Eső - irodalmi lap impresszum

A földi, a mennyei juss


Már gyűlnek a furcsa hiánybuborékok,
Már bordakosárban a szívdobogás,
Már zsibbadok is, ki magamra maradtam,
Mint felboritott, teperő bodobács.
Ha elmegy a kedves, a lomha lakásban
Falakra telepszik az elmei köd,
És elharapózik az agylebenyekben,
Hogy mennyire kéne alélt örömöd.
Hogy mennyire kellene satnya tüdőmnek,
Amit kilehelsz, a te jó levegőd,
Szép szádnak az illata, fészke nyakadnak,
Mely vár ugyanúgy ma, miként azelőtt.

Már elhaladottak az évek, a francba,
Már sajg is emitt meg amott az a hát,
Már barna hajadnak az őre a fodrász,
Már rajtam is egyre nagyobb pizsamák.
Már nincs, ami volt, de a van csupa bőség…
Nincs-léted ezért ma keresztre feszít.
Bár persze kilépni az utcai térbe
Jócskán a jogod, nem börtön ez itt.
Csak én, nyavalyás, nyafogok, hogy az ujjam
Nem túr a hajadba… Hol jár a hajad?
És szórakozottan a vállaidat sem
Simíthatom, ejsze, ha kedvem akad.

Mert nincsen a tested, a lényed, a szikrád,
Így hűtlen a hű, aki elveszi most
Pont azt, amit ad, mikor itt, közelemben,
Jól áttüzesít egy avas papirost.
Hát nincs panaszom, mert szerte a házban,
Kezemnek ügyében ezernyi ruhád,
Mélyet szagolok, tovaillan az önzés,
És érzem ezerrel a friss aromát.
Ó, nyitva-csukódva, de meddig e játék?
Ó, hol van a „csörren a zárban a kulcs”?
Ó, mondd, mikor olvadok egybe tevéled?
Még várat a földi, a mennyei juss…
 

Vissza a tetejére