November végén
Utcádba érve már nem ugatnak meg a kutyák,
az orromon vörös pont, ahol neked,
ha ég a gyomrod, magam is szódaport iszok,
nem azért mondom, de ez elrendeltetett.
Ha megsimítom arcod, elhal a horkolás,
akkor sem menekülsz, ha Mr. Hyde leszek,
elnézed azt, hogy verset írni nem tudok,
nem azért mondom, de az égben köttetett.
Emlékszem, akkor hasított belém,
hogy te vagy az,
mikor pár éve egy téli éjszakán
áthajtottál velem a kihalt városon.
Hazavittél.
Nem tudtam aludni,
rettegtem, hogy Tata mellkasa
nem hullámzik tovább.
Az utcáról beszűrődő tejfehér fényben,
a nagyszüleim szobájában állva tudtam,
hogy te leszel,
akinek lesem majd minden lélegzetvételét.
És ahogy néztem egyszerre hullámzó mellkasuk
- egy test, egy lélek, egy ágy fél évszázada –,
tudtam, hogy erre vágyom én is:
a nap végén összeborulni,
jelenlétedtől megnyugodni,
számlákat fizetni,
terheket vinni,
semmiségekért pörölni,
ugyanabban hinni,
ketten együtt írni, olvasni,
fáradhatatlanul dolgozni,
egymás lelkét foltozni,
melletted betelni,
majd lassan elfogyni.
Ezért többé ne kérdezd, akarok-e játszani.
Nem, ezt csak komolyan lehet,
ahogy Mama borult november végén Tatára
a halálos ágy felett.
Vissza a tetejére