a rendes falon már nincsen hely. Minap, mikor éppen rádobtam a melegítőfelsőmet, egy volt egyetemi csoporttársam ötlött eszembe, aki annak idején azt mesélte, látott valahol egy ajtót, és e mulatságos felirat volt rajta: Ez az ajtó nem ajtó. Hm, gondoltam, a vendég tájékozódását megkönnyítendő, én is felírhattam volna erre a se-ki-se-be nyílászáróra, mielőtt befogtam fogasfalnak. Kár, hogy előbb nem jutott eszembe.
( Dora Szamova ) Ma a gázkazánszerelőt várva, nem tudom, miért, eszembe jutott Dora Szamova, a bolgár cári légierő utolsó főparancsnokának középkorú lánya. Egy Szófiába tartó vonaton ismerkedtünk meg 1967 nyarán. A többes szám úgy értendő, hogy én, első feleségem, T. és ő. Abban az évben végeztem a d.-i egyetemen, és ahelyett, hogy menten állást, lakást kerestem volna, könnyelműen úgy döntöttünk, hogy kevésnél is kevesebb pénzünket fekete-tenger-parti nyaralásra költjük. Egy kis falut néztünk ki magunknak délen, a török határ közelében, de előbb látni akartuk a fővárost is. A látásból egyhetes tartózkodás lett Dora Szamova vadászgépmodellekkel teleaggatott, tágas lakásában, ahol egyedül élt, és ahová meghívott bennünket. De nemcsak szállást adott, nagyvonalúan vendégül is látott, étellel, itallal kényeztetett bennünket. Ebben főként az motiválta, hogy lánykorában, a 30-as években egy hetet töltött Budapesten, és olyan jól érezte ott magát, hogy nációnkat örökre a szívébe zárta. Azzal váltunk el a végén, hogy ha majd abban a helyzetben leszünk, mi is vendégül látjuk őt Magyarországon, addig meg levélkapcsolatban maradunk, aminek a személyes érintkezéshez hasonlóan nem volt akadálya, hiszen jól tudott németül. Ebből aztán, mint sok egyébből, semmi nem lett, mert nem lettünk abban a helyzetben. Hazatérvén megeresztettünk egy képeslapot, jómagam talán még levelet is írtam neki. Sehol nem kaptam állást, óraadásból éltem, és albérletben laktam. T, aki még egyetemista volt, maradt D.-ben, ahelyett, hogy követett, és Budapesten folytatta volna a tanulmányait, utána pedig elváltunk. Sokáig lelkifurdalásom volt, aztán megfeledkeztem erről a kiegyenlítetlen tartozásról. Kedves Dora Szamova, nyilván régen meghaltál már, de ha van másvilág, ott még bizonyára élsz, kérlek hát, T. nevében is, bocsáss meg nekünk!
( Kiesés ) Elestem kint. A kórházban megállapították, hogy nem tört el, csak zúzódott a bordám. Légvételre, karmozdulatokra fáj a mellkasom, és nem tudok azon az oldalamon feküdni. Nem emlékszem, hol, az udvar mely pontján és hogyan történt az eset. Előtte átmentem L.-hez felköszönteni a születésnapján. Fogyasztottam vele alkoholt, de nem annyit, hogy ez okozta volna a hippocampusomban a kiesést. Furcsa, hogy ez foglalkoztat, sőt zavar, életem megannyi holja, mikorja, hogyanja meg, amelyekre szintén nem emlékszem, már-már hidegen hagy.
( Felejtés ) Elmúltam 79, és ahelyett, hogy 78 terhétől megszabadulván kényelmesen hátradőlnék székemben, és elégedetten nézném a világot és benne magamat, továbbá örülnék, hogy fedél van a fejem felett, van mit ennem, és jó teát ihatok, nyugtalankodom, szorongok, mert még mindig akarok valamit, de amikor akarni akarom, elfelejtem, mit.
( Párhuzamos talányok ) Első szerelmünk idején J. egyszer elvitt hozzájuk. Nem emlékszem a házukra. Csak pár percet töltöttünk bent. Otthon felejtett valamit, és elugrottunk érte. Mikor megérkeztünk, kiszállt, és előrement, én pedig parkolóhelyet kerestem az utcában. Éppen a járda mellé akartam állni két kocsi közé, amikor valami hangszóróból rám üvöltött egy hang, hogy ott nem lehet, és tűnjek innen. Nem az háborított fel, hogy durva volt és tegezett. Már belépéskor megriasztott, hogy kerítés veszi körül a lakóparkot, őr van és sorompó, az akasztott ki igazán, hogy – a rendszerváltozás első éveiben voltunk – rádöbbentem, a gazdagok, akik közé valamiért nem soroltam J.-t, a köznéptől elkülönülve, külön világban, szinte stratégiai falvakban élnek. És azt kérdeztem magamtól szentségelve: hát ezeknek, ezekért álltál ellen a diktatúrában? Akárhányszor mesélem ezt J.-nek, mindig azt mondja, nonszensz, képzeltem vagy álmodtam az egészet, soha nem jártunk együtt abban a lakóparkban, ahol ők laktak, és nem volt kerítés, se biztonsági szolgálat, és nem állta sorompó a behajtók útját. Ellenben váltig állít valamit, amit viszont én kétlek. Szerinte szétválásunk után ő egyszer nyáron váratlanul meglátogatott Szajlán, és én szeretett virágjával, egy csokor mályvával kedveskedtem neki, sőt, megjelenése emlékére még ültettem is mályvát. Én egyáltalán nem emlékszem ilyesmire. Valóban járt abban az évben itt, de nem tavasszal, hanem nyáron. És az is ellene szól, hogy nyáron már nincs palántálás. Ám ha lenne is, honnan vettem volna mályvapalántát? A csokor lehetetlenségéről nem is beszélve. Nem volt mályva az udvaromban, és tudomásom szerint sehol a faluban, mi kevesebb, mályvát utoljára gyerekkoromban láttam, és akkor sem az ófalui kiskertünkben, hanem Tibi játszópajtásom nagyanyjáéban, ahol mindig megcsodáltam. Honnan jön a stratégiai falu, a mályvaültetés, és mit jelentenek? És miért hiszem szentül, hogy megtörtént, amit talán csak álmodtam. És miért tartom a képzelet szüleményének, amit J. valóságos eseménynek tekint?
( Az eltűnt kilátás ) J.-vel felmentünk Borzsa-tetőre, ahol legalább tíz éve nem jártam. Meséltem neki, hogy onnan nemcsak az egész környéket lehet látni körben, hanem tiszta időben a Bükkön túl még a Magas-Tátra is felsejlik, és nem véletlen, hogy az Ondrok gödre Istvánja egyszer alkonytájt parasztlegény létére szinte metafizikai révületet érez a látványban gyönyörködve. Csalódnunk kellett. A jelkő már nem volt a helyén, a magaslati pontot azért megtaláltam, de semmit nem láttunk, mert az egykori legelőket, szántókat elöntő vegyes bozót közben több méter magas falat emelt köréje.
( Prioritás ) Reggel számba veszed napi teendőidet. Konzultálsz az asztali naptárral is, amely az időszerű határidőkre emlékeztet. A biztonság kedvéért mindent külön cetlire is leírsz, párat mégis elfelejtesz, mert elfelejted megnézni a cetlit. Ne bosszankodj, vedd könnyedén! Már csak egy igazi feladatod van: meghalni. Ehhez képest minden más elhanyagolható, mellékes.
Vissza a tetejére