Eső - irodalmi lap impresszum

November végén

Petőfi-variáció
 
Látod amottan? Csak magamban,
november végén. Falevél és hó is
már, lucskos, nem fehér, koszos
minden, egyedül, nélküled, jó ez,
nincs vita, csak a csend, a csend.
 
Magam vagyok. A téli világot itt,
mindenfelé, körülöttem, nézem, de
nincsen kikelet, semmi. Messzire
tekint, aki messzire, erre legfeljebb
háború, rosszkedv és szomorúság.
 
Elhull! A virág, a test meg mindaz,
ami volt, semmivé esik szét, ha esik
egyáltalán és nem robban! Szilánk-
jai, ha megmaradnak, de annyi sem,
emlék se, nincsen, aki emlék, nincs.
 
Egykori „hitves”, aki voltál, és most
meg valahol, borítasz majd legalább
szemfödelet? Fejfám lehet-e egykor,
mondd, lészen majd, aki?, de nem!,
nem kérek ilyet, távol vagy, tudom.
 
Fejfa és szemfödél. A virág is elhull,
november végén így természetes, ne
panaszkodj, mondom magamnak, és
nem is fáj annyira, csak egyedül. Fé-
lek olykor, ilyenkor gondolok reád.
 

Vissza a tetejére