Eső - irodalmi lap impresszum

Szerelmes anapesztusok


Nem huszonnégy, hanem hetvenegy. Kis híján
háromszor annyi. De még nyílnak a völgyben
a kerti virágok, még fényben fürdik a bérci
tető, és messze van szeptember vége, csupán a
nyár közepe, csupán egy furcsa előjel a tüdőn,
kitartó felhő, északon dúl a háború éppen,
július vége, ilyenkor halnak a költők, rémület
még a napsütött arcon is, a szívdobogásban is,
ahogy üreset üt, mintha fenn-fenn maradna
a levegőben, majd visszazuhan, akár a kő,
mert kiderült, hogy készül valami, mint egy
parányi plasztikbomba odabent, szanaszét
röpülnek előbb-utóbb a repeszek, összeszakadt
anapesztusok, elkeveredve daktilusokkal vagy
jambusokkal, trocheusokkal, spondeusokkal is,
töredezett lett, íme, a versem, már idejét múlta
a szépség, pedig ebben a korban nem kellene
félni, hiszen megtörtént eddig minden, ami
megtörténhetett velem, és mégis a szörnyű
ragaszkodás, egyik vizsgálat a másik után,
hideg műszerek közt a reménység, hogy hátha,
és nem számít már a nyolcmilliárd, sem a
tizenötmillió, sem a sok ezer, sem a sok száz,
csak ahogy a gyermekek kérdik, hogy vagyok,
csak te a másik szobában, másik jövőben,
miközben előre-hátra járnak a műszerek,
figyelik, hogy ketyeg-e valahol bomba, nézik
a sejtjeimet, ennyi a szerelem, nem a közös múlt,
nem a közös jelen, csak a még közösen eltölthető
jövendő, nem a szabadság, nem az egyenlőség,
nem a testvériség, csak ez a szeretet, mindegy,
hogy a segesvári kukoricás vagy az alattomos
kór leselkedik-e rám, felrobbant anapesztusok
közt fekszem, így is szeretlek, és ezt azóta
tudom biztosan, hogy majdnem, de mégsem.

Vissza a tetejére