Petőfi Sándor levele Bernát Gáspárhoz
[1]1847. szeptember
Drága Gazsim,nézd el nekem, hogy váratlanul ilyen hosszú levelet írok, s baráti szárnyaid alá postaparipáztatom, de muszáj átkalandoznod soraimat, mert égeti valami a szívem, valami sötét, alig is bevallható. Összefolynak a napok bennem, szeptember vége van, de hogy hányadika, meg nem mondom. Sáros erdélyi kopók közt fekszem a pamlagon, Julim valahol a kastélykertben bolyong koraőszi rózsák közt. Itt mindennap eljön a délibáb kelet felől, nincs mit tenni ellene. Bár az idő összekuszálja a szálak rendjét, később kifésüli a csomót, csak az enyémet nem, ezt az egyet nem tudja. Emlékszem, hogy szidtam egykoron a hideg ember, Goethe komisz agyagszívét (persze a Faust ott gyűrődött a zsebemben!) csak azért, mert az én lángoló szívem másként ver, mert az én üres szívem mindig telni vágyik újra. Ezt a görcsös csomót most rád bízom.
Éjjelente árnyak futnak át a kerten, örökké fiatal halottam, Etelke, aztán az élők, a többi, Berta, Kornélia és főleg az a másik lány, Pila[2] (puszták rózsája, így hívtam, egy éve még ezt súgtam a fülébe). Ő fáj annyira még mindig, hogy írnom kell neked. Ez a lány cigánylány, senki se tudja, honnan ered, egy gazdátlan tárgy, szűzhó a hegyek tetején, tenyérnyi sziget a kertek alatt kígyózó Lápos vizén, éjszakák ajándéka, de a bőre, barátom, olyan volt, mint a napfénnyel teli, arannyal kevert bronz. Pila volt, Júlia lett. Ennyi az igazság, s ott benne mélyen a gazság is. Tavaly októberben épp Koltón próbáltam véget vetni annak, hogy nem bírom újrakezdeni. Lovat s fogatot hajtani tanultam Czigány Ferencztől, Teleki kocsisától, hosszú verset is írtam a sorsáról, az egyik bolond lovat, valami Cancan nevűt pedig tényleg megkedveltem, de ugyan miért, mire kéne nekem hintó. Egyébként meg csak tettem-vettem kedvetlenül, bámultam a másoknak boldog koltói tájra, sose látott tengerek helyett, a sose látott sötét Anglia helyett, hová annyira vágyódtam. Távol a máramarosi hegykolosszok, a Ciblás, a Gutin, a Rozsály sziklái fehéren, mint sirályok ragyogása tölgyerdők és templomtornyok felett, és még sehol nem feküdt hullt levél a fűben. Így teltek napjaim, és vártam az éjeket, hogy Pila, more patrio, beszökjön szobámba. (Nem tudott erről senki, tán még Teleki se vette észre.) Nevetve jött, mélázva ment. Mondtam neki, majd télen, ha hónál is hókább lesz a bőröd, akkor is, ha holdacska fénye ölel, akkor is, mint fa az ablakod előtt, növök egyre közelebb tehozzád, hogy is telhetnék el ennyi üde ragyogástól, ülj, szerelmesem, ülj az ölembe ide, nem menekülhetsz, szám a szádon, fogva tartalak, szép alak, testem forró csapdája stb. Elnyelte szavaim édes mérgét, jövendöltem is neki, szemedben mindig fiatal marad a bánat, leány maradsz, mirtuszod se lesz soha, csak fekete fátylad, sötét, mint a moha, mondtam neki, versekben élsz örökké, mert voltál a Petőfié, és így tovább. (Képzelheted állapotomat, ha ilyesmiket mondtam, én, öreg kamasz, szerelmek örök foglya.) Eddig hallgattam róla, de a bús őszi szél fuvatlan nem indul, ahogy haraszt se zörög, stb., és égnek bennem a versek, széttépett, tűzre vetett versek, a hozzá írt elszabott sorok, ahogy égeti kezem az a 9 máriás húszas is, mit adtam neki, hogy hallgasson, hogy menjen innen, ha már én nem bírok. Mint a 30 ezüst a Bibliában, mind ott gurulnak azok a fényes húszasok valahol abban a veszélyes őszben.
Nézd, alig egy éve még róla írtam verseket. Látni is akartam az álmaimat, nem csak írni róluk, de túl sok szavam volt arra, amit láttam; kihátrálni a versekből, egyszer életemben, akkor erre vágytam, élni, vadul élni valahol hírnévtelen, vele. Csak ő volt, s ez épp elég lehetett volna, hogy újrakezdjek mindent, de akkor szólt bennem az ördög: mivé lesz az életed, hogy lesz így összhangzatos szimfónia? Júliát bírnád-e detronálni?, és nevetett az ördög: a költő Koltón?, épp csak érkezett, épp csak találkozott az újabb örök szerelemmel, s máris szabadulni vágyik?, így röhögött bennem. Pilának elég volt rám néznie, hagytam is volna ott csapot, papot, kezdődő családot, hogy fussam a nyíltvíz felé, mit ígért a szája, haja, húsa, arannyal kevert bronz bőre, hogy eltűnjem a havasok ismeretlen völgyeiben, ízlelgettem, vele, az ismeretlennel. Még álltak ott csöndben a régi barátok, még pendült a hárfa a festményeken, s úgy volt kék az ég, ahogy az ő szeme barna. (Képzelheted akkori s mostani állapotomat, ha még mindig ilyesmiket írok.)
Hosszabban írtam most, mint szoktam volt, de a bánat is hosszabb bennem, mint rendesen. Árnyak vonulnak a kerten át, valamelyik megáll az ablakom előtt, néz befelé, de hogy melyik, nem tudom. Pilára gondolok, ahogy pilája elmosolyodik… Nézd, új versbe kezdtem, készek az első sorok, még nyílnak a völgyben a kerti virágok, de látod amottan a téli világot, valahogy így, mit tudom én, és hogy jön-e belőle egész vers, mit tudom én, a vers szerencse dolga is.
Hát ennyi, Gazsim, menny és föld mindig összeér. Hiába, szívem oly tele, hogy ki kellett ömlenie, mielőtt megrepedt volna. Értesz-e valamit levelemből vagy semmit? Képzelem, mily zavar támadt most benned, barátom. Hűvös szelek fújnak errefelé hajnalonta, mikor a legéberebb a lélek, lassan eshetne is a mázsás hó, bár esne, hogy súlya alatt szakadna be grófi palota s koldus szív,
ölellek, Sándorod
[1] Bernát Gáspár (1810–1873) ügyvéd, író, Petőfi barátja. Nevét anekdotái és humoros írásai – melyek az 1840-es évektől kezdve jelentek meg a korabeli lapokban – tették országosan ismertté. Tréfáit, ötleteit gazsiádáknak nevezték. Ő mesélt a régi Pest régi alakjairól, akik aztán Jókai „Eppur si muove” című regényében ismét életre keltek. Petőfi összesen két levelet írt Bernát Gáspárnak, aki ereklyeként a tárcájában hordta őket, sokan meg akarták vásárolni tőle, de nem adta el, inkább Teleki Sándorra testálta. Ugyanezt tette Petőfi is 1847 nyarán, Telekire bízta koltói kéziratait: levélfogalmazványait, a Pila Anikóval kapcsolatos verseket, a János vitéz modorában írt „Czigány Ferencz, a négyes kocsis” című költeményét. Aztán jött 1848, a kővárvidéki román felkelés, az erdélyi hadjárat, majd a szabadságharc leverése. Teleki külföldre menekült, mikor hazatért, a koltói kastélyt kifosztva találta, a kéziratok elkallódtak.
[2] Varga Anikó (1830 – ?): cigánylány, apja utáni ragadványneve: Pila. Petőfi 1846. október végén ismeri meg Koltón. Halála időpontja nem ismert. 1876 augusztusában Jókai Mór Koltón járt, és még találkozott vele, amiről az Írói arcképek Petőfi Koltón c. részében számolt be, sőt, Az utolsó eszménykép címmel verset is írt róla, ahogy Móra Ferenc is 1923-ban (A koltói cigánylány).
Vissza a tetejére