Akolmelegünk van
A pandémia idején – és most egy pillanatra megállok, merthogy valóban egyfajta múlt időben beszélünk a járványról, holott az még korántsem ért véget, talán az is kérdéses, hogy a szó szoros értelmében befejeződik-e valaha, elvégre a koronavírus változatlanul itt van velünk, és ha nem is akkora mértékben, de szedi áldozatait, csak éppen már megszoktuk, nem foglalkozunk vele, van más, ami eltereli a figyelmünket róla; szóval fussunk neki még egyszer: tehát a pandémia idején a közösségi médiában (és másutt is) többen panaszkodtak arra, hogy miközben rendre a biztonságos távolságtartásra intettek bennünket, a boltokban viszonylag gyakran megesett, hogy valaki a pénztárnál előtte állónak a tarkójába lihegett, és miután amaz ezt szóvá tette, parázs, konteókat és személyeskedést sem nélkülöző vita alakult ki, amibe – szokásunk szerint – a közelben lévők is belefolytak, pró és kontra, valós és kreált érveket fölsorakoztatva a távolságtartás mibenlétét illetően.
Hasonló élményem (persze, tudom, dőreség élménynek nevezni) nekem is akadt. Bolti, másik sarkára taposós, de olyan is, amikor valaki a járványgörbe csúcsra futása idején beszéd közben annyira közel hajolt hozzám, hogy tisztán láttam a fogai közötti résekbe ragadt ételmaradékot. Hiába léptem hátrébb, az illető, akár valami szürreális, apokaliptikus haláltáncban, egyre csak jött utánam. Maszkot nem viselt. Mint ahogy az esetek egy részében azok sem, akik a boltban nem csupán a hátamba tolták a bevásárlókocsijukat, hanem ahogy pakoltunk az áruszalagra, a kezünk vagy a derekunk össze is ért. (Ami természetesen adott helyzetekben és adott személyekkel messze nem kellemetlen dolog, sőt.)
Effajta jelenet azonban nem csupán azokban a vészterhes hónapokban fordult elő. Előtte és azóta is. Természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy a bevásárlás stresszel terhelt esemény. Azt, hogy az árak hol lassabban, hol gyorsabban, de folyamatosan emelkednek, az elmúlt évtizedekben bőségesen volt időnk és lehetőségünk megszokni. Ezzel együtt tényszerű bosszúságot és kétségbeesést okoz, ugyanakkor legalábbis számomra van más is, ami fokozott izgalommal jár a pénztárak körül. Az ember odaér, sietve fölveszi az időközben kiürített bevásárlókocsival a megfelelő illeszkedési szöget – kellő közelségben legyen az áruszalag végéhez, de ne álljon útjába senkinek –, aztán elkezdődik a hajszaként megélt roham, amely során a vonalkód-leolvasáson túljutott árukat minél gyorsabb tempóban vissza kell dobálni a bevásárlókocsiba, avagy beejteni az annak belsejébe odakészített szatyorba, szatyrokba. Úgy, hogy se tojás, se gyümölcs, se kifli ne törjön, ám közben a mi sebességünk is minimum elégséges legyen, lévén, hogy az áruszalag végén folyamatosan halmozódik az áru, és amennyiben az ember nem tud fölpörögni a feladathoz, nemcsak kénytelen lesz benyelni jó néhány haragos és szánakozó pillantást, hanem félő, hogy a villámkezű pénztáros által fölhúzott, élelmiszerekből és háztartási cikkekből álló bábeli torony egyszer csak ledől.
A sor pedig közben nő, ahogy a benne állóknál a sarokra hágás esélye is.
Egyes népek kultúrájának egyik meghatározó eleme, hogy – eltekintve a kapcsolattartás bensőséges formáitól – egy bizonyos távolságon belül nem közelítik meg a másik embert. Ahogy mondani szokás: nem lépnek bele illetéktelenül az intim szférájába. Mi viszont időnként mintha egyenesen szeretnénk megtapasztalni a másik közelségét. Érezni akarjuk kipárolgását, kisugárzását, formáját, talán még a gondolatait is. (Jusson eszünkbe az is, hogy tömegközlekedési eszközökön a többség az ajtó közelében tömörül, míg a jármű belseje üresen ásítozik.) A magunk mögött hagyni vágyott, reflexeinkben mégis tovább élő káeurópai közelmúltunkkal foglalkozó irodalom és memoárok visszatérő elemei a szocializmus korszakának egyszerre hírhedt és legendás sorban állásai. Emlékszünk rá? Riadóláncként terjedt szájról szájra a hír, nyomában összeverődtek az emberek az élelmiszerüzlet előtt. Türelmesen, gyakran hang nélkül várakoztak, és a gyerekkor óta beléjük – belénk – nevelt fegyelem, na meg a mindennapokban hol kézzelfoghatóan, hol burkoltan tetten érhető kényszer és megfélemlítés okán valós tülekedésről se nagyon lehetett beszélni. Tegyük gyorsan hozzá: mi viszont másokkal ellentétben a szocializmus alatt többnyire nem kenyérért és húsért álltunk sorba. A legvidámabb barakk azért volt a béketáboron belül különösen irigyelt és híres, mert hiánygazdaság ide vagy oda, itt úgy-ahogy (minden relatív) tele voltak az üzletek polcai. A riadólánc nálunk leginkább télvíz idején szaladt körbe, mikor is banán, narancs vagy mandarin érkezett a lakótelepi közértbe. Olyankor lehetett a latyakos aszfalton sorban állni – rövid időre, hiszen a szocializmus egyik Murphy-törvénye szerint mindig az ember orra előtt fogyott el az akkortájt önmagában véve is egzotikus dolognak számító banános ládákból a déligyümölcs.
Nem kell pszichológusnak lennünk ahhoz, hogy tudjuk, mennyire fontosak az érintések. Kiszínezhetik és átmelegíthetik a legborongósabb, legfelhősebb, legelázottabb hétköznapokat is. A magam részéről óvakodnék attól, hogy azokat az embereket, akik a sorban annyira szorosan furakodnak mögém, hogy a tarkómon érzem egyszer forró, máskor jéghideg leheletüket, és intim szférámba betörve már-már fullasztó módon kényszerítik rám az aurájukat, leegyszerűsítve pusztán tapintatlanoknak, gátlástalanoknak és tahóknak nevezzem. Netán ostobáknak, akik azt gondolják, hogy amennyiben túlságosan távol tartják magukat, még a végén lemaradnak valamiről. Elfogadom, ilyen is akadhat közöttük. Na de mi van, ha (akár) sokan tényleg a közelségünkre vágynak, anélkül is, hogy ezzel direkt módon tisztában lennének? Az ösztönök erősebbek a civilizáció által ránk szabott öltözéknél. Ahogy Örkény fogalmazott: az ember melegségre vágyik. A történelem pedig arra emlékeztet bennünket, hogy ebben a véráztatta régióban, amely számtalan alkalommal volt a szélrózsa minden tájáról érkező hadak felvonulási terepe, leginkább magunkra számíthatunk. Arra az akolmelegre, amelyet szekértáborunk remélt és áhított védereje táplál. (A szekértábor ma már jobbára pejoratív fogalom, holott eredeti jelentését nézve nem föltétlenül kéne annak lennie: valaha azt a célt szolgálta, hogy távol tartsa az ellenséget, igaz, a benne rekedtek számára hamar csapdává alakulhatott.) Ilyenformán akár káeurópai túlélési ösztönünk természetes eredőjeként is fölfogható az egymáshoz tapadás. Önkéntelen cselekedet, de meglehet, mégis ráhúzható némi történelmi analógia, noha nem (csak) a szocializmus sorban állásaihoz kötődik.
Amikor ezeket a sorokat írom, közeleg a karácsony, vele a tumultusok és az egymás sarkára taposások klasszikus időszaka. Mostanában mindegyik új esztendő kiszámíthatatlanságot és bizonytalanságot ígér. Miközben az áruszalag túlsó végén kezdődő gyorsasági-ügyességi kihívásra készülünk, és nem mellesleg ökölbe szorított kezekkel megkérjük a mögöttünk állót, hogy legyen szíves kihúzni a hónunk alól a bagettjét, és tegye arrébb a hátunk közepére se kívánt mosógépes dobozt, jusson eszünkbe, hogy legalább ennyi jutott nekünk. Akolmelegünk van – ez legyen a legnagyobb bajunk.
Vissza a tetejére