Fehéregyháza, 1849
Látod, Sándor, úgy szopja koponyádat
mélyében fojtott forradalmak hálnak,
s gondolja, addig is még
eljátszik Veled.
Fogai között forgat. Tört cseresznyeszárak,
merednek mennybe fénylő csontjaid,
csupán az inged hófehér világa
rothad a mélyben, férgeket vakít.
Bolond egy föld ez, látod. Örül, hogy
veled játszhat. S csak tépi magát: szeret–nem szeret?
Erdély hegyei közt a kósza árnyak:
meg-meglazuló idegrendszered.
Hálónk. Vergődünk benne némán.
S szavaid is, a cikkanó halak,
nőnek az álmok morzsa-maradékán,
s szunnyad a nép villámos ég alatt.
Ne bántsad érte, Sándor,
elég kín így is az, hogy szomorú
fű nő Segesvárnál, a koponyádból,
s még dúl a mélyben az a háború.
Vissza a tetejére